17 hetes várandós kismama vagyok, közel 40 éves. Ez a második terhességem, az elsővel elvetéltem. Négy év kellett, mire újra sikerült teherbe esni, és rettentően örültünk neki.
Az orvosom, akihez járok, megbízható, és nagyon adok a véleményére, épp ezért minden ellenérzésem ellenére – javaslatára – a koromra és az előző vetélésre hivatkozással bevállaltam a chorion-biopsziát.
Chorionbiopszia (chorionboholy-mintavétel)
A méhlepény bolyhaiból vesznek mintát egy vastag tű segítségével, ultrahangvezérlés mellett (a méhlepény sejtjeinek génállománya azonos a magzat sejtjeiével). A beavatkozás a 10. hét előtt növelheti egyes végtagfejlődési rendellenességek kockázatát, ezért legkorábban a terhesség 11. hetétől végezhető. Az eredményre 10-15 napot kell várni. A chorionbiopszia 1%-kal növeli a vetélés kockázatát. Az esetek 1%-ában meg kell ismételni a vizsgálatot, és az eredmény 0,5-1%-ban tévesen pozitív vagy tévesen negatív lehet.
Mivel állítólag a budapesti Bajcsy-Zsilinszky kórházban van az egyik legtapasztaltabb csapat, ezért oda irányítottak.
Reggel 7-kor volt jelenésünk az intézményben, ahol én a szerencsések közé tartoztam, mivel kaptam azonnal ágyat, így lehetőségem volt átöltözni, pihenni, de volt olyan anyuka, aki a vécében volt kénytelen átöltözni.
Délre kellett a műtőhöz mennem, előtte közölték, hogy kicsit kellemetlen a beavatkozás, de egy perc az egész, nem kell aggódnom. Nem aggódtam.
Bementem, ágyra fel, kérdezgettek a szokásos figyelemelterelési metódusokkal, mivel foglalkozom stb. Röviden válaszoltam, műtőasztalra fekvés.
Az első hibát ott követtem el, hogy amikor a doki fertőtlenítette a hasamat nedves, hideg vattával, reflexből mozdult a karom, hozzáértem a kezéhez, és kesztyűt kellett cserélnie, ekkor döntötték el, hogy hisztérikus vagyok. Ezt követően a nővér odajött, és a mellkasomra szorította a két kezemet, többszöri határozott kérésemre, hogy legyen szíves és engedjen el, volt csak hajlandó elengedni.
A figyelmemet a monitorra irányították, az orvos beszúrta az érzéstelenítőt a hasamba, és amint kivette, azonnal szúrta is be a második tűt. Egyáltalán semmit nem vártak, hogy az érzéstelenítő kezdjen hatni.
A következő kb. 1 percet éveknek éreztem – nagyjából úgy éreztem magam, mint amikor a középkori filmekben fűrészelik a csatamezőn sérültek lábát. Épp csak fadarabot nem raktak a fogaim közé. Mindent éreztem, láttam, üvölteni tudtam volna teli torokból, ahogy a tű bement a hasamba, és ahogy kapirgálták a méhfalat. Láttam, éreztem mindent, rettenetes és borzasztóan fájdalmas volt. A nővér közben a munkámról kérdezett, miközben a hasamban turkáltak, nem tudtam és nem is akartam válaszolni, de nem hagyta abba, folyamatosan azt kérdezte, hogy miért nem válaszolok a kérdésére, de válaszoljak a kérdésére, miért nem akarok válaszolni?! Örültem, hogy élek és imádkoztam, hogy legyen már vége. Amikor vége lett, a fájdalomtól eltorzult arccal ültem fel az asztalon, az orvos segített, másképp nem ment volna. Kezem, lábam remegett, nem kaptam levegőt, sírógörcs fojtogatott.
A nővér félig cinikusan, félig felszólító hangnemben közölte, hogy
„Ugye nem akar ilyen arccal kimenni a műtőből, mert akkor ijedtében az összes anyuka elszalad majd?!”
Nem volt erőm válaszolni, örültem, hogy élek. Mielőtt az ajtón kiléptem, még utánam szólt
„Hát maga mellett sem fog a bába unatkozni!”
A férjem segítségével betámolyogtam a szobába, és amikor lefeküdtem, elsírtam magam – csak hogy ne lássa a többi anyuka.
Ahogy az ágyba lefeküdtem, úgy maradtam, nem bírtam mozdulni 2-3 órán keresztül, mindenem fájt, de úgy voltam vele, hogy túl vagyok/leszek rajta. A babáért kibírom.
Pár órával később bejött a nővér a szobába, kérdezte, hogy vagyok, még mindig nem tudtam mozdulni, mondtam, hogy fáj – erre mosolyogva közli,
„Ó, hát ugye nem is volt vészes?”
De igen, az volt, most is az!
„Áh, ez nem is igaz, csak rástresszelt a dologra, ez nem is fáj, csak fejben döntötte el, hogy most ez fáj!”
Csak néztem, és nem hittem a fülemnek, egy érzéstelenítés nélküli kisműtét után simán csak beképzeltem a fájdalmat?!
Megkérdeztem, hogy
„Nem kellett volna megvárni, amíg hat az érzéstelenítő?
– a válasz:
„Látta Ön, hogy hányan várnak a műtőre? Nincs idő megvárni, amíg az érzéstelenítő hat!”
Bónuszként kifele menet még odaszúrta ismét, hogy
„maga mellett nem fog unatkozni a bába!”
Csak annyit fűztem hozzá, hogy
„Nem is azért lesz ott, ahogy én sem!”
Nagyon nehéz leírni, amit éreztem – a legjobban nem is a fölöslegesen beadott érzéstelenítő dühített és dühít, hogy nincs idő várni, hanem a kommunikáció, az embertelenség. Miért bagatellizálják el a fájdalmamat? Miért gúnyolódnak? És milyen alapon állítja egy kívülálló, hogy beképzeltem a fájdalmat?
Kismamaként eléggé érzékeny szakaszban van egy nő, némi empátiával és intelligens hozzáállással még a borzalmas kórházi körülmények is emberségesebbek lehetnének, de ez felháborító.
Utólag úgy voltam vele, hogy a baba érdekében igyekszem mihamarabb elfelejteni és nem foglalkozom vele, de a „sors” fintoraként még ez sem volt elég.
1. 2-3 hétre ígértek eredményt, ez a mai napig nem jutott el hozzám, vagyis 1 hónapja.
2. Cserébe ma felhívtak egy magáncégtől, ahol magzatfigyelő gépet akartak eladni nekem – és mivel jellemzően nem szoktam regisztrálni sehol nyereményekért, sem másért, nem adom ki a telefonszámomat, az egyetlen hely, ahol tudnak a várandósságomról, és tudják a telefonszámomat az a kórház. Az eredmény miatt még nem tudtak hívni, de az adataimat eladták egy magáncégnek… Ők természetesen nem hajlandóak elárulni, hogy honnan vannak az adataim.
egy kismama
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
