Semmit nem éreztem, mikor ki kellett tolni a fiamat

Katy nevű olvasónk először sírva rettegett a kórháztól, de utána már minden mindegy volt.Az oxitocin és az EDA ellentétes hatása összeadódott, ezért a végén a fogó is előkerült. Szüléstörténet sűrű filmszakadásokkal.

Most virrasztom át az első éjszakát szülés óta, ezért arra a meggondolatlan tettre vetemedtem, hogy üres óráimban megírom a szüléstörténetemet.

Nem vagyok író, se túró, és a stílusom is olyan, amilyen, nem is emberekkel kapcsolatos, vagy prózai pályára mentem. És hiányzik a kis masinámról a hosszú i betű. Ez a szexepilem (javítottuk –  de ha maradna benne, akkor az a szépségpötty – a szerk.).

Már több mint egy hét telt el azóta, ezért vannak már homályos részletek, és vannak olyanok is, amikről még nem faggattam ki a férjemet. Igy lesznek benne képszakadások, valahogy úgy, ahogy valójában megéltem.

Az első baljós árny a szülés megindulása előtti napon jelentkezett, furcsa alhasi és mellmelegedés formájában, ehhez valami furcsa érzés is társult, de mindezeket elkönyveltem a következő előbukkanó furcsa terhességi tünetnek. Hát nem az volt. Másnap fölébredtem rendes időben és éreztem, hogy teljesen átázott a bugyim. Kivételesen nem a férjem okozta aznap reggel, mert rögtön jöttek a fájdalmas görcsök, szépen, nagyjából 10 percenként. A hatalmas katartikus pillanatot, amikor elreped a burok vagy elkezdődnek a fájások - egyszerűen végigaludtam. Aztán ledobtam a bugyit, beálltam a zuhany alá, éreztem, ahogy a meleg és átlátszó nedv csordogál a combomon, néha egy-egy fájás még kilökött egy nagyobb adagot. Aztán amikor ez enyhült, lassan elővettem egy tiszta bugyit és betétet, és még lassabban elkeztem pakolászni. A fájások egyre erősödtek, utat adtam nekik és relaxáltam. A férjem még gyorsan felporszívózta a lakást, aztán beültünk a kocsiba, és kb. öt perces fájásokkal majdnem két fájás között bent is voltunk a kórházban. Felmentünk a negyedik emeletre, szóltunk a nőgyógyászat recepcióján, hogy köszönjük az eddigieket, most megyek szülni. Gratuláltak, aztán fénysebességgel sétáltunk át a szülőszobákhoz, aminek a helyét már pár hete tudtuk, ahol régebben körbe is vezetett minket egy kedves néni, aki ígért mindenfélét, aminek végül csak a fele lett igaz. Nem aznap szabadultunk, és nem hagytak minket annyira békén.

Aztán egy kedves nő bevezetett engem és a férjem a szülőszobába, az egyágyas, külön fürdőszobával, külön fájás- és szívhangfigyelővel felszerelt, és csodálatos tóra nyiló kilátással rendelkező álomba; és ekkor egy rövid elégedetlenkedés után menthetetlenül elsírtam magam. Egy héttel ezelőtt gyűlöltem a kórházakat. Féltem tőlük. A tehetetlenség érzése hogy betegen és kiszolgáltatottan azt csinálhatnak veled amit akarnak és lehetőséged sincs védekezni, mert mondjuk félig öntudatlanul fekszel. Hogy kisgyerekkoromban miért kellett legalább ötször kiműteni a mandulámat, hogy első alkalommal miért egy hörgő gégerákos néni mellé raktak be, aki a torkából nyíló lyukból mosta a sárgászöld gennyet, hogy következő alkalommal miért kellett végignéznem, ahogy műtét előtt a szobatársaim vért hánynak, hogy megint egy másik alkalommal gyomorrontást kaptam, és iszonyú fájdalmak között lettem rosszul az ágyamon, és miért kellett a levében feküdnöm az éjszaka maradék részében, és a csöpögését hallgatni CSÖNDBEN, mert hangosan sírni nem lehetett, mert akkor igazán leszidtak. A többi csöndben és sötétben átsírt éjszaka megkönnyebbülés volt ezekhez képest.

 Aztán csak sírtam legalább 10 percig, bevonultam a fürdőszobába, senkit nem engedtem be, és csak a férjemmel voltam hajlandó kommunikálni.

Végül megkértem őt hogy mindenkit küldjön ki, így utána nyugtatott egy kicsit.

Aztán mondták, hogy meg kéne vizsgálni hogy tényleg elindult-e a szülés. Valami sárga papiros tesztet csináltak, ami nem lett kék, ami azt jelentette, hogy nem találtak magzatvizet. Haza akartak küldeni. ÖRÜLTEM. Kicsit reménykedtem abban, hogy valahogy mégis esélyt kaptam arra hogy otthon szüljek. Aztán szájhúzogatva megultrahangoztak, azt mondták hogy van elég magzatvíz, de azért megnézik mégegyszer hogy szivárog-e. És jé, szivárgott. Nem örültem, hogy mégsem küldenek haza. Szépen észbekaptak, aztán előálltak az ötlettel, hogy most egy kis antibiotikumot kéne belémnyomni, csak úgy, mert van rá valami minimális esély, hogy a hüvelyflórámtól tüdőgyulladást, vagy hasonlót kap a gyerek. És ekkor elkezdtem ellenkezni, mert tájékozott ember lévén tudom, hogy pont azért jó a hüvelyi szülés, mert kolonizálja a gyereket, az antibiotikum meg jól kiirtaná a kis kertet és nőhetnének a gyomok. Meg a külvilág sem steril, ahova érkezik. Megfogja az apja egyszer, aztán b.szhatják a baciparájukat.

Az egyik nővérféleséget meg is győztük, csak az volt a baj, hogy öten támadtak folyamatosan ezzel öt percenként. Aztán megkértem a férjemet, hogy tolmácsolja, hogy tényleg és igazán hagyjanak már békén, és innentől teljesítették is ezt a kérést. Szépen vajúdtam egyre erősebb és gyakoribb fájásokkal, teltek a percek, az órák. Egyre intenzívebben fájt, már kapaszkodtam, és eltorzult az arcom. A fájdalom hullámvasútjára csak naplementekor ültem fel. Tényleg olyan volt, mint egy hullámvasút, több emeletes magasságból nézhettem le a tóra, és úgy kapaszkodtam az ágyba, mint akinek az élete múlik rajta, miközben rángatott a fájdalom. Egyrészről alig bírtam, és csak az segített, hogy tudtam, hogy az életben ezt csak egyszer élem át, másrészt élveztem a hullámzást és az erejét. Közben mélyen gyászolva, mégis örömmel néztem az arany napkorongot a víz felett.

Aztán valami nagyon félrement.

Beesteledett, és két csúcs között már nem voltam magamnál. És ritkultak a csúcsok. És gyengébbek voltak, de elkezdtek jobban fájni, mint amikor az emberbe valaki csakúgy kést szurkál céltalanul. Ekkor hívtuk a dokikat. Megállapították, hogy még csak három centit tágultam. Kértem eda-t amit csak két óra múlva adtak be, akkor már alig tudtam segítséggel fölülni, de legalább nyugton tudtam maradni, hiába féltem az egésztől. Az eda mellé elfogadtam az antibiotikumot, a sóoldatos infúziót, meg minden anyámkínját, amit belém akartak nyomni. Innentől ők tudták mit kell tenni, reméltem VALAMIRE kapták azt a diplomát, és az nem az ivászat volt.

Azóta is hálás vagyok annak a szótlan nyurga kis fickónak, aki tökéletes helyre szúrt a hátamba.

És azóta is mosolygok a nővéreken, akik mindig csak harmadszorra találták el valamelyik vénámat, és az infúziójuk után érgörcsök és nagy sárgás foltok maradtak. Egy magyar banya nem finomkodott volna ennyit. Legalábbis soha nem nálam lassúztak eddig vérvételkor.

Innentől félig bealvósan az ágyon töltöttem a szülés maradék részét, úgy nézhettem ki így bekábelezve, mint a Google szerverszobája közül valamelyik. Legalábbis akkor jobb hasonlat nem jutott eszembe. Sikerült teljesen leérzésteleníteni deréktól, csak a lábujjaimat éreztem és tudtam mozgatni. Az az igazság, hogy a brutális fájdalom és az érzéstelenség között nálam nem volt átmenet.

Az edával egy időben elkezdték adagolni az oxit, amiről nem mondták meg hogy oxi, valami banális nevet használtak, de megkértem a férjemet hogy mégis nézze már meg mit csöpögtetnek belém. A fájások egy darabig erősödtek, aztán maradtak vagy gyengültek. Szép lassan tekerték feljebb az adagot, szerintem túl óvatosak lehettek. Közben volt egy vérnyomásesésem, amit boldogan kimagyaráztam, hogy nálam normális a 80/harmincvalamennyi is, persze fehéredtem és durván szédültem és úgy éreztem, nagyon is halandó vagyok, és nem sok választ el a haláltól, de az nem most jön el. Órák múlva jöttem csak rá hogy ez penicillin-allergia lehetett, a duzzadt vörös viszkető tenyér már teljesen egyértelmű jel volt, és ez is eltűnőben, már nem volt érdemes mit kezdeni vele.

Reggel valamikor egyszerűen valami furcsát mutatott a fájásjelző gép, az eddig tájképszerű dombokból és fennsíkokból hirtelen valami kaotikus lett. Ugyanakkora amplitúdóval hullámzott, de tűszerűen éles csúcsokkal, véletlenszerű magasságokkal. Ott állt a doki, egy nővér, meg mi, és csak néztünk és néztünk, mert a doki még nem látott ilyet és valahogy mi sem így képzeltük az egészet. Egyszerűen nem jutott semmi az eszembe. Tudtam, hogy magától leállt volna a szülés, tudtam, hogy az eda csökkenti a fájásokat, tudtam, hogy az oxi növeli és túl lehet adagolni, sejtettem hogy egyszerűen csak túl sok ideje kaptam vagy túl lassan csavarhatták fel. Ekkor már a harmadik orvos-nővér csomag váltotta egymást, én a fáradtságtól többszörösen kimerülten és tanácstalanul feküdtem, de éreztem, hogy itt tenni kell valamit, meg kell születnie, mert már majdnem 24 órája tart a dolog, és ez így nem lesz jó. Megnézték a méhszájamat, ekkorra már teljesen eltűnt, de még mindig nem voltak meg a tolófájások, csak az apatikus kis vonaldombocskák a kijelzőn.

A ... valaki mondta, hogy nyomjak, azt hiszem egy doki volt és kedvesen mosolygott megosztva varázsát meztelen alsótestem és az arcom között. De ez nem érdekelt. Udvarias gesztus volt tőle abban a helyzetben, ami egy hajszálnyit feltöltött energiával. Viszont sokkal nagyobb kalandnak tűnt, igen kalandnak, hogy semmi érzés nélkül kell nyomnom, amikor a gép jelez. Egyszerűen szeretem ezeket a vakrepüléses helyzeteket. Khöm, izé, tudtam azért, hogy nem olyan veszélyes, és tudom, hogyan kell nyomni, most segített az a kis eddig senkivel meg nem osztott titok, hogy havonta is szoktam "nyomni" a porcelánisten fején ülve, amikor csorgatom a sárga niagarát, és megvan az a csodálatos képességem, hogy a vér nagyrészét akaratlagosan oda ürítsem. Tehát tudtam, mit kell csinálni, csak ezúttal semmi visszajelzést nem kaptam a testemtől, csak a dokitól hogy jól csinálom, mert halad. A férjem fogta az egyik lábamat egyik oldalról, valami nő a másikat a másik oldalról, és a doki és a nővér csalogatta apránként belőlem a gyereket.

A tolások között nem voltam magamnál. Néhány képkockaként maradt meg az egész "küszködés". Közben volt egy ... időtartam ... amikor próbáltuk csökkenteni az edát, de az érzéstelenség csak bénító fájdalomba csapott át - fájdalom sugárzott ki a lábamba is és ettől semmit nem éreztem és koncentrálni se tudtam - ezért visszatekertettük, akkor legalább a tolás ment a tehetetlen fetrengés helyett.

Hát nyomtam tovább. Főleg csukott szemmel. Valahogy zavaró volt a doki lelkes arca a lábam között.

És előkerült egy fogó. És előkerült egy tucat nyüzsgő ember. És előkerült egy olló is. De ekkor már végérvényesen kimerült voltam. Csak arra figyeltem, hogy toljak, amikor kell. Amikor nem arra figyeltem, akkor nem voltam magamnál. Tudtam, hogy az a tucat ember mind a megmentésünkre érkezett.

És összeillesztették a fogót. És amikor toltam húzták. És láttam, ahogy az ollót fogja a doki. És egyszercsak kicsúszott. És három ember buzerálta a kiságyban úgy, hogy nem láttam oda, és dühös voltam, és nyújtottam felé a kezemet, és sírtam, és megpróbáltam letenni a jobb lábamat a földre, de csak lecsúszott valahonnan, és ernyedten lógott. És akkor odaadták. És belenéztem a szemébe. És majdnem tudta utánozni azt,hogy "apa" gügyögéssel, a "p"-t nem kimondva. És akkor kicsit megnyugodtam.

Valamit még motoszkáltak a lábam között, lepényeztek, varrogattak, elmentek.

A kisfiamat még mindig a kezemben tartottam. Valami idegesítő nő nyúlkált állandóan, szóltam a férjemnek hogy szóljon rá, ez nem hatott, ezért közepesen finoman eltoltam a kezét, kis sértődés árán ő is eltűnt, de megérte azért a pár perc nyugalomért. Csak néztem a fiam, és néztem, és rájöttem, hogy mindjárt elájulok, ezért odaadtam a férjemnek. Aztán egy kis képszakadás. Aztán folytatódott ahol abbahagytam. Aztán bejött egy másik nő, aki mondta, hogy pisilnem kéne. Nem tudtam. Aztán levittek valahova. Ott is mondta egy nő, hogy pisiljek, ott már félig tudtam. És bent maradtunk a kórházban, mert akkor láttam meg a kissapka alatt a fiam fején a nyomódást, pont a szívverést,légzést, ilyesmit szabályozó központok fölött.

Szóval maradtunk.

Megpróbáltam elkezdeni szoptatni, amire olyan utófájásaim lettek, hogy végül hajnalban megtalált az anesztes egy intravénás morfiummal. Így csak közepesen erős menstruációs görcsöknek tűntek.

Aztán délután hazamentünk.

Aztán másnap rájöttem, hogy a nagyvécézés luxus.

És még mindig kimerült voltam, és még mindig valami ópiát jellegű fájdalomcsillapitót kaptam. Aztán abbahagytam, és maradtam a paracetamolnál. Szörnyűek voltak az elvonási tünetek. Mindenem fájt. És amikor vissza kellett menni egy napra sárgaság miatt, amikor megérkeztünk, a gyerekdokik majdem bezavartak a sürgősségire, mert a gyógyszerelvonástól volt valami közepesen látványos szívritmuszavarom. Aztán ez is rendeződött. Már csak a gátseb fáj. És féltem a fiamat. Olyan törékeny. Az apjára hasonlít - remélem rá fog jobban hasonlítani, mert ő egy leírhatatlanul csodálatos ember.

Már nem érdekel a szülés. Sem az utána következő napok. A jövő miatt kezdtem el aggódni. Ugye természetes, hogy minden anya aggódik néha valamiért?

Hát ez a történet a fizetségem ide, a bezzeganyára, el lehet kezdeni cincálni a lelkem egy darabját, amiről még nem döntöttem el hogy szülés vagy szülésélmény volt-e. Nekem ezek a testi dolgok nem sokat jelentenek, azt hiszem a legfontosabb és legérzelemtelibb pillanat az volt, amikor először a kisfiam szemébe nézhettem, ez azt hiszem minden szülésnél megvan. Biztos valami hülye imprinting.

Utóirat: Amit a férjem mesélt még abból kiderül hogy a lényeges részét kb. átaludtam.

És amikor kértem pár korty vizet a babának szülés után mert össze volt állva a nyála egyszerűen nem adtak mert az nem a szent anyatej. Viszont a kaja olyan volt, mint egy drágább étteremben és telefonon lehetett rendelni napközben bármikor, pia mindig volt a hűtőben, a nővérek kérdezgették, mit hozzanak. Mostanra eldöntöttem, hogy ez csak egy szülés volt, az élmény utána jött. És jött valami szoptatási tanácsadó is szórakoztatni, aki valami végtelenül elmebetegen megszállott hangsúllyal és arckifejezéssel volt képes azt mondani, hogy "lllaaatchhhing". Csöcsdémon :)

Hm, ez tényleg nagyon töredékes lett. De még pár nap és ennyi sem marad.

Katy