Még mindig itt csengenek a plasztikai sebészem szavai a fülemben.
„Csak két dologra kellene képesek legyenek a nőgyógyászok a szülésekkel kapcsolatban: hogy el tudják dönteni, mikor indokolt és mikor nem indokolt a gátmetszés. A másik, hogy mikor indokolt és mikor nem indokolt a császár. Úgy tűnik, még ez is igazán nagy nehézségekbe ütközik."
Valóban.
39 százalékos a császárarány. Egyes klinikákon 50 százalék. Egyes magánklinikákon még ennél is magasabb. Ezek valóban mind indokoltak? Valóban azokban az esetekben történnek ezek a császárok, amikor a természetes szülés kivitelezhetetlen lett volna, vagy az anya vagy baba életét veszélyeztette volna? Akkor az hogy lehet, hogy egy valóban indokolt esetben nem döntenek a császár mellett?
Amikor 38 cm-es fejkörfogattal kellett megszüljem a babámat, úgy, hogy a hasamba könyökölve teljes erővel préselték ki belőlem, a szöveteket feláldozva. Mert mindent szétszaggatott, ami az útjába került. Úgy, hogy előző napon (!) 32 (!) cm-es fejkörfogatot és átlagos, 3400 gramm súlyú babát prognosztizált a II. Női Klinikán adjunktus titulussal bíró szakorvos az ultrahangon. Végül is csak 6 cm-t(!!) tévedett, ami nem a világ. Főleg, ha egy szűk szülőcsatornán való átjutásról van szó.
Gátmetszés? Az fel sem merült. Harmadik szülésnél? Hát prognózis szerint átlagos baba volt várható, nem is értjük, hogy az anyuka miért van annyira oda, meg úgy egyáltalán, mi az, hogy nem beszél, amikor beesik a szülőszobára? Tán néma? Vagy csak nem beszéli a nyelvünket? - puffogta nagyon mogorván az éjszakai műszakát megkezdő fiatal szülésznő. Nem baj, tegye le a holmijait és válaszoljon a kérdéseinkre, elvégre fel kell venni az adatokat. Anyuka sápadt, látszólag nincs jól, nagyon nagy fájdalmai vannak, rogyik össze. Sebaj, végül is már harmadik baba, akkor csak rutinos lehet, ne izéljen már, ha már kibírta kétszer, akkor most mit van ennyire oda?
Közben egy 38 cm-es fej szállt le a kismedencémben, iszonyú erővel feszítette szét a már előzőleg a nagy nyomás miatt begyulladt beleket és húgyhólyagot, kibírhatatlan volt a fájdalom. Nem baj, anyuka, csak válaszoljon a kérdésekre. Ne izéljen már annyira. Végül túl voltunk ezen a tortúrán, végre lefeküdhettem a „ķínzópadra”. Kb. mint egy tábori ágy, félig oldalt fekve, félig lelógva az ágyról felfeküdtem rá, és kapaszkodtam a fejtámlába. Csak így volt valamennyire elviselhető az állapot.
„Anyuka, nem akar normálisan felfeküdni arra az ágyra? Ez nagyon kényelmetlen lehet így.”
Már gyakorlatilag a kitolási szakban voltam, persze ezt akkor még nem tudtam, hogy ennyire gyorsan fog zajlani. Egy fiatal szakorvos vizsgált, talán nagyobb volt a kétségbeesés és bizonytalanság az arcán, mint az enyémen, és azt elfelejtette közölni, hogy „kitartás, nemsokára vége, mindjárt itt a baba” Akkor azt hittem, még órák vannak hátra. A dokim meg sehol, már telefonáltak neki. Ott hagytak magamra, kétségbeesve, tele bizonytalansággal, fájdalmakkal, félelmekkel. Senkitől egy bátorító szó nem érkezett. Végül a kitolás kezdetére beesett a doki, kézmosás, kesztyű, burokrepesztés, és hajrá! Nyomjak! Több mint egy órán keresztül tartott a kitolás. Csak nyomtam és nyomtam és nyomtam. De nem haladtunk előre. Talán millimétereket.
Szedjem elő minden erőmet és nyomjak, ami a csövön kifér. A doki a hasamban könyököl. A szülésznő összenéz a dokival: gátmetszés? A doki csak vállát vonja. Éjfél előtt kicsivel. Harmadik szülésnél. Gondolom, már édesmindegy volt neki. És akkor RECCCCCS. Végigrepedt a gát az előző hegek mentén. A gyenge ponton, egészen a végbélig. És miután átgördült a 38 cm-es fej, akkora erővel robbant ki a baba teste, hogy alig bírták elkapni.
„Á, nem olyan vészes! Pár öltéssel megoldjuk!”
- hangzottak a doki szavai.
A hathetes kontrollon: reagálva az aggodalmaimra, miszerint nem egészen úgy festek odalent, mint régen:
„Áááá... nem olyan vészes... jók a szövetei!”
Kb. ennyivel el voltam intézve. A hathetes kontroll utáni első együttlét a párommal: sírógörcs fogott el, mert nem éreztem SEMMIT. Olyan lettem, mint egy bevásárlószatyor, a szex értelmetlenné vált. A méhem úgy lesüllyedt, hogy kb. egy centire volt a bejárattól. A hólyagom lesüllyedve, az első, hátsó hüvelyfal lesüllyedve, kilógott szinte belőlem. A hólyagot nem volt már, ami tartsa. Amikor járkáltam, olyan érzésem volt, mint ha le akarna esni, ki akarna esni a hólyagom. Borzasztóan kellemetlen, húzó, nyomó, irritáló érzés volt. Minden nap sírtam az utcán. Úgy éreztem, ez így nem élet.
A hátsó hüvelyfal izomrésze teljesen hiányzott (amit a plasztikai sebésztől tudtam meg, mert a nőgyógyászom „elfelejtette” velem közölni). Szaknyelven ezt vesicokele és rectokelenek nevezik, nőgyógyász barátnőm szerint ez teljesen megszokott jelenség, és elő szokott fordulni három gyerek után, főleg, ha hamar jönnek egymás után, vagy elhúzódó nehéz szülés volt. Köszi. Jó, hogy ezt nem mondták a szülés ELŐTT. És ilyen esetekben persze NEM indokolt a császár. Csak olyan esetekben, amikor az anya csípőficamos volt gyerekkorában. Vagy gerincferdülése van. Vagy gerincsérve. Vagy szemüveges. XY dioptriával. Vagy félti a hasizmait a kinyúlástól. Vagy csak retteg a szüléstől. Vagy beindítják három héttel korábban a szülést, és csodálkoznak, hogy a koponya miért nem száll le és illeszkedik be 3-4 óra alatt. Csöpög az oxitocin. Megy le a szívhang. Irány a műtő. Vagy nem halad megfelelő mértékben a méhszáj tágulása a „rendelkezésre álló 4-6 óra alatt”. És hát az idő pénz. Meg a dokinak is vannak programjai munkaidőn kívül is. Biztos ami biztos, a császárból nem lehet baj, a törvény előtt levédtük magunkat. Vagy csak anyuka félti az alsó berendezését, mert hát apukára is gondolni kell, mint ahogy egyes külföldi magánklinikák 100 százalékos császáraránya is bizonyítja.
De az én esetemben persze fel sem merült a császár. Két gyereket már megszült simán, akkor ott már kijön a harmadik is. Sőt, a doki össze sem varrt rendesen, félig nyitva hagyott, gondosan ügyelve arra, hogy a negyedik és ötödik gyerek is könnyen kiférjen. Az ő tervei szerint. Elvégre én csak egy szülőcsatorna vagyok, nem nő. További terveim a szexualitás terén már nincsenek, csak a negyedik és az ötödik gyerek kihordása, mint egy tenyészállatnak. Igazán nem is tudott volna szépen összevarrni, mert egy ilyen csúnya, szabálytalan repedésből már szép heg nem lesz, így csak pár tűzéssel összetűzött, mint húst a saslikon. Azt is csak a legkülső réteggel tette, belül egy óriási üreg maradt.
Hetekig akkora véraláfutás volt a gátamon, és végig a combomon, hogy szinte a térdemig leért. A női test teljes szétrongálása, a női ép anatómia megsemmisítése nem elegendő indok a császárra? Ezt csak úgy vállat vonogatva tudomásul vesszük?
„Ez a szülés együttjárója. Ez hozzátartozik.”
Egy 38 cm-es fej „megszülesztése” erőszakkal is része akkor a kockázatnak? Része egy természetes szülésnek? Persze igen, ha 32 cm-nek méri azt a fejet egy nagyon hozzáértő szakember. Nem baj, hogy máshol mért adatok már előre jelezték, hogy nem kicsi ez a fej, az aggodalmaimra reagálva.
„Hát csak nem vonom kétségbe egy ekkora tapasztalattal rendelkező adjunktus szakvéleményét? Ki vagyok én ő hozzá képest?”
A plasztikai sebészem csak elszörnyedve nézett, amikor konstatálta a siralmas anatómiai helyzetemet, mondta, hogy nem is csodálja, hogy nem működőképes a szexuális életem, hiszen teljesen hiányzik a hátsó hüvelyfalam. Már túl vagyok két plasztikai műtéten, és vár rám még kettő. Most már elmondhatom végre magamról, hogy újra NŐNEK érzem magam, kezd helyreállni a teljesen megsemmisült önértékelésem. Én szerencsésnek érzem magam, hogy rátaláltam erre a plasztikai sebészre, és megvalósulhattak ezek a rekonstrukciós műtétek. Nyilván ezeket a TB nem támogatja.
És nyilván ezek a szülészetben elkövetett brutalitások vagy mulasztások nem minősülnek műhibáknak. Ahogy az sem minősül műhibának, hogy az első szülésem alatt az I. Női Klinikán akkora hatalmas gátmetszést csinált indokolatlanul az akkori orvos, és ráadásul rossz irányba, a végbél felé, hogy továbbrepedt az egész hátsó hüvelyfal, és kevésen múlott, hogy ne szakadjon át az a papírvékony válaszfal is a végbél felé, és ne kelljen a végbelet a hasfalra kivezetni. És háromszor rossz helyre szúrta az epidurális érzéstelenítőt, mivel nem aneszteziológus, csak szerzett valami képesítést, de tapasztalata nem sok volt. Utána évekig annyira fájt a szúrás helye, hogy hozzáérni sem lehetett. Az is azért „kellett” a doki szerint, mert „nem haladt elég ütemesen” a szülésem (oxitocinnal indították), és nem fértem volna bele a 4-6 órás „szülési tervébe”. És hát az idő pénz...
Nők százezrei maradnak valószínűleg abban az elkeseredett állapotban, amiben én voltam, és élik le úgy az életüket, hogy ez van, ezt kell elfogadni, ez a sorsuk. Senki nem vizsgálja felül továbbra sem a császármetszések indokoltságát. Elhelyezek egy rózsát a II. Női Klinika elé, és egy rózsát az I. Női Klinika elé, ahol ezeket a traumatikus „szülesztéseket” elkövették rajtam.
Örülnék, ha végre elindulna egy mozgalom, ami ez ellen a borzalom ellen irányul, amit a magyar szülészeteken még a mai napig is elkövetnek nők százezrei ellen. Remélem, egyre többen csatlakoznak ehhez a mozgalomhoz, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy mi NŐK vagyunk, nem csak húsdarabok.
háromgyerekes anya
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
