Az utóbbi időben csak negatív írásokat olvastam ezen az oldalon, gondoltam hát, hogy megpróbálom leírni az én sztorim, ami - és erre mindig rácsodálkozom amúgy - nem volt annyira vészes, mint amennyire kellett volna, hogy legyen az itt leírtak alapján. Kezdődött a szokásos várakozással, próbálkozással, számolgatással, aztán végül ahogy kell, eljutottam a "leszarom, majd összejön, ha eljön az ideje" állapotba és természetesen ez után lett pozitív a teszt. És itt kezdődik az első eltérés a nagy átlaghoz képest, hogy egy pillanatra sem sokkoltam magam azzal, hogy mi van, ha elmegy/nem marad meg/valami gáz lesz. Én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megelőzzek bármi problémát és ennyi. Ennyit tudok tenni, egy centivel sem többet. Ha hergelem magam, a "mi van, ha..." kérdésekkel, akkor viszont vágok a centiből és ennyivel kevesebbet tettem az ügy érdekében. Na tehát, pozitív a teszt, csendben örülés/sokkhatás, próbáltuk feldolgozni a látottakat. Persze nem ment 100%-osan (kb. a terhességem felénél kezdett úgy igazán leesni, hogy basszus valaki tényleg beköltözött és basszus tényleg szülők leszünk...), így kb. megcsináltam még 5-7 terhességi tesztet, hátha... De nem. Mindegy.
A terhességem szerintem teljesen jól telt, habár nálam is voltak apró kellemetlenségek, de ezek így utólag nem hagytak mély nyomot. Sokan leszívták az agyam az idióta kérdésekkel, megjegyzésekkel, okoskodásokkal, tudom, hogy akkor ki is voltam borulva mindegyiken, de hát a hormonok. Ők irányítottak.
Az elejétől kezdve hittem abban, hogy ha megbeszélek a Kicsivel mindent, akkor az úgy jó lesz. Amúgy is sétáltam a melóhelyemre is, meg onnan haza is, ráértem útközben magamban dumálgatni vele. Meg este elalvás előtt.
Az első kérésemet akkor intéztem felé, amikor a hetedik hónap elején összehoztuk az esküvőnket. Egyszerű, lagzimentes esküvőt terveztünk, ehelyett sikerült kicsit megbonyolítani az egészet. Őszintén megvallva féltem, hogy hogyan fogom bírni, hisz ha nem is kellett egész nap talpalni, de akkor is volt fotózás, esküvő, ebéd és utána még este egy szolidabb összejövetel a barátokkal. Na, és akkor az addig örökké pörgő, rúgó, táncoló, karatézó kislányomat megkértem, hogy legalább a délelőttöt hagyja meg nekem, kicsit maradjon nyugiban. (Ez azért lényeges, mert annyira karatézott a gyerek reggeltől-reggelig és nekem ez már a vége felé annyira fájt, hogy sokszor a boltot 40 perc alatt jártam meg, mert közben 8szor megálltam, mert beakasztotta a lábát a bordáim közé, mert bekeményedtem a sok fickándozástól vagy éppen a hólyagomra rúgott akkorát, hogy legszívesebben hangosan és cifrán káromkodtam volna) És láss csodát, a gyerek aznap délelőtt meg sem moccant. Végigcsináltuk a fotózást, az esküvőt és az ebédet és csak ezek után kezdte el szokásos ámokfutását.
Ezek után volt még pár hasonló jellegű kérésem, amit hozzá intéztem. Hozzá és fura módon a szerveimhez. A lelki köldökzsinór című könyv elolvasása után jutottam erre a döntésre, hogy ha már nem is tudok elmenni kíváncsiságból kapcsolatanalízisre csilliárd összegért, legalább azokat kipróbálom, amiket egyedül is lehet. Ez abból állt (volna), hogy meditálok és eljutok arra a szintre, hogy valahogy kommunikálok a kiscsajjal. Ez természetesen így konkrétan nem sikerült, eleve a meditálással akadtak problémáim... Mindegy, a lényeg, hogy kitartóan folytattam a beszédet HOZZÁJUK. Megköszöntem minden nap, hogy működnek, hogy vigyáznak a kislányomra, hogy segítenek a közreműködésben. Megbeszéltem a gyerekkel azt is, hogy jó lenne a méreteimből kiindulva, ha nem lenne több 3 kilónál és nagyobb 50 centinél, mert hogy így is alig fért el. Meg azt is, hogy jó lenne, ha egyszerű, gyors és problémamentes szülésünk/születésünk lenne, könnyebb lenne neki is, nekem is. Úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha nem is lesz így és baromság is az egész, belém valahogy lelket öntött és nem engedett félni. És nem csak a szüléstől, hanem bármilyen problémától, ami kettőnkkel volt kapcsolatos.
Eljött a 36. heti UH, amikor is azt mondta a doktornő, hogy nagy baba lesz és úgy néz ki, már nagyon ki akar jönni, talán pár nap és elindul. Örültem is meg nem is, akartam is meg nem is. Megmondom őszintén, fogalmam sem volt, hogy most ez mit jelent és nekem ezt hogyan kellene feldolgozzam. Vártam őt, de tudtam, hogy korai még, ha kijön, viszont mivel már akkor nagy babának tippelte a doktor, féltem, hogy még nagyobb lesz, ha végig bent marad...esetleg túl is hordom. Így utólag már azt mondom, hogy bíznom kellett volna BENNE, a lányomban és abban, hogy ő segít nekem, ahol és ahogy tud.
Végül megbeszéltem vele, hogy rábízom. Rábízok mindent. Én csak annyit szeretnék, hogy komplikáció-mentes legyen az egész és ne legyen se neki, se nekem semmi bajunk. 38. hét vége: csütörtöki napon NST, orvosommal egyeztetve minden oké, viszont vasárnap délutánig próbáljak meg ne szülni, mert ő elmenne hétvégére, ha nem gond. De bármi van, hívjam. Pénteken hajnal 1-kor arra keltem, hogy mintha fájna a derekam. Néha visszatér. Fogalmam sem volt mi ez, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, eddig is fájt itt-ott, azt mondták, amíg viselhető a fájdalom, addig nagyjából minden belefér. Aztán reggel 8-kor csak elmentem tusolni, gondoltam, ha elmúlik, akkor jósló. Elmúlt. Visszaaludtam. Megint elkezdődött. Elkezdtem mérni. Nincs rendszer. Visszaaludtam. Délután egykor hazaért a férjem a munkából, elkezdtük megint mérni. Csak nincs rendszer. Elmegyek tusolni. Megint elmúlt egy órára. Aztán megint visszatért, de még mindig rendszertelenül. Csak menjünk be a kórházba, mutassuk meg, legfeljebb lehülyéznek, hazazavarnak. Bemegyünk, ügyeletes doktornő egy tündér. Megvizsgál. Izgulok? Hát igazából nem, de most akkor mi van? Hát szülünk! Na remek...de ugye nem férfinél? Nem vagyok prűd, voltam már férfi nőgyógyásznál, semmi bajom velük, de ott-akkor ez volt a legnagyobb problémám, hogy ugye nekem most nem férfinél kell szüljek. Ne kérdezzétek miért, erre nincs válasz azóta sem.
A doktornő, akinek amúgy át lett adva arra a hétvégére az összes kismama, aki az én dokimhoz járt, felhívja az én dokim, hogy miújság, merre van? Hát ő már ott van az ország másik felén, de felesleges lenne visszaindulnia, mert már 6 centire ki voltam tágulva. Remek. Szóval 6 centire kitágultam úgy, hogy közben azon agonizáltam, hogy ez tuti jósló és hülyének fognak nézni, amiért bejöttünk. Hát akkor adatfelvétel, burokrepesztés, beöntés - egyik sem fájt, egyik sem volt megalázó, egyik sem volt felesleges. (jó, a bonyolultabb kérdésekre nem tudtam válaszolni, mert gondolkodni nem tudtam már nagyon.) Elküldtem még pár sms-t, férjemet elküldtük sétálni (így beszéltük meg, nem akartam, hogy bent legyen. Ő sem akart mindenáron bent lenni, felajánlotta, hogy bejön, ha szeretném, de jobban szeretek egyedül, csendben kínlódni), én pedig felfeküdtem a szülőágyra. Mivel fogadott szülésznőm nem volt, így pont műszakváltás közben feküdtem fel, tehát már az új szülésznőnél szültem, aki szintén egy tündérke volt. (Jelzem, nem fizettem senkinek előre semmit, nem vagyok az elnök lánya...tehát "sima, mezei" szülő nő voltam, akivel baromi kedvesek, rendesek voltak.) Mérések, fájások, kb. egy fél órát lehettem így, majd megkérdeztem, hogy nincs-e fájdalomcsillapításra valamilyen lehetőség. De van, ilyen bódító injekció, ami nem fájdalomcsillapító, de elbóbiskolok két összehúzódás között. Szuper, az nem tudom mi, de jöhet. Na ettől aztán kellemesen kótyagos állapotba kerültem, de már kezdődhetett is a kitolás.
Előtte kezembe nyomták a telefont, ha gondolom hívjam Apukát a kamerával. Szóval a kitolás előtt: "Helló, jöhetsz a kamerával, 10 perc múlva kint a gyerek, most leteszem, mert nyomnom kell." És nyomtam. És közben ilyeneket kérdezgettem, hogy normális-e, hogy nem fáj és hogy az jár a fejemben, hogy mindjárt elalszom? Ezen persze röhögtek/röhögtünk. (azóta is) Szóval tényleg nem fájt, pedig a doktornőnek oldalról még egyenesbe kellett igazgatni a gyereket, mert nem akart pályára állni. (Amúgy az egész terhességem alatt egy ilyen lehetetlen, kitekeredett pozícióban volt a jobb oldalamon, és ezt minden vizsgálatkor megjegyezte a doktornő, hogy defuránfekszik.) Szóval gyereket egyenesbe húzta, aztán meg egy kicsit meg is nyomkodta kifelé, mert én annyira elvoltam ezzel a "basszus, mindjárt elalszom" flessel, hogy nyomtam én, de lehet, hogy nem eléggé. A lényeg a lényeg, nyomtam 3-at, gyerek kint, a doktornő és a szülésznő egyszerre üdvözölték őt egy "helló Kicsilány, nagyon szép vagy!" felkiáltással, ami nekem annyira, de annyira megható volt és annyira, de annyira jólesett. Hogy jó kezekbe érkezett Őnagysága, hogy kedvesek voltak vele élete első percében, és én hiába nem tudtam őt egyből megszeretgetni, neki akkor sem lehetett olyan nagyon rossz az az első élmény. Aztán persze rám tették egy picit, és most ez tuti ciki, de nem bőgtem. Boldog voltam rettenetesen, hogy kint van, hogy jól van, és annyira édes kis manó volt, hogy csak csodálkoztam, hogy mennyire meseszép. És mellette büszke voltam magunkra, hisz 2900 gramm volt, 50 centi és az egész szülés onnantól számolva, hogy bementünk a kórházba a vélt jóslófájásaimmal, összesen 2 óra 20 perc volt. Rövid, egyszerű, gyors és komplikációmentes. Ahogy megdumáltuk.
A méhlepényt óvatosan kihúzták, összevarrták a kis vágást, amit ejteni kellett. Egyik sem fájt. Sem a vágás, sem a húzás, sem a varrás. Nem tudom mi lett volna, ha adódik bármilyen komplikáció, de úgy gondolom, a doktornő és a szülésznő hozzáállása akkor sem lett volna mást. Megtettek volna mindent, amit tudtak volna. A saját orvosom pedig ahogy visszaért vasárnap, bejött hozzám. Pedig tudta, hogy nem fog kapni semmit. És mégis. Viszont a szülésznő is kapott egy keveset, meg a doktornő is, aki levezette a szülést. Megérdemelték. Még akkor is, ha "csak" a munkájukat végezték.
A 6 hetes kontrollra az eredeti doktornőhöz mentem, hisz ő az orvosom. Még akkor is, ha azon a hétvégén nem volt itthon és nem nála szültem. Nem haragszom rá, miért is haragudnék? Emberek, akiknek van családjuk, életük. Még ha kevesebb idejük is jut ezekre, mint másnak. Épp akkor dolga volt. Én meg a kiírás előtt szültem egy héttel. Ki a hibás? Senki. Így hozta az élet. Remélem a következőt vagy nála, vagy a kedves rezidens hölgynél fogom szülni és nem az ügyeletes férfinél. Szóval nekem ez a szülés megszépített mindent. Az előtte lévő 9 hónapot, ami nem mindig volt egy leányálom. És már ott a szülőágyon, a megfigyelés alatt azt mondtam a férjemnek, hogy felőlem bármikor jöhet a következő. Mert hiszek abban, hogy mindez azért volt, mert megbeszéltük a Kisasszonnyal és a többiekkel.
Eda
