A hirtelen jött és egyáltalán nem az évszaknak megfelelő időjárás ezen a héten is kitartott. Kedden itthonról dolgoztam, a nyitott erkélyajtón át élveztem a kellemes 19 fokot, miközben néztem a feldíszített karácsonyfát a nappali sarkában. Olyan érzésem volt, mintha már április közepét írnák, de eddig még túl lusták voltunk elbontani a fát.

El is döntöttem, hogy délután, ha mindenki hazaér, akkor teret engedek a gyerek „az összes díszt leszedem” késztetésének és együtt elpakoljuk a karácsonyi dekorációt. Most persze nyilvánvalóan nagyobb buli volt a doboz alján megmaradt, idén kispadra került díszeket PLUSZBA felakasztgatni. Olyan gyorsan rakosgatta őket fel a fára, hogy én közben hiába szedegettem le mindent ami a kezem ügyébe került, így is egyre több dísz lógott rajta. Fél órán keresztül játszottuk ezt a játékot, akkor már komolyan elgondolkoztam rajta, hogy tényleg április lesz, mire mindent elpakolunk.

Szerencsére az apja észrevette a csendes kínlódásomat és eltávolította a gyereket a fa közeléből egy közös habfürdő ígéretével. Mire sikeresen elpakoltam mindent, ők is elkészültek, így végső soron senki nem maradt le semmiről.

A hét legnagyobb eredménye, hogy úgy tűnik, hogy sikerült egy többé-kevésbé normális mozgásformát találnom a terhesség idejére. A pozitív teszt előtt heti négyszer jártam kettlebell HIIT edzésre, azt úgy éreztem, hogy nekem találták ki, de terhesen nem mertem tovább folytatni.

Én gyerekkorom óta nagyon aktív vagyok, fiatalon sokáig versenysportoltam, felnőttként viszont valahogy sosem sikerült olyan edzésmódot találnom, ami minden elvárásomnak megfelel. Mióta megtudtam, hogy babát várok és feladtam a korábbi csoportos óráimat, igyekeztem valami mást találni, ami összeegyeztethető a terhességgel. Az elmúlt hetekben három különböző terhestorna órára is elmentem, hátha lesz köztük olyan, ami ténylegesen átmozgat, de sajnos egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Végső elkeseredésemben kiváltottam egy havi bérletet az egyik közeli 0-24 konditerembe. Nagyon modern, ujjlenyomatolvasós beléptetőrendszer és korszerű felszerelések vannak, a tisztaság első osztályú és mivel „önkiszolgáló” a használat, így akkor megyek, amikor ráérek, nem vagyok nyitvatartáshoz vagy órarendhez kötve.

A hét elején voltam először és annyira nagyon jól esett a mozgás két hónap kihagyás után, hogy úgy kellett rákényszerítenem magam, hogy egy óra után abbahagyjam, mert mégiscsak babát várok és ennyi szünet után nem is vagyok túl jó formában. Nagyon hiányzott már a testemnek a fizikai aktivitás és az a jóleső fáradtság, ami edzés után mindig elönt.

Az első konditerem-látogatásnak meg is lett a böjtje: másnapra olyan izomlázam lett, hogy csak vonszolni bírtam magam a sajgó combjaimmal és rendkívül sajnáltam, hogy nem férfinak születtem, hogy legalább a pisiléshez ne kelljen leülni.

Mindent összevetve, nagyon elégedett vagyok a hellyel, azóta már többször voltam és szerencsére az izomláz sem tért ennyire durván vissza – ennek örömére mellékelem ezt a retró, konditermes-öltözős remekbeszabott tükörszelfit. :)

Ezt a terhességet sokkal tudatosabban élem meg, mint az előzőt. Erőt ad az a gondolat, hogy egyszer már végigcsináltam, a testem már megtapasztalta ezt a fajta igénybevételt és sikeresen vettem az akadályokat.

Három éve nem igazán figyeltem oda arra, hogy mi eszem, elvégre babát várok, ilyenkor „több minden belefér”. Azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, hogy nagyon gyorsan nagyon nagy számokig szalad a mérleg, majd szülés után foglalkozom a súlyommal, addig pedig élvezem, hogy „kettő helyett” ehetek. A mozgás persze akkor sem maradt el, de olyan érzésem volt, hogy ha „megtagadok” valamit magamtól, akkor azzal rosszat teszek és ez negatív irányba fogja a terhességemet befolyásolni.

Most sokkal jobban odafigyelek arra, hogy ne egyek szemetet, igyekszem rendszeresen tápláló, normális ételeket enni és nem csak nassolni megállás nélkül a nap folyamán. Eddig még nem híztam semmit a kezdő súlyomhoz képest, de kíváncsiságból elővettem az első terhességem alatt vezetett mappámat, hogy összehasonlítsam a súlygyarapodást. Három éve ilyenkor már plusz 4 kilónál jártam és összesen 23 kg többlettel mentem szülni.

Akkor nem maradt rajtam semmi, valószínűleg a szoptatás miatt nagyon hamar (4-5 hét alatt) visszaálltam kezdősúlyomra, szülés után nagyjából 2-3 naponta fogytam 1 kilót. Így nem tűnik annyira vészesnek a 20+ kg súlygyarapodás, de abban biztos vagyok, hogy megviseli a szervezetet az ekkora ingadozás.

Ugyan hasam még nem nagyon van, de ezen a héten már elkezdtem a terhesség jeleit tapasztalni. Újabban a semmiből támad le az éhség, de úgy, hogy 5 perce még minden rendben volt, most meg azt érzem, hogy ha nem jut be valami táplálék a szervezetembe a következő 15 másodpercben, akkor egészen biztosan utolér az éhhalál.

 

A lányomnál az orrom dugult be folyamatosan, most viszont a füleimnél jelentkezik ez a tünet. Először zuhanyzás után vettem észre, akkor azt hittem, hogy esetleg víz maradhatott bennük, de azóta többször is előfordult már, ezt már csak a terhesség számlájára tudom írni.

A hét végére szerettünk volna egy közös családi kirándulást szervezni, de szokás szerint mindig ilyenkor romlik el az idő. Január 6-a Horvátországban nemzeti ünnep, így három napos, hosszú hétvégénk volt, de pont péntekre érkezett meg a hidegfront és az elmaradhatatlan eső is.

Pénteken egyébként sem tudtunk volna huzamosabb ideig házon kívül tartózkodni, mert a lányomnak „kaki-napja” volt. Az elmúlt egy évben rengeteg problémánk van ezen a téren, folyamatosan küszködünk családilag, így nem ért minket váratlanul, hogy ilyenkor csak itthon akar tartózkodni.

Közel egy éve, egy fürdés közbeni „majdnem baleset” válthatta ki nála ezt a reakciót (legalábbis odáig tudjuk visszavezetni a gondok kezdetét), azóta egyszerűen nem hajlandó elengedni magát, képes az utolsó utáni pillanatig visszatartani a székletét.

Semmilyen fizikai vagy anatómiai problémája nincsen, nem fájdalmas az ürítés, nincs székrekedése, hanem egyértelműen pszichológiai eredetű a gond. Már legalább 4-5 különböző orvosnál jártunk az ügyben, gyermekpszichológustól kezdve gasztroenterológusig, de ahhoz még túl kicsi, hogy terápiával segíteni tudjanak rajta, fizikai ok pedig nincsen, amit meg kellene szüntetni.

Itthon is próbálkozunk minden módon a tudtára adni, hogy semmi szégyellnivaló nincsen ebben, mindenki kakil, nem kell visszatartani, mert sokkal jobb, ha hagyja, hogy kijöjjön és akkor azonnal meg is szűnik a feszítő érzés.

Költöttünk egy kis mondókát is, amivel ösztönözzük és együtt örülünk az eredménynek, az egyik plüssállatát kineveztük „kakinyuszinak”, akinek a munkaköri feladatai közé tartozik, hogy vigyázzon a popójára és a pocakjára – de tartós eredményt még nem sikerült elérnünk. Ez van. Szar ügy.

Szívszorító látni, ahogy 2-3 naponta könyörög, hogy menjünk haza, ha éppen nem vagyunk otthon és itthon sírva toporog a fenekét befogva, miközben csak azt hajtogatja, hogy ő nem szeret kakilni. Aztán egyszercsak persze megszületik a produktum, de ezt mindig legalább egy fél órás küszködés előzi meg. Utána persze boldog és majd kicsattan az örömtől, de valahogy nem sikerül a kis kobajába elültetnünk, hogy „látod? Mennyivel jobb lenne, ha elengednéd hamarabb? Ugye, hogy milyen nagyon jó érzés, miután kijött?”

Ez már annyira rendszeressé vált, hogy minden egyes sikeres alkalom után családi konferenciahívást tartunk, hogy beszámoljunk róla, hogy hurrá, sikerült, minden rendben. A nagyszülők el is várják, mert rajtunk kívül az ő lelküket is nagyon bántja, hogy egy természetes folyamat ennyire megviseli szegényt.

A bölcsis gondozók is tisztában vannak a helyzettel, volt már olyan, hogy szóltak délután, hogy szerintük „az a nap van” és este otthon valószínűleg műsor lesz, mert sokat panaszkodott a gyerek napközben és nagyon feszült volt egész nap.

Őszintén szólva kifogytunk az ötletekből, a szobatisztaságtól várjuk a megváltást, de értelemszerűen már a gondolattól is begörcsöl a gyomrunk, hogy nehogy a bilizés/wc használat tovább rontson a helyzeten. Addig is várjuk, hogy nőjön, egyre többet lehessen vele erről beszélgetni és hátha idővel megérti, hogy jobb megoldás, ha nem tartja vissza.

Péntek estére szerencsére megoldódott a dolog és ezt megünnepelendő, ki is mentünk együtt a játszótérre, hiába alkonyodott már odakinn. Nagyon hideg és nyálkás idő volt, így nem maradtunk egy óránál tovább, de utána a lányom külön kérésére beültünk egy kávézóba kakaózni. Itt a Balkánon nagyon nagy hagyománya van a „nyilvános kávézásnak”, szombat-vasárnap reggelenként dugig vannak tömve a kávézók, egyszerűen hozzátartozik az emberek életviteléhez a dolog.

Ha Bakáéknál alszik a gyerkőc, akkor anyósomék rendszeresen viszik magukkal „kávézni”. Általában kutyasétáltatással egybekötött játszótér a reggeli program és menet közben kiülnek a már bejáratott kávézójuk teraszára egy-egy eszpresszóra és langyos tejre vagy kakaóra. Gondolom, hogy innen jött az ötlet, hogy játszóterezés után ő szeretne kakaót inni, „anya és apa pedig majd kávét rendelnek”. Át voltunk rendesen fagyva, így jól esett egy kicsit megmelegedni a forró italoktól a park melletti kávézóban.

Egy kicsit szívtam a fogamat a 2,30 €-s kakaó láttán, de ha ez az ára a teli pelusnak, ám legyen!

Vasárnapra visszatért a jó idő, így ha hosszabb túrázásra nem is, de legalább a közeli nagy parkba ki tudtunk együtt menni délelőtt. A lányom legnagyobb örömére előbújtak a park közepén lévő tóban élő kacsák is, így a szokásos köveken kívül más látnivaló is elnyerte a tetszését.

Kacsák ide, játszótér oda - azt persze nem úsztuk meg, hogy tele ne pakolja minden zsebünket az általa különlegesnek minősített kavicsokkal.

Salty