A gyermekekkel való bánásmód a középkori Európában meglehetősen barbár volt, aztán a felvilágosodás eszméivel ez fokozatosan javult, és mára elérkeztünk oda, hogy a gyerek kívánságainak mindennél előbbre valónak kell lennie egy szülő számára.
A közmondás szerint „Mindenki saját magából indul ki.”, hiszen a saját tapasztalatai, korábbi élete, és döntései alapján tud egy dologhoz hozzáállni. Az ezerkilencszázötvenes évek végén, amikor én kisgyerek voltam, szerettem a felnőttek beszélgetéseit hallgatni. Sokat tanultam belőle a körülöttem lévő világról, a felnőttek egymáshoz való kapcsolatairól. Úgy éreztem, amikor a beszélgetéseiket hallgattam, mintha már én is felnőtt lennék. Szép csendben hallgattam őket – eszembe sem jutott belekotyogni – hátha a beszélgetésbe belemelegedve megfeledkeznek rólam, és nem hangzik el – rendszerint valamelyik nőrokon szájából – a mondat: „Ne a gyerek előtt!” Amikor ez elhangzott, kedvesen, de határozottan elküldtek játszani. Engem meg evett a kíváncsiság, hogy vajon miről beszélnek olyankor.
Nem kellett a titkok megismerésére olyan nagyon sokat várnom, mert ahogy egyre nagyobb lettem, egyre ritkábban hangzott el ez a mondat. Már nem küldtek el, ha egy nagybácsi kártyaadósságáról volt szó, kocsmai verekedésről, vagy a megélhetés nehézségeiről, a család működtetésének sokszor nagyon nehéz művészetéről. Aztán ahogy felserdültem, már hallhattam a csalfa szomszédlányról, vagy a készülődő esküvők hátteréről. Szépen, lassan ismerkedtem meg a felnőtt élet árnyoldalaival, és a nemiség problémáival. Kamasz koromban volt különös nagyon ez a „Ne a gyerek előtt’” mondat. Főleg a női beszélgetéseknél, mert ha az egyik nőrokon kimondta, akkor már volt olyan, hogy mégsem küldtek el, mert a másik nőrokon „Hagyd, már nagylány!” kijelentéssel leintette, és én maradhattam. Irtó büszke voltam olyankor, hogy már engem is magukhoz méltónak tartanak, és amit akkor hallottam, azt nem adtam tovább a nálam kisebbeknek. Anélkül, hogy mondták volna külön, hogy ez titok a kicsik előtt. Ha a fiatalabbak faggattak, hogy mit hallottam, akkor én is azt mondtam nekik, amit pár évvel azelőtt még a nagyobb unokanővéreim nekem mondtak: „Kicsi vagy te még ehhez!” Nemcsak, hogy nem adtam tovább az ilyen módon megismert dolgokat, hanem megértettem, hogy ezek már a felnőtt léthez tartoznak, és ezzel felismertem a súlyukat, a komolyságukat. Az időskori betegségek, a terhességi problémák, válások, elmebetegségek, a társadalmi problémák, a politika ránehezedése a családra, apránként került terítékre, egy-egy általam is ismert személy kapcsán. Mivel többen beszélgettek egy adott témáról, megtanultam, hogy nem mindenkinek egyforma a véleménye a dologról, és nem is kell, hogy az legyen. Ettől még nem dől össze a világ. Azt is láttam, hogy a beszélgetés hatására változnak a vélemények.
Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor nem hangzott már el többé, hogy „Ne a gyerek előtt!”. Talán miután betöltöttem a tizennyolcadik évemet, és férjhez adandó korba kerültem. Amikorra már nekem is mindent kellett tudom, amit a családi közösség tudásban adhatott, ahhoz, hogy felkészüljek a felnőtt életre…
Ma már a gyerekeknek joguk van mindenről tudni. Szexualitásról, születésről, betegségekről, bűnözésről, halálról, népirtásról, demenciáról, minden dologról, ami csak létezik a világban.
Már sokszor elgondolkodtam azon, hogy kisgyerekkoromban valóban szerettem volna tudni a menstruációról, a szülési fájdalmakról, a szexuális aktusok minden csínjáról-bínjáról? Vagy a gyilkosságokról, a háborúkról, a politika embert nyomorító terhéről? A családi konfliktusokról, egyes rokonaim elítélendő viselkedéséről? Vajon felkészült lettem volna megérteni a Rákosi-korszak utáni politikai helyzet családunkat érintő vonatkozásait?
Egyszerű, falusi emberek voltak a rokonaim, nem nagypolgári családban nőttem fel. Nem is németül hangzott el a „Nicht vor dem Kind!”, ők nem váltottak át németre a társalgásban, mint azt a polgári családok tették, csak egyszerűen elküldtek. Mert akkoriban ez volt a szokás, így nevelték a gyerekeket, akár gazdagok voltak, akár szegények, hogy megóvták őt attól a témától, amire még nem tartották elég érettnek, nem lehetett lelkileg felkészülve a feldolgozására.
Én még tizenkét éves koromban is úgy tudtam, hogy a gólya hozza a kisbabát, és bátran állíthatom, hogy ez nem okozott nálam semmilyen „károsodást”. Három gyermekem született, és nem kértem meg a szülőágyon a szülésznőt, hogy nyissa ki az ablakot, hogy be tudjon jönni a gólya. Mindennel tisztába jöttem kellő időben. Sokszor bosszankodva nézem a filmekben a nyílt szexuális aktusokat, és a feltüntetett tizenkét éves korhatárt. Valóban szükséges egy tizenkét éves gyereknek ezt látnia?
Igen, tudom, hogy közben megváltozott a világ! Már nekem sem volt lehetőségem, húsz év elteltével, egy nagycsalád közösségében felnevelni a gyerekeimet. Én legfeljebb a férjemmel dönthettem el, hogy miről nem beszélünk a gyerekek előtt, és mire korlátozzuk a média befolyását rájuk. Aztán gyakran jött a társadalmi hidegzuhany. Például amikor a nagycsoportos /ötéves/ gyerekünk már az óvodában a karácsonyfát díszítette az óvó nénikkel. Nesze neked, varázslatos, gyermeki karácsony. Vagy amikor a harmadikos /nyolcéves/ gyereknek egy esős napon elmaradt osztálykirándulás helyett, az iskolában levetítették a „A bárányok hallgatnak!” című thrillert. Nesze neked, békés éjszakai álom. Próbáltunk ugyan minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy a gyerekeink ne legyenek olyan hatásoknak kitéve, amiket még nem tudnak feldolgozni, de már akkor is sokszor csak annyit tudtunk javítani a dolgon, hogy megbeszéltük a gyerekekkel a történteket, az ő szintjükön.
Az azóta eltelt időben azt hiszem, még jobban kivették ezt a lehetőséget a szülők kezéből. A számítógépek rohamos elterjedésével, az azokon elhelyezett tartalmakhoz való hozzáféréssel, szülő legyen a talpán, ha bármitől meg tudja óvni a gyermekét. Az okostelefonok megjelenéséig legalább térbeli korlátja volt az internetes tartalmak használatának. A szülők be tudtak állítani az otthoni számítógépen némi korlátozást, addig, amíg a gyerek nem volt rá képes, hogy ezt feloldja. Az első időkben, a telefonvonalon bonyolított lassú internetes kapcsolat is korlátozta a gyermeki szörfözést.
Ma már nem a rokonok, szülők döntik el, hogy az élet, a világ dolgainak befogadására mennyire érett meg a gyerekük, hanem nekik kell alkalmazkodniuk egy olyan életkori korlátozási rendszerhez, amit szerintem senki nem ért meg, és talán nem is létezik.
Pszichológusok mai divatos álláspontja, hogy a gyerek előtt nem szabad titkolózni, „joga van” mindenről tudni. Ha ez így van, akkor rá lehet zúdítani a családban is korlátozás nélkül mindent. Lehet a gyerek előtt kitárgyalni a szülők közötti problémákat, lehet egymást alázva veszekedni, üvöltözni, megvitatni a gyerekkel a másik szülő rossz szokásait. Ha nem szabad a gyerek előtt titkolózni, akkor miért is ne tudhatna a szülés körülményeiről pontosan mindent, vagy egy rokon betegségéről, műtétjeiről, haláláról, hamvasztásáról részletesen. Miért is kellene bármitől megóvni? Délután háromkor a szülő gyanútlanul bekapcsolja a tévét, és a képernyőn üvöltve, fújtatva éppen szül egy nő. Nem lehet olyan gyorsan elkapcsolni, hogy ne lássa a kisgyerek. Vagy éppen haldoklik valaki, vagy éppen kínozzák, megölik, vagy egy brutálisan megcsonkított holttestet lát egy percre. Hol van már a felnőtt tartalmak késő esti vetítése? Nem lehetünk ennyire régimódiak, hogy ezt elvárhatnánk, erre akár csak gondolhatnánk ma már…
Mindenesetre elgondolkodtató a számomra, hogy minél több „joga van” egy gyereknek mindent tudni, annál több a viselkedészavaros gyerek. Figyelemzavar, hiperaktivitás, beilleszkedési zavar, magatartás zavar, MCD, POS, hiperkinetikus zavar, FIMOTA, stb., ma már szinte beépültek a közbeszédbe. A statisztikai adatokból az derül ki, hogy hazánkban csökken a gyermeklétszám, a különféle problémákkal küzdő gyermekek száma pedig ezen belül rohamosan nő. A gyermeki viselkedési zavarok eredetét tudósok kutatják a genetikai tényezőkben, a szülők személyiségében, szenvedélybetegségében, pszichés betegségeiben, a gyerek fizikai sérüléseiben, az élelmiszerekben, az élelmiszeripari színezékekben, és még ezernyi más területen. A probléma akut, mert a viselkedészavaros gyerektől szenved a szülő, szenved a közösség, az egész környezet. Mára már szinte megszokottá vált a hipermarketekben üvöltő, hisztiző gyerekek látványa, a szülő, óvónő püfölése, rugdosása. Az, hogy a gyerek nem érti, és nem képes elfogadni azt, hogy valamit neki nem lehet megtennie.
Ezzel egyidejűleg arra a furcsa, és számomra megdöbbentő jelenségre figyeltem fel, hogy – főleg az amerikai filmekben – kezdik kis szörnyetegeknek ábrázolni a gyerekeket, akik csakis azért élnek, hogy odaadó szüleiket minden módon boldogtalanná tegyék. A múltkorában már arról olvastam egy komoly tanulmányt, hogy a gyerekek megszületése hogyan rontja a szülők boldogság szintjét. Ezen a tanulmányon úgy felbosszantottam magam, hogy kedvem lett volna a cikk szerzőjének a boldogságszintjében kimagasló károkat okozni!
A dolog körbe ért, azt gondolom.
A középkori Európában a gyerekeket kicsi felnőtteknek tekintették, nem létezett a gyerekkor védett világa. Amint a kicsi meg tudott lenni az édesanyja nélkül, elkerült otthonról, és munkára fogták, a felnőtt társadalom részévé vált. A gyereket a család gazdasági érdekeinek rendelték alá, és nem vették figyelembe, hogy nem kicsi felnőtt. Akkor azonban nem is tettek úgy, mintha a gyerek érték lenne.
Ma, pedig azt mondják, hogy a gyerek legdrágább kincsünk, a jövőnk felkent hordozója, mégis újra kis felnőtteknek kezelik őket. Amint lehet, felnőtt ruhákat húznak rájuk /mint a középkori festményeken ábrázolt gyermekekre/, elvárják tőlük, hogy koravén módon beszéljenek, és olyan dolgokkal terhelik őket, amelyek iránt régebben csak a felnőttek érdeklődtek. A nevelés nem tanításból, és az életkoruknak megfelelő korlátozásból áll, hanem megvitatják a gyerekekkel a dolgokat, dönteni engedik őket olyan kérdésekben is, amelyeket nem képesek minden vonatkozásában, következményében átlátni.
A felnőtt társadalomban jelenlévő teljesítménykényszert nyomják a gyerekre is: nincsen idő önfeledt játékra, hanem sportolni kell, nyelvórára, stb. járni. Van saját szobájuk, telefonjuk, televíziójuk, számítógépük. Így idő előtt szembesülnek az egész világ problémáival. Egy felmérés szerint Németországban a 10-15 éves gyerekek 52,5 százaléka fél attól, hogy háború törhet ki Európában, 56 százalékuk fél a környezetszennyezés miatt bekövetkező haláltól, 40 százalékuk fél a felnőtt kori munkanélküliségtől.
Idő előtt, és korlátozás nélkül szembesülnek a szexualitással, sokszor a legelborzasztóbb formájával, a pornóval.
Mindenki elfogadja a felnőtté válás biológiai korlátait. Senki sem kötelezne egy tizenkét éves gyereket arra, hogy egésznap ötvenkilós cementes zsákokat cipeljen, mert a gerincoszlopa, csontozata, izmai erre még nem képesek. Mindenki elfogadja a felnőtté válás értelmi korlátait is. Az első osztályban senki nem akarná a kvantumfizikával kezdeni a gyerekek oktatását. Azt azonban, hogy egy gyereknek érzelmi fejlődésen is keresztül kell mennie ahhoz, hogy beavatásra kerüljön a felnőttek életébe, problémáiba, azt valahol a tekintélyellenes nevelés apostolai, karöltve a médiák marketingeseivel, sikeresen elfeledtették.
Már nem divat azt mondani, hogy „Ne a gyerek előtt!”, mert most már olyan gyermekeink vannak, akik választ kapnak olyan kérdésekre is, melyeket soha sem tettek fel.
Murmurka
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
