A történetünk boldogan indult. 2008-ban ismertem meg a páromat, és 2011-ben hivatalosan is összekötöttük az életünket. Egy darabig még kettesben akartunk lenni, de 2012 év elején úgy döntöttünk, hogy nem védekezünk tovább, és bár pár hónappal később terveztük a babát – gondoltuk, úgysem jön össze egyszerre – ő már az első próbálkozós hónapban jönni akart. Először megijedtünk (az okokról lejjebb írok), de ezen az érzésen viszonylag hamar átléptünk és örömmel vártuk a kis jövevényt!
Már a várható menstruáció jelentkezése előtt éreztem valamit, amit máskor nem; az ütőér a hasamban erősebben lüktetett, ezt korábban még nem éreztem, vagy nem figyeltem fel rá. Másfél hét múlva egy halvány kétcsíkos tesztet tartottam a kezemben, egy hét múlva pedig az erős „terhescsík” előbb jelent meg, mint a kontrollcsík. Boldogok voltunk, de közben sokat stresszeltem a munkahelyem miatt. Pont azért vártunk még a babával, mert határozott idejű szerződéssel foglalkoztattak már évek óta. Most már tudom, hogy nem kellett volna emiatt stressznek kitenni magam. Szinte ez foglalkoztatott minden nap, hogy mi lesz, ha nem kapok gyedet, vagy hova megyek vissza dolgozni, ha esetleg mégsem hosszabbítják meg a szerződésemet.
Ezzel egy időben (az 5. héten) elkezdődtek a tünetek: hányinger, émelygés, úgy éreztem, nincs energiám, reggel fél óra kellett, hogy az ágyban reggelizve már ne remegjen a lábam. A munkahelyen majdnem leestem a székről, az ájulás környékezett. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy milyen szörnyűek ezek a tünetek, nem bírom ki ezt a 12. hétig, vagy netán még tovább. Ehhez hozzájött a stresszelés a munka miatt és nem is tudtam örülni a leendő babánknak. Bárcsak boldogan vártam volna már az elején és ne lettem volna olyan önző!
Az első vizsgálattal addig vártam, míg 7 hetes nem lettem. Gondoltam, már biztosan van szívműködése a kicsinek és örültem, hogy láthatom. A nőgyógyászom, akinek a magánpraxisába jártam már évek óta rutin vizsgálatokra, azt mondta, hogy kisebbnek látja a picit, 5 hetes lehet. Nagyon csalódott voltam, hogy nem láthatom a szívműködést és nem értettem, hogy a menzesz szerint én már 7 hetes vagyok. De megnyugodtam, hiszen a DOKI mondta, (neki hinni kell, ő egy tapasztalt, idős orvos, ráadásul főorvos a kórházban), és kaptam időpontot 4 hét múlva, mondván, hogy arra 10 hetes leszek. A menstruációtól számolva már 11 hetes lettem volna akkor. Persze beutalt védőnőhöz, el is mentem, vérvételen is voltam már.
Teltek, múltak a napok, hetek, nagyon vigyáztam magamra, terhesvitamint szedtem, nem sportoltam, nem kirándultam. Már kevésbé stresszeltem, mondván, majd csak lesz valahogy, a baba az első, ő a legfontosabb! Már kezdtem örülni a kicsikénknek, már neveken gondolkodtunk a férjemmel. (A férjem az elejétől kezdve boldog volt, azt mondta, majd megoldjuk a munkahely-kérdést.) Ezzel egy időben azonban a terhességi tünetek folyamatosan múltak. Örültem, hogy nincs hányingerem, nem émelygek. Furcsa volt viszont, hogy nem vagyok fáradt, álomkóros és nem járok félóránként pisilni. De gondoltam, minden terhesség más és más. A melleim feszültek, úgy láttam, nőttek is, de a fájdalom nem volt elviselhetetlen, mint ahogy egy barátnőm mesélte. Hasszurkálások voltak, nyugtáztam, hogy nő a méhem.
Kilenc hetesen azonban – húsvét vasárnap – a WC-n ülve egy kis vért fedeztem fel. Nagyon megijedtem, fel is hívtam a fogadott nőgyógyászomat, aki közölte, hogy akkor hívjam újra, ha lesznek görcseim és jelentkezik aznap még vérzés. Egész nap pihentem, nem jött vér. Próbáltam megnyugodni. De valami nagyon rosszat sejtettem. Bebeszéltem magamnak, hogy csak a vécén való erőlködéstől lehetett. (A székrekedés, szintén kismamikra jellemző tünet.)
Eljött a 10. hét. Csütörtök délután megint jelentkezett a vérzés. Egyből felhívtam a dokit, hogy most aztán már tényleg nézzen meg. Elmentem a magánrendelőjébe, ultrahanggal megnézett és közölte, hogy lát egy nagy vérömlenyt, mögötte van a magzat, de nem lát szívműködést. Megírta a beutalót másnapra a kórházba műtétre és mondta, hogy azért másnap is csinálnak a kollégái UH-t, utána hívjam fel, hogy mi volt, kell-e műteni. Megkérdeztem, hogy mennyi esélyt lát arra, hogy van szívműködése a babának. Hárított, hogy majd másnap megmondja az ultrahangos orvos. Ő már akkor tudta, csak nem mondta a szemembe.
Azt a csütörtök estét nem kívánom senkinek, a kórházi csomag összepakolását, a kétségeket. Éjjel elöntött a sötét, alvadt vér. Semmit nem aludtam. De egy pici reménysugár ott lebegett előttem, hogy mégis dobog majd a szíve.
Reggel fél 8-ra a kórházban voltunk a férjemmel, ahol egyből kaptam karszalagot vizsgálat nélkül, majd kérdezték az adminisztráción, hogy miért jöttem. Mondom, hogy valószínűleg nincs szívműködés, de ígértek egy UH-t. A nő úgy nézett rám, mint aki a Marsról jött. Ők megcsinálták volna úgy a műtétet, hogy nem néznek UH-t. Mégis kikönyörögtem az ultrahangot.
Az UH-s doki egy fiatal, nagyon rendes, emberséges orvos volt és nem utolsósorban hozzáértő, ami az én dokimról nem mondható el. Közölte, hogy valóban 10 hetes a szikhólyag, de a pici 6 hét és 2 naposan elhalt. ELHALT. Úgy éreztem, összedől a világ, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Hozzátette azt is, hogy sajnálja. Az én nőgyógyászom ezt egyszer nem tudta kimondani. Pedig ő nem vette észre a 7 hetes UH-n, hogy már meghalt a pici. Ő úgy látta, hogy kisebb. Pedig már AKKOR nem élt.
Az ultrahangos doki volt beosztva a műtőbe, ő végezte a laminária felhelyezést (pálcika, ami kitágítja a méhszájat). Műtét után megfogta a kezem és azt mondta, hogy minden rendben lesz. Úgy volt, hogy az eltávolító műtétet is ő végzi, de közben berontott a fogadott orvosom, jól lecseszett, hogy nem hívtam fel, pedig megígértem, és addig erősködött, míg átengedték neki a műtétet. Már nem bíztam benne, a pár órája ismert dokiban ezerszer jobban bíztam. A műtét altatással megtörtént, utána bejött az orvosom, felvázolta a helyzetet, és mint aki jól végezte dolgát, kiment. Még egy sajnálom sem hagyta el a száját. Valószínűleg a műtéttel akarta jóvá tenni, hogy nem vette észre a magzatelhalást. Valamint szerintem pénzt is várt, de azt leshette.
Lehet, hogy azért hibáztatom őt, mert valakit kell hibáztatni, de nekem is lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem örültem a picinek és lehet, hogy ezért ment el.
A vetélés mindenképpen szörnyű, de ha 7 hetesen kiderül már, nem éljük bele úgy magunkat, mint 10 hetesen, későbbi terhességről nem is beszélve. Már a barátoknak is elkezdtük elmondani, a munkahelyemen is majdnem elmondtam, tervezgettük a jövőt hármasban.
Pénteken volt a műtét, hétfőn már dolgoztam, egész nap sírtam volna, de nem tehettem, nem sejthettek semmit a kollégák. Fizikai fájdalmaim voltak (görcsök, szúrások), de a lelki sokkal nagyobb volt és ezt kellett rendbe tenni magamban azért, hogy három hónap múlva újra próbálkozhassunk.
Azt elárulom, hogy egyből orvost váltottam, a fiatal orvosra esett a választásom, akivel a kórházban találkoztam és az ő embersége sokat segített az egész procedúra alatt.
"Magad mögött kell hagynod a múltat, hogy tovább léphess!" - Nekünk ez sikerült. Tudom, sok mindenben naiv voltam, a következő terhességnek már nem rózsaszín ködben vágtunk neki a férjemmel, de ez már egy másik történet.
westyyy
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
