Tíz éve kezdődött egy baromi meleg júniusban az első fiam születése. 40+4 naposan közölte a dokim, hogy indítunk. Reggel felcihelődtünk az én drága 21 éves férjemmel (akkor én is annyi voltam), szinte sértve érezte magát, hogy nem magától jön a fia. Nem beszéltünk a kocsiban.

Odaértünk a kórházba (Siklós), a dokim megvizsgált, akkor még nem tudtam, minek zaklat szülés előtt. Aztán közölte, hogy ad még egy esélyt az én kicsi fiamnak, menjünk haza. Másnap, vasárnap reggel, ha nem történik semmi, akkor vissza kell mennünk. Irány haza, Drágám már beszédesebb. Megettem Anyu zöldséglevesét délben, utána a fájások elindultak. Hétpercesek. Szuper. Drágám boldog, így már tetszik neki.

Mondtam, sehova sem megyek, amíg nem kapok fagyit! Hirtelen másfél percesek lettek a fájások. Mondanom se kell, nincs fagyi. Odafelé rötyögünk, mint két kamasz. (Azok is voltunk). Beértünk. Második felvonás indul. Borotva, beöntés. Ez semmi nekem. A mosdó közel, ez roppant fontos beöntésnél. Át a szülőszobába. Én egy hős vagyok felkiáltással nem kérek semmilyen fájdalomcsillapítót.

13:50-kor megtörténik a burokrepesztés. Szól a dokim, ha erősödik, csak intsek. Rá két másodpercre bedurvult. Szólok a dokinak, hogy „kérnék szépen egy pohár vizet”. Erre a válasz: sajnos nem ihat. Erre én: nem nekem kell, a férjemnek. Rosszul lett. A Drágám a fejemnél, bár én inkább máshová küldtem volna kínomban. Leültették, megitatták. Akkor folytassuk a szülést, azért jöttünk!

14:20 körül nyomnom kellett. Piszkosul fájt. De volt annyira tiszta az elmém, hogy megfogadtam: soha, de soha nem szülök többet, pedig tudom, hogy el fogom felejteni a fájdalmat. (Az, hogy mennyire feledékeny a női nem, egy másik sztori.) Feladtam elveim, kértem fájdalomcsillapítót, de nem adtak, mondván mindjárt vége, inkább nyomjak. Hát én nyomtam. 14:38-kor kint volt az én gyönyörű fiam: 3670 gramm, 54 cm. Elvitték mérni, Drágám jó testőrként követte mindenhová. Én eddig voltam Királynő, ahogy kipottyant, már csak „vigyázz arra a gyerekre, te némber.” A tréfát félretéve imádjuk azóta is egymást, bár tény, a királynői státuszom attól a perctől elveszett, s az a kis hisztis csomag lett a kis herceg. Mondanom se kell, nem bántam. Nem szégyellem bevallani, az a híres anyai ösztön, a nagy szerelem nekem később jött el. Három hónap kellett hozzá.

Niki

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?