Az emberek számára mielőtt megtalálják életük párját, és gyerekük lesz, az a legfontosabb család, amelyben felnőttek. Azonban amint létrejön az új kis saját családjuk, az élvez prioritást, az lesz a legfontosabb. Nem kérdéses, hogy a szüleim és a testvéreim továbbra is fontos részei az életemnek, de már nem úgy fogom szervezni az életem mint azelőtt. Például az öcsém nagyon fontos nekem, szoros a kötelék kettőnk közt, és nagyon sok helyre vittem magammal régen, mert neki nincsenek saját barátai (elég zárkózott). És ő ezt nagyon szerette, persze én is. Amikor még a kisfiam nem volt, sokszor jött el hozzánk Pestre (vidéken laknak), és jókat szórakoztunk. Valahogy mindig a központban voltam a családunkban, mindenkivel szoros a kapcsolatom, és mindenkinek én ápolgattam a lelkét, legyen szó bármiről.
A nővéremmel pedig nagyon jó barátnők voltunk, telefonáltunk egymásnak minden nap. De amikor terhes lettem, minden megváltozott. A nővérem terhességét kitörő öröm övezte (fél évvel hamarabb szült), míg az enyém már nem volt akkora újdonság. Ahogy az első ultrahang sem, az első rúgás sem, ésatöbbi, ezeket már mind végigizgulták a nővéremmel, így csak halvány mosoly volt a reakció mindenre, ami velem történt. Volt azonban más ok is a háttérben. A félelem. A félelem attól, hogy én anya leszek, és akkor már nem fogok tudni annyi időt szakítani a "régi"családomra.
Az öcsém végigrettegte az egész terhességemet, jóformán haragudott rám. Az anyukám azt kérte, adjak időt neki, és beszélgessek vele, hogy bár minden más lesz, én attól még szeretem őt. Ez így is van, de a családom miatt úgy éreztem, hogy már-már bocsánatot kell kérnem amiért anya leszek. Az egész terhességem alatt többet aggódtam az öcsém lelkivilága miatt, mint a saját születendő gyermekemért, és nem azért, mert nekem ez jó volt, hanem mert a családom lelkiismeret-furdalást okozott. Az öcsém sosem fogta meg a hasam, nem volt hajlandó beszélni a gyermekemről, semmiről, abszolút tabu volt minden. És amikor a szüleimnek meséltem valamit az ő jelenlétében, duzzogva vonult fel a szobájába, és nem állt szóba velem. Megértem őt is, hogy úgy érezte el fog veszíteni, de nekem a viselkedésével nagy fájdalmat okozott.
Megszületett a kisfiam. Ez volt a másik fordulópont. És a helyzet elkeserítőbb lett, mint előtte. Az öcsém bejött ugyan a kórházba (anya könyörgött neki, hogy nekem nagyon fájna, ha nem tenné), de nem nézte meg a fiam, egy szót sem szólt. És akkor jött minden ömlesztve. Az öcsém úgy tűnik, sosem fogja megbocsájtani, hogy anya lettem, az anyám az ő lelkivilágát védi, az enyémmel meg nem foglalkozik, folyamatosan lelkiismeret-furdalást ébreszt bennem, hogy eltávolodtunk, és persze ez az én hibám. A nővérem is sírva hívott fel pár hónap múlva, hogy eltávolodtunk, nem hívom annyit, nem beszélgetünk, nem kérem ki a tanácsát. Az az igazság, hogy ő állandóan rivalizálni akar, és az egyik telefonhívásunkkor majdhogynem leszaranyázott, csak mert nem mindig hallgatok rá, hanem az ösztöneim után megyek. Sok mindent másképp csinálunk a gyerekneveléssel kapcsolatban, így nem kérem ki a véleményét, eltérő a gondolkodásunk, de ezzel nincs is semmi baj szerintem.
Egy gyerek születése megváltoztatja az életünket, de nem értem miért kell emiatt az embert vádolni, és bántani, amikor én mindent megteszek azért, hogy senki ne érezze úgy, hogy a szükségesnél jobban háttérbe szorult? A nővéremmel azért nem bánik így senki, mert pár háznyira laknak egymástól, és bármikor ott vannak egymásnak. És persze mindig meg is ragadják az alkalmat, hogy a hátam mögött kielemezzék én mit is rontottam/rontok el. A kapcsolatunk lassan, de romlik.
Még szép, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, de ez az élet rendje, nem?
pwd
