2. rész
Az első rész itt olvasható>>>
A szülés után az epilepsziára a gyógyszert továbbra is szedtem, de átmentem egy másik neurológushoz, aki – felvéve a kórtörténetemet – azt gyanította, hogy ez nem is epilepszia, hanem csak a hormonok játszottak velem. Ez a megállapítás sokat segített nekem az elkövetkező hónapokban, mert elkezdtek nőni Zsófi fogai, és 4 hónapig nem sokat aludtam, ami az epilepsziának nem tesz jót. De én nem aggódtam, hiszen csak a hormonok játszottak velem. Azért az orvos elküldött MR vizsgálatra, biztos, ami biztos, de mire annak meglett az eredménye, a fogzás durva része lezajlott. Az MR vizsgálat ugyanis egyértelműen kimutatta az epilepsziát. Sebaj, azt mondta az orvos, hogy 30 százalék az esélye annak, hogy javulni fog a betegség, 40 százalék, hogy ilyen marad, 30 százalék, hogy rosszabb lesz. Én pozitívan gondolkodom, és úgy jöttem el, hogy hurrá, csak 30 százalék az esélye annak, hogy romlani fog!
Aztán elkezdtük tervezni a második babát, kis korkülönbséget (kb. 2 év) szerettünk volna. Újabb hormonvizsgálat, ultrahang. Jobb lett a helyzet, mint Zsófi előtt, de így sem volt túl sok esélye annak, hogy „rásegítés” nélkül működjön. Ezért jött megint a peteérést serkentő gyógyszer, most viszont kiegészítettük egy tüszőrepesztő injekcióval. Megkaptam az injekciót délelőtt, és délután kezdtem furcsán érezni magam, vagyis a fejem. Előkaptam az injekció papírját, ahol nagy betűkkel ott volt, hogy epilepsziásoknál csak nagy körültekintés mellett szabad alkalmazni (ez még ugyanaz a nőgyógyász, mint az előző terhességnél volt). Gyorsan felhívtam a neurológust, hogy mit csináljak, mondta, hogy azonnal emeljek a gyógyszer adagomon, aztán menjek a következő rendelésre. De egyébként több gyógyszer mellett kaphatom az injekciót. Ez még az a mennyiség volt, ami mellett nincs mellékhatása a magzatra a gyógyszernek.
Az első ciklusban nem történt semmi. A következő ciklus utolsó napja szilveszterre esett. Csak mértékkel fogyasztottam alkoholt, és kb. 10 percenként mentem a vécére megnézni, megjött-e már. Ahogy teltek az órák, egyre biztosabb lettem abban, hogy itt valami történik. Most – tanulva a korábbiakból – vártam pár napot a teszttel, és tényleg pozitív lett. Most az orvoshoz rohanással is vártam pár napot, aztán lelkesen rohantam az ultrahangra. Az orvos nézi, és azt mondja: úgy látom, ez nem élő terhesség. Kb. fél perc múlva: vagyis várjon, ott dobog a szíve. Ismét ugyanaz az orvos. Akkor lettem 100 százalékig biztos, hogy nem én esem mindig 1-2 héttel később teherbe, mint kellene, hanem az orvos vak.
Biztos hülyék vagyunk, de ekkor sem váltottuk le, mert ismét biztosak voltunk abban, hogy nem lesz itt gond a terhességgel és a szüléssel (én úgy értékeltem utólag is az elsőt, hogy nem volt gond.). Most nagyon lelkiismeretes volt, már túlságosan is, kétszer paráztatott be minket: egyszer a feje, egyszer a szíve volt túl nagy a babának, de szerencsére mindkettőről kiderült, hogy az orvos nem lát jól. Aztán a leváltás kérdése megoldódott, elköltözött külföldre zenét tanulni (komolyan), így kaptunk egy nagyon jó orvost, szóval jó volt a csere.
A terhesség 16. hetében kezdtem furcsán érezni magam, vagyis a fejem. Rohantam a neurológushoz, mert ekkor már tudtam, hogy ez nem jó jel. Azt mondta, van egy jó híre, meg egy rossz. A jó hír az, hogy szerencsére mindig érzem, ha romlik az állapotom, a rossz az, hogy rosszabb lett. Teljesen kiborultam. Addig azt gondoltam, hogy ez nem egy betegség, hanem egy állapot, szedem rá a gyógyszert, és nem lesz gond. Viszont így, hogy most rosszabb lett, azt kezdtem el érezni, hogy ez mégiscsak egy betegség. Hogy fogom így felnevelni a gyerekeimet? A probléma a memóriaközpontomban van, azt képzeltem, teljesen el fogok butulni, a saját nevemre sem fogok majd emlékezni, nemhogy az övékre.
Megemeltük a gyógyszeradagot, szerencsére a terhesség ezen szakaszában már nincs káros hatása a babára a több gyógyszernek sem. Aztán emeltük tovább, már naponta nem kétszer, hanem háromszor szedtem, ha délben nem vettem be, kora délután már rosszul voltam.
Két hónappal a kiírt nap előtt begörcsölt a hasam, benn tartottak a kórházban megfigyelésen. Először nagyon ki voltam akadva, hogy miért kell nekem itt lennem, de amikor beindult a tejem, visszafogtam magam, valószínűleg tényleg közel volt a szülés. Így hát fekvésre ítéltek, ami egy kétéves gyerek mellett nem egyszerű. Vagyis azért nem volt olyan vészes, mert Zsófi ekkor már bölcsibe járt. Nem akartam vinni, de amikor rosszabb lett az epilepszia, beláttam, hogy komolyan kell vennem az alvást, és két gyerek mellett a sok alvás nem magától értetődő. De nem bántam meg a bölcsit, nagyon szeretett ott lenni Zsófi, és ekkor még nem tudtam, de a kisfiam elég problémás (=hisztis, anyás, stb.) baba volt, mellette nem sokat tudtam volna a nagyra figyelni.
Az új nőgyógyásszal abban állapodtunk meg, hogy császárral szülök, de megvárjuk, amíg magától beindul a szülés. Tudom, hogy emiatt sok mindenki elítél, de én magam választottam a császárt. Amennyire nem féltem a szüléstől az elsőnél, most annyira rettegtem. Tudom, baromság, de attól a gondolattól, hogy kicsusszan belőlem egy gyerek, rosszul lettem. Nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy kiszakad belőlem. Nem a szexuális életemet féltettem, hanem undorodtam ettől. (Már most elnézést kérek mindenkitől, nem másokat akarok bántani ezzel, a saját testemmel kapcsolatban érzetem ezt.) Így hát kértem a császárt.
A kiírt nap előtt egy nappal hajnalban beindult a szülés, de most nem szabályos fájásokkal. Néhány óra után mégis elindultunk a kórházba, mert biztos voltam benne, hogy itt az idő. Először a kórházban nem teljesen értettek ezzel egyet, de aztán begyorsult, hívták az orvost, jöhetett a császár. Na, megbüntetett a sors azért, amiért a „könnyebb” utat választottam. (Első császárra várók ne olvassanak tovább!) Valamit elbénáztak az érzéstelenítéssel, és szinte egyáltalán nem hatott. Üvöltöttem, akkora fájdalmaim voltak. Az aneszteziológus mondta, hogy ha nem bírom elviselni a fájdalmat, elaltat. Mondtam neki, hogy most már mindegy, én elviselek bármit, most már nem szeretnék elaludni, mindjárt vége. Még próbálkozott azzal, hogy biztos, csak rosszul viselem a fájdalmat, meg hogy biztos az első szülés is ennyire fájt. Mondtam neki, hogy ne szórakozzon velem. Aztán a szülés után három napig annyira fájt a fejem, hogy kettesével kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, pedig amúgy sosem veszek be.
És a lényeg: 7.01-kor megszületett Ádám 3560 g-mal. Őt a szülés után csak 12 órával hozták szopizni, a nővérek most nem segítettek. A császár után most még gyorsabban lábadoztam, és a tejem szerencsére még hamarabb beindult.
És az epilepsziám néhány hét alatt visszatért a „régi kerékvágásba”. A gyógyszert ismét le lehetett csökkenteni, és az orvos szerint, ha ennyi év alatt (5 éve volt a roham) nem lett rosszabb (terhesség alatti romlás nem számít), már kicsi az esélye annak, hogy romlik a helyzet.
Valószínűleg nem sok érzelmet lehet kiolvasni az írásomból, de ennek csak annyi oka van, hogy így is nagyon hosszú lett, pedig csak tényszerűen próbáltam bemutatni az eseményeket (inkább a negatív elemeket, mert azok voltak „érdekesebbek”.) Ha még az érzelmeimet is leírtam volna, háromszor ilyen hosszú lett volna.
Judit
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
