2015 január végén töltöttem be a 38. hetet. A hasam már ijesztő méreteket ölt, mostanában egyre inkább elképednek rajta az emberek – amit meg is tudok érteni, hiszen ez már az a méret, ami miatt igazán gömbre feszítettnek érzem magam. Olyan érzésem van, hogy ha valaki meglökne, simán arrébb tudnék gurulni, akár egy labda.
A doki 38.héten megnézi a kisfiunkat ultrahangon, már most 4 kg… Újra megbeszéljük a szüléssel kapcsolatos dolgokat, a baba méretei kicsit aggasztanak, de úgy vagyok vele, hogy megpróbálom természetes úton világára hozni – végül is második gyerek, hátha könnyebb lesz, mint az első. Lesz, ami lesz – bent nem marad, azt mondják…
Január 26. hétfő van. Rég ébredtem már ennyire energikusan, ugyanis napok óta alig alszom már. Folyamatosan pisilnem kell, és a baba valami ideget nyomhat, mert ahogy lefekszem, elkezd zsibbadni a combom és a csípőm: olyan érzés, mintha hangyák futkosnának rajta, borzasztóan idegesít.
De azon a reggelen szinte kipattanok az ágyból, valami furcsa késztetést érzek arra, hogy takarítsak, pakoljak, rámoljak, egész napom tevékenyen telik és végre jó a közérzetem is.
Január 27. kedd. 8 nap maradt hátra a szülésig. A mai napom az előzőnek a fordítottja. Ki vagyok facsarva, nincs energiám semmihez, egész nap csak fekszem. Ráadásul kora délután kezd keményedni a hasam, nem fáj, csak megfeszül 1-2 percre. Aztán elmúlik. Aztán megint. Egy idő után gyanússá válik egy kicsit, ezért elkezdem mérni az időt. 7 percenként jön egy-egy keményedés, de nem lehet fájásnak nevezni. Elhozom a nagyot az oviból, és visszafekszem a kanapéra. Férjem hazajön délután, aggódva néz, hogy mi a baj? Elhatározom, hogy veszek egy meleg fürdőt, ha hatására elmúlik a keményedés, akkor ezek csak jóslók. Férjem azért bekukucskál közben és fel-felhúzogatva a szemöldökét reménykedve kérdezi, hogy mi újság, megyünk a kórházba?
Sajnos nem, elmúlt a keményedés, nem megyünk sehova. Csalódott vagyok, elegem van már a terhességből, nagyon fáradt vagyok és nyűgös.
Éjfél van, férjem már lefeküdt aludni,fárasztó napja volt, én is megpróbálok aludni. Ahogy befekszem az ágyba, azonnal újraindulnak a keményedések. Most viszont érzem, hogy ez valami más, derék irányából jön… ismerős érzés… Aztán hirtelen pukk! Te jó ég, ez a hang belőlem jött, mi ez?? Felállok, szaladok (lehetőségeimhez képest) a vécére. Folyik valami a lábamon, próbálom visszatartani, de nem megy. Az illata is furcsa, édeskés. Magzatvíz!
Hirtelen elkezdek vérezni is, és beindulnak a rendes fájások is. Izgatott vagyok, remeg a kezem, félek is, de boldog is vagyok, hogy elkezdődött, talán délutánra meg is születik a kisfiunk.
Felébresztem a férjemet, szerencsétlen fél órája aludt el – de ahhoz képest elég gyorsan magához tér és megy felébreszteni a nagyfiunkat, én addig felöltözöm. Szerencsére két kórházi táska már régóta vár összekészítve, mert annyira dolgozik bennem az adrenalin, hogy egyáltalán nem tudok már higgadtan gondolkodni.
Útnak indulunk, először a nagyot leadjuk a nagymamánál, aztán irány a kórház. 1.30-kor érünk a kórházba, kocsiból kiszállva már meg kell állnom a fájás alatt, egyre erősebb a fájdalom. Becsöngetünk a szülőszobára, és egy mogorva szülésznő nyit ajtót.
- Miért jöttek? – kérdezi barátságtalanul.
Az ellenséges hangnem nem esett jól, ennek ellenére kedvesen válaszoltam.
- Úgy tűnik, elindult a szülés.
- Ezt miből gondolja? – sajnos az arckifejezését elég nehezen tudnám leírni, a hangja eléggé kioktatóan csengett .
Elmondtam neki, hogy milyen jeleket észleltem magamon és volt szíves beengedni minket. Első körben megvizsgált egy másik szülésznő és megállapította, hogy kétujjnyira nyílt ki a méhszáj, és valóban beindult a szülés. A vizsgálat elég durvára sikerült, azonnal elkezdett ömleni belőlem a vér, összevéreztem a padlót is. Átküldtek egy vajúdóhelyiségbe, ahol már volt egy másik pár is.
Ez kicsit meglepett, de nem volt mit tenni. Ctg-t tettek a pocakomra, és azt mondták, hogy egx órán keresztül feküdjek az oldalamon, ők pedig nézik a szívhangot és a fájáserősséget.
Ez az egy óra oldalt fekvés iszonyatos volt, nagyon nem esett jól ebben a pózban feküdni – alig vártam, hogy fel tudjak kelni.
Jött egy harmadik szülésznő megnézni minket, először a másik lányt vizsgálta meg és megállapította, hogy még mindig egyujjnyi, aztán következtem én. Bő háromujjnyi! Rám mosolygott, és azt mondta menjünk át a szülőszobára.
2.30-kor elfoglaltuk a szülőszobát, elég puritán volt a belseje, cserébe viszont kellemes félhomály uralkodott bent végig. Itt már eléggé eldurvultak a fájások, kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal. Nem esett jól sem séta, sem labda, sem masszázs, csak ülni egy picit hátradőlve a szülőágyon. Hogy segítsek egy kicsit magamon, azt képzeltem, hogy a fájás úgy érkezik, mint egy nagy hullám, amit meglovagolok, miközben lassan engedem ki a levegőt, ez egy jó darabig működött is.
3 óra körül megérkezett az orvosom is, és kicsit meglepődve konstatálta, hogy mindjárt eltűnik a méhszáj, már csak egy pici pereme érződik, és szóljak, ha érzek székelési ingert.
3.30-ra teljesen eltűnt a méhszáj, fájások közben megvizsgált a doki, és mondta, hogy érzi, hogy a baba feje nekifeszülne, de visszaugrik, tolófájás sehol.
4 óra: még mindig nincs tolófájás, a baba feje folyton visszaugrik, ráadásul gyengül a szívhangja is. A dokinak ez nem tetszik és felajánlja , hogy kössék be az oxit, amire határozottan nemet mondok. Az előző szülésnél 5 órát töltöttem pokolban miatta, megbeszéltük korábban, hogy nem lesz oxi.
A doki végül meggyőz, hogy próbáljuk meg, csak egy órára. Ha nem történik semmi, akkor császár.
A császártól nem zárkóztam el, így beszéltük meg még terhesgondozás során, hogy nem hagy feleslegesen szenvedni sokáig.
Bekötötték az oxitocint, és kaptam fájdalomcsillapítót is, ami egyáltalán nem hatott. Ez a része már nagyon emberpróbáló volt, itt nem segített semmi. A légzésem is akadozott, már nem volt szünet a fájások között, de a tolófájás csak nem akart jönni.
4.30: a helyzet változatlan, a baba szívhangja esik, a feje visszaugrik, nem történik semmi. Én pedig már tényleg úgy érzem, elfogytam, nincs már több erőm. Nagyon fázom, remeg a térdem, aztán elönt a forróság, és ez így váltakozik. Úgy érzem magam, mintha egy buborékon keresztül hallanám az összes hangot, teljesen megszűnik a valóság.
Hallom, hogy a doki hívja a császáros műtőt, készüljenek elő, mert fél óra múlva megyünk.
5 perccel később nagyot rándul hirtelen a testem és nyomni kezd. Direkt úgy írtam, hogy a testem és nem én, mert semmilyen ráhatással nem voltam a dologra. Leírhatatlan érzés volt!
A férjem szalad a dokiért és a szülésznőért, azonnal jönnek és megállapítják, hogy a baba elindult!
Innentől kezdve hatalmas erő gyűlt bennem valahonnan. Megszűnt a remegés, a fáradtság. Megláttam egy aprócska fényt pislákolni az alagút végén.
Olyan erejű tolófájások söpörtek végig rajtam, amiket elképzelni sem lehet. Éreztem azt az iszonyatos feszítő érzést, ahogy a baba tör előre, de nem érdekelt a fájdalom már. Csak az a gondolat éltetett, hogy mindjárt vége és karomban tarthatom őt.
5.05 perckor megszületett a kisfiunk. Az orvos és a szülésznő gratulálnak, aztán hozzáteszik: te jó ég, de hatalmas!
A baba tényleg hatalmas, 4280 g és 58 cm!
Rám teszik rögtön, és amikor már nem lüktet a köldökzsinór, a férjem elvághatja.
Utána elviszik a babát fürdeni, megvizsgálni, és amíg engem rendbe tesznek, az apa karjaiban szuszog a kis csomag. Egymásra nézünk a férjemmel és leírhatatlanul boldogok vagyunk. Nekem nagyon sokat számít, hogy ő ott volt velem végig akkor is, ha a szerepe elmondása szerint vetekedett mondjuk egy szobabútoréval, mert nem tudott sok mindent hozzátenni a történtekhez.
De neki is, és nekem is egy hatalmas élmény volt a fiunk születése, amire még mindig fátyolos szemekkel emlékezünk vissza immár 2,5 éve.
Mila
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
