A várandósságom viszonylag eseménytelen volt, az inzulinig „fajuló” terhességi cukorbetegségemet leszámítva. 2011. szeptember 15-ére voltam kiírva, első gyermekemet vártam. A 38. hét betöltése után két nappal vendégségben voltunk a barátainknál, és már ott gyanúsan hullámzott a hasam, előtte is volt ilyen, de ez már-már bizarr volt. Éjfélkor – épp lefeküdtünk aludni – hirtelen azt éreztem, hogy folyik valami. Mondtam a férjemnek, hogy kimegyek a mosdóba, megnézem, mi ez. Éreztem, hogy erősebb a sima folyásnál. Mire kiértem, már ömlött belőlem a magzatvíz, mint a filmekben. Mint később megtudtam, ez nem mindenkinél van így, van, akinél csak szivárog végig.

Hirtelen nagyon idegesek lettünk, lezuhanyoztam, gyorsan felhívtuk a szülésznőt, aki mondta, hogy menjünk a kórházba, neki majd onnan szólnak, ha mennie kell. Gyorsan betettem a hiányzó dolgokat is a kórházi pakkba, és már rohantunk is. Becsöngettünk a szülészet ajtaján, kijött egy hölgy, gyorsan elhadartam, hogy mi a helyzet, mire mondta, hogy ő a takarítónő (épp jött kifelé), ezt magamtól is észrevehettem volna, de túl ideges voltam.

Bejutottunk, felvették az adatokat, az ügyeletes orvos megvizsgált kézzel, nem voltam egyáltalán kitágulva, csináltak CTG-t, aztán mondták, hogy pihenjek le a vajúdóban, ekkor már kb. hajnali 2 óra volt. Nagyon enyhe fájásokat éreztem, de az igaziakhoz képest ez semmi nem volt. Mondták, hogy itt még sokáig nem fog történni semmi, így a férjem is hazament. Egész éjjel nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Másnap reggel még mindig semmi nem történt, a délelőtt folyamán többször csináltak CTG-t, és vizsgáltak kézzel pár óránként, de semmi nem változott. Eközben a vajúdóban nagy jövés-menés volt, jöttek a kismamák CTG-re, akik pedig utánam érkeztek vajúdni, délutánra már mind megszültek. Az orvosom és a szülésznőm még sehol nem volt, őket az ügyeletes hívta, amikor eljött az idő.

Délutánig az égvilágon semmi nem történt, nem tágultam, nagyon enyhe és rendszertelen fájásaim voltak, viszont addigra már nagyon elfáradtam. Délután 4 felé kaptam egy szájon át bevehető gyógyszert, úgy emlékszem, méhszájpuhító volt a neve, csak pár morzsa volt, de hatott, két óra múlva beindultak a fájások. Először tízpercenként jöttek, aztán 7, 5, 3. Kb. fél percig tartottak az elején, de ahogy sűrűsödtek, egyre tovább tartottak és egyre jobban fájt. Ekkor még a vajúdóban voltam, széken ülve vészeltem át a fájásokat, az ülőrészbe kapaszkodva. Az orvosom 7 óra után megérkezett, megvizsgált, kétujjnyira voltam kitágulva. Azt mondta, hogy a férjem ráér fél 9 felé bejönni. Fél 8-kor megjött a szülésznő is, ő is megvizsgált, háromujjnyi, megcsinálta a beöntést, de a beöntésre már alig vonszoltam el magam a folyosón, és utána a mosdóban is már nagyon szenvedtem. 7.50-kor bementünk a szülőszobába, akkor már nagyon-nagyon erősek voltak a fájások, CTG-re kötöttek, ami úgy emlékszem, végig rajtam volt. 8-kor bejött az orvosom is, és a férjem is odaért, beöltözve jött be a szülőszobába, de kiküldtem őt, mert már annyira kínlódtam, hogy ott már nem tudott volna segíteni. Ő egyáltalán nem bánta, hogy az ajtó előtt kellett várakoznia.

Először az egyik oldalamra fektettek, ott vártunk pár fájást, aztán a másik oldalamra, majd a hátamra feküdtem, és így maradtam végig. Eközben bekötötték az infúziót, kaptam oxitocint. Ezt követően felgyorsultak az események, negyed 9 körül már iszonyúan szenvedtem, nagyon gyorsan kitágultam, és hirtelen meg is kezdődött a kitolás, végig kegyetlenül fájt (nem kaptam fájdalomcsillapítást, fel sem ajánlották, én meg magamtól nem kértem, már nem is igazán voltam magamnál), és aztán nyomtam, amikor mondták. Olyan érzés volt, hogy menten szétszakadok vagy belehalok, szégyen vagy sem, végig üvöltöttem, és mondtam, hogy „nem bírom, nem bírom”, a többiek meg hogy „de igen, de igen”. Aztán az orvos egy sámlira felállva rátehénkedett a hasamra, és ő is "nyomta", és így 20.50-kor megszületett a kisfiam 3140 grammal és 54 centivel.

Amikor kicsúszott, az már szuper érzés volt! (Közben volt gátmetszés, amit észre sem vettem.) Mire kibújt a baba, már ott volt a csecsemős és a gyerekorvos is a szobában, sürögtek-forogtak körülöttem, én meg csak pihegtem, akkor már bent volt a férjem is. Gyorsan összevarrt az orvos, az nagyon fájt, bár kaptam érzéstelenítő injekciót, de ennek ellenére is, majd rám adtak egy alsót betéttel, és akkor végre megkaptam a kisfiamat. A szülésznő segített mellre tenni, szopott 20-20 percet, aztán még ott pihengettünk, de mivel már késő este volt, így engem elvittek (kerekes székben, felállni sem tudtam) a gyermekágyas osztályra. Összességében jó élmény volt a szülés, bár a fájdalmat szinte elviselhetetlennek éltem meg, később azt mondták, hogy túl gyorsan tágultam ki, és szinte összecsúszott a vajúdási és a kitolási szakasz, és emiatt fájt ennyire. Fájdalom ide vagy oda, remélem, lesz még benne részem.

Karola

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?