A várandósságom teljesen eseménytelenül telt, a rosszullétek, kívánósság is elkerült. Kórházi szülésfelkészítő tanfolyamra lelkesen eljártam, ahol sok egyéb mellett azt is megtudtam, hogy ott bizony a protokoll szerint a terminus után be kell feküdni a kórházba meg minden első szülő nőnél gátmetszést alkalmaznak stb.
Amíg a babát vártam nem nagyon olvasgattam semmilyen szüléstörténetet, nem akartam sem ijesztgetni magam, sem pozitív elvárásokkal készülni. Persze tudtam, hogy fájni fog, de végig azt mondtam magamban és a babának is, hogy együtt minden menni fog, és könnyű és gyors szülésünk lesz. Valahogy úgy voltam vele, hogy ha annyian túlélték már előttem, akkor nekem is menni fog. Nem féltem tőle, szimplán tartottam az ismeretlentől. Két dologtól viszont tartottam, az egyik az, hogy be kell feküdnöm a kórházba, mert túlhordom a babát (sose voltam még kórházban és annyi rémtörténetet hallottam), a másik pedig, hogy mi van, ha tele lesz a szülőszoba. Lelövöm a poént: mindkettő összejött...
A terminus egy vasárnapi napon telt le, így a fogadott dokival megbeszélteket követve hétfőn bejelentkeztem a kórházba. Aznap az égvilágon semmi nem történt, leszámítva az NST-t amit minden délután meg kellett ismételni. Aztán másnaptól beindult a móka. Kedd reggel kezdtünk egy OTT-vel (oxitocin terheléses teszt). Összehúzódásokat mutatott a gép, néha rendszereseket, néha kevésbé, a baba szívhangja tökéletes volt, viszont fájás semmi. Szerdán magzatvíz-vizsgálat – azt mondták, ha kapsz oxitocint, akkor utána kétnaponta magzatvíz vizsgálat van, mivel az oxi beadása után lehet, hogy bekakil a baba a vízbe, mert az azt jelzi neki, hogy ideje indulni, és ellenőrizni kell a víz tisztaságát – nálam ez is rendben volt. Őszinte leszek, a vizsgálat nekem fájt. Amúgy meg semmi nem történt, és az egész nap csak abból állt, hogy vártunk. Csütörtökön reggel megint OTT – fájás nuku. Pénteken "csak" NST. Szombaton bejött a dokim és megint vizet vizsgált – itt már nem fájt a vizsgálat, maximum kellemetlennek mondanám. Továbbra is minden rendben volt, a baba jól érezte magát.
Én annál kevésbé.
A vizsgálatok és maga a kórházi lét sem viselt meg, de talán mondanom sem kell, hogy a folytonos várakozás, hogy talán majd most, talán ma, a telefonok 2-3 óránként, hogy egyben vagy még/na mizújs, elég idegőrlőek voltak. Szerencsére nem az újszülöttosztályon voltam, hanem a terhespathológián, mert az még plusz nyomás lett volna, ha látom, hogy egyre másra születnek a babák. A sorstársakkal tartottuk egymásban a lelket, de olyan ember nem volt köztünk, aki ne sírta volna el magát tehetetlenségében. Minden nap a főorvosi vizitkor meghallgattam, hogyha minden leletem szuper, én is és a baba is jól vagyunk, akkor várunk, majd a baba jön, ha akar (a végére már ettől a mondattól is falra másztam).
Így a rákövetkező hétfőt is egy OTT és egyéb vizsgálatokkal kezdtem, ahol szintén semmi változás nem volt. A fogadott dokimmal megbeszélve (+a főorvos) végül abban maradtunk, hogy kedden szülésindítás és nem várunk tovább, mert az újabb OTT-nek nincs értelme és a 42. héten voltam. A szülésindítás amúgy magzatburok-repesztést jelentett volna esetemben. De végül nem így lett.
Még hétfő reggel elhagyta a számat egy mondat, hogy "nem ma kéne szülni " mert az OTT-n hallottam, hogy ki vannak akadva a szülésznők, mert valami változás lesz a munkaszerződésükben. Ahogy kimondtam, átfutott az agyamon hogy nab+, akkor ma lesz a nagy nap, de elhessintettem a gondolatot, hogy csak nem. Aztán 13:45 körül egy székből felállva azt éreztem, hogy bepisiltem (külső nyom nem volt, mert betétet használtam). Elmentem a mosdóba szemrevételezni a helyzetet, elvégre nem lehet, hogy bepisiljek! Nem láttam semmi extrát, mármint valami vízszivárgást (mint mondták) + tudtam pisilni. Viszont amikor felálltam, megint éreztem, hogy valami folyik. Szóltam egy dokinak, hogy ez lehet-e az, mire hívták a fogadott dokim, aki megvizsgált, és közölte vigyorogva, hogy ez bizony az, nem kell megvárni a másnapot.
Engem elöntött a megkönnyebbülés, hogy na végre, erre vártam már 8 napja. Hívott egy nővért, aki visszakísért a szobámba a cuccért, közben telefonáltam páromnak, hogy akció van, induljon, aztán már kísértek is a szülőszobára, ahol babaszívhangot néztek. A poén, hogy mint említettem, tartottam attól, hogy mi van, ha tele van a szülőszoba – bejött, öten voltunk négy ágyra (3 szülőszoba van + 1 vajúdó) és én voltam az ötödik. Így jobb híján a folyosón sétálgattam, illetve a szülésznők pihenőszobájában üldögélhettem. A szívhangot is úgy nézték meg, hogy felállították az egyik nőt a szülőszobában, hogy cseréljünk egy kicsit... Utólag megkérdeztem, hogy mi lett volna, ha még jön valaki – válasz: a pihenőszobában is van egy ágy végszükségben, illetve a beöntős széket is használták már szüléshez is.
Visszatérve hozzám, kapásból négyperces fájásokkal indítottam, amik kb. egy óra elteltével váltottak hárompercesekre (pont a párom érkezésére). Nálam a fájások olyanok voltak, mint amiket hallani, egyre erősödő menstruációs görcs szerűek. A kétperces fájásoknál bejutottam a vajúdóba, mivel az ott lévő lánynál nem voltak még fájások, csak szivárgott a magzatvíz. Viszonylag hosszú ideig voltak a kétpercesek kb. 1-1,5 órán keresztül (közben előkészítettek, borotválás, beöntés – na, ez mondjuk vicces volt, utólag derülök rajta, de ott nem éppen azt tettem...). Szülésznő időnként bejött megkérdezni, hogy mi a helyzet illetve megvizsgálni, de nem nagyon törődött velem, mivel viszonylag csendben fetrengtem, és ott volt velem a párom. Este hatkor telefonáltak a dokimnak, hogy a méhszáj vékonyodik, és két centire vagyok tág – kérdeztem, hogy mikor jön be a doki, mondták, hogy 7-8 körül, mert addig még bőven várni fog a baba – ő olyan 9-re saccolja a szülést, aztán otthagyott a szülésznő. A dokit azért is vártam, mert megbeszéltem vele, hogy EDA-t szeretnék, és azt ő adta volna be. Szülésznő azt mondta erre, hogy a legjobb fájdalomcsillapító, amikor a baba megszületik... Bírtam, hogy poénkodik...
Őszinte leszek, ez volt az a pont, amikor elgondolkodtam, hogyha ez még három óráig fog tartani, akkor még ennél sokkal rosszabb is lesz, és hogy fogom kibírni, de próbáltam megacélozni magam, hogy menni fog, bárhogy is lesz. Ezután pár perccel vissza is tért a szülésznő, mert szavaival élve más hangokat hallattam, mint előtte (másképp nyöszörögtem) – egyperces fájásaim voltak. Közben mintha éreztem volna a baba fejét. A szülésznő 18:10 körül megvizsgált, majd elhangzott ez a kiáltás: valaki segítsen, mert szülünk. Itt megindult a méhkas, dokik sehol, az ügyeletes doki rongyolt fel a terhespathológiáról, csecsemősnek is telefonáltak, hogy teperjen és 18:20-ra megszületett Bence 3500 grammal és 52 cm-rel. Senki nem számított rá, hogy ilyen hamar szülés lesz, kb. este 8-9-re saccolták, ezért is szültem én végül saját hálóingben a vajúdószobában. A szülésznő mondta, hogy az utolsó fázis nálam extrán felgyorsult, amit én egyáltalán nem bánok. El is nevezték a babát a kórházban PikkPakk Babának.
A szülés után egy héttel nekem amúgy villanások voltak meg, meg érzések (azóta már az se), párom mesélte a hiányzó részeket, pl. másnap már nem tudtam felidézni a fájdalmat. Tudtam, hogy fájt és hogy vártam a dokimat és vele az epidurált. Azt is tudom, hogy az utolsó 20 perc volt viszonylag durva, de azt is, hogy a tolófájásoknál én nem azt éreztem, amit olvastam, hogy kéne éreznem. Vagy lehet szimplán tudtam, hogy nemsokára vége és nem a fájdalomra koncentráltam – én feszítést éreztem, de nem azt a mindjárt szétszakadok érzést. Illetve az utolsó tolófájásnál éreztem a gátmetszést, mármint az érzést, hogy vágtak, és hogy ez lehet az, de fájni egyáltalán nem fájt. Aztán éreztem, hogy kint a feje, meg éreztem, hogy kicsúszott a komplett baba és hogy nincs fájdalom, feszítés, semmi se, és hogy kapkodom a levegőt. Kellett egy perc, hogy le tudjak nézni a lábam közé a babára. Majd a mellkasomra rakták a babát, aki a kintlét örömére le is kakkantott.
Amúgy hogy párom bent volt, nekem nagyon sokat segített. Rám szólt, ha rosszul vettem a levegőt, volt, hogy velem lélegzett, fogta a kezem, támasztotta a derekam, ha kértem, simogatott meg biztatott, hogy milyen ügyesen csinálom. Számomra a terhestornán látott légzéstechnika nem jött be – rohadtul nem tudtam rá koncentrálni. Annyi lett volna, hogy vajúdás alatt mély, lassú levegővétel, kis benntartás, lassú kifújás a fájások alatt. Volt, hogy tudtam figyelni, volt, hogy egyáltalán nem, és ilyenkor szólt Ő, hogy lassabban/tartsd bent, stb. A tolófájás alatt meg gyors levegővétel, lassú kifújás. Ott a doki szólt, hogy oké, most gyors levegőcsere, mert egyszerűen elfelejtettem volna levegőt venni.
Ahogy a szülőszobán kettesben maradtunk a párommal, míg fürdették a babát, mondtam neki, hogy "most mondom, míg bennem van minden: ha ilyen lesz a következő is, akkor jöhet". Számomra összességében a szülés egy pozitív élmény maradt.
evilkee
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
