Párommal 11 év együttlét (melyből 4 év házasság) után döntöttünk a gyerekvállalás mellett. Az elhatározástól kezdve egy csoda volt az egész terhességem. Annak ellenére, hogy soha nem volt normális ciklusom, és 13 éve folyamatosan fogamzásgátlót szedtem, a márciusban született döntés után júniusban már teherbe estem. Boldogok voltunk mindketten, főleg úgy, hogy egyáltalán semmi panaszom nem volt szinte végig. Teltek múltak a hónapok, nekem már 4-5 hónaposan nagy pocakom kerekedett, úgyhogy már korán be tudtam söpörni az elismerő pillantásokat az utcán, boltban és a munkahelyemen. Ennek egyetlen hátránya volt csak, lehajolni nem bírtam, úgyhogy párom szorgalmasan húzta a zoknimat és kötözgette a cipőmet. Ezúton is örök hála neki érte!

A leleteimmel minden rendben volt, tényleg mintaszerű terhesség volt egészen a 37. hétig. Már korábban ugyan kezdett dagadni a bokám, úgyhogy orvosi tanácsra sószegény diétába fogtam. Na, erre mondjuk nem szívesen gondolok vissza. Bleee… De tartottam magam, mivel használt a só teljes kiiktatása, szépen leapadtak a bokáim egy darabig. A vérnyomásom mindig is alacsony volt, a tanácsadásokon is hoztam szépen a 110/70-es értéket. Aztán a 37. héttől szép lassan elkezdett felfelé kúszni az érték, ráadásul a bokáim is elefánt nagyságúra nőttek sómegvonás ide vagy oda.

Március 19-ére voltam kiírva, de addig talán egyetlen aprócska összehúzódásom volt, semmi jóslófájás, sőt nem is nyíltam egyáltalán. Szerencsére a 36. hétig dolgoztam, így csak utána volt időm magammal foglalkozni. Onnantól viszont egyre türelmetlenebbül vártam, hogy legyen már végre valami. Szépen elképzeltem, hogy normál szülésem lesz, nem rövid és nem fájdalommentes ugyan, de minden rendben lesz. Gondoltam én… Ittam a málnalevél teát, volt gátmasszázs, szóval úgy véltem, mindent megtettem a sikerért.

Eljött a 40. hét, de Gergő még mindig semmi jelét nem mutatta, hogy jönni szeretne. Onnantól 2 naponta NST.

Március 21-én, csütörtökön hajnalban ismétlődő, enyhe derékfájásra ébredtem. Szépen, szabályosan 7 percenként jöttek a fájások, de nagyon gyengék voltak. Páromnak akkor még nem szóltam, csak magamban mosolyogtam, és örültem, na végre, ma! Délelőtt pont NST-re volt időpontom, úgyhogy azért annyit megemlítettem apának, hogy lehet, hogy onnan már nem jövök haza. A vizsgálat alatt már erősödtek az összehúzódások, szépen mutatta is a grafikon. Egyetlen bibi volt csak, a vérnyomásom 152-re emelkedett. Doki megvizsgált, de az 1100-as méhszájértékre csak legyintett, ebből még nem lesz semmi. A fájások, a vérnyomás, és a hatalmas bokáim miatt azonban közölte, hogy másnap reggel felvesznek az osztályra megfigyelésre. Nagyon elkeseredtem. Elhatároztam, hogy még aznap szülni fogok, lesz, ami lesz. A fájások folyamatosan jöttek, már 6 percenként. Az egész család otthon ugrásra készen várta, hogy mikor adom ki az ukázt, de nem történt nagy előrelépés. Este végső elkeseredésemben eresztettem egy kád kellemesen meleg vizet, lássuk a medvét. Ha jósló, elmúlik, ha valódi, beerősödik. Elmúlt. Azt a végtelen elkeseredettséget leírni nem tudom. Hüppögve egészítettem ki a már hetek óta összekészített táskámat még pár napnyi ruhával, hiszen pont hétvége jött, tudtam, hogy hétfőig semmi komolyra nem számíthatok.

Másnap reggel a könnyeimmel küszködve bevonultam. Haragudtam az egész világra, de legfőképp a dokira.

Aznap is voltak fájások, elég erősek is, de megint elmúltak. Éjszaka is bolyongtam a kórteremben, annyira fájt, de 5 percesnél nem jutottunk előrébb.

Szombaton POSE-ra küldtek. Megint reménykedni kezdtem, hogy na, az talán beindítja a folyamatot. Jöttek is a fájások, míg folyt az oxitocin, aztán szépen el is múltak. Szombaton és vasárnap is bejártam az egész kórházat a látogatóimmal föl-le, voltak is órákon át tartó fájások, de ahogy jöttek, el is múltak. Közben távozott a nyákdugó is egyik éjjel, sőt tágulási vérzés is jelentkezett, de ez sem hozott gyors eredményt. Már annyira elkeseredtem, hogy kijelentettem, soha nem fog megszületni a pici fiam.

A nagyviziten a főorvos közölte, hogy ne aggódjak, a betöltött 42. hét után megindítják a szülést. Na, ettől végképp kiborultam. Szerencsére az orvosom rám kacsintott, hogy ne aggódjak, megoldjuk előbb, csak bólogassak szépen. Ő kedden már indított volna, akkor töltöttem a 41. hetet. Aznap, azaz hétfőn is jöttek reggeltől az 5 perces fájások, anyukám és párom is volt bent, de mondtam nekik, hogy ebből sem lesz semmi, tudom, eddig is mindig ez volt. Én már nem hiszek ilyesmi előjelekben.

Délután 3-tól viszont bekeményített a csöppség. 3 perces elég durva fájások jöttek, és el sem akartak múlni. 4-kor szóltam már a nővéreknek, és felhívtam a párom is, hogy siessen be. Nem terveztünk apás szülést, ő nem akart bejönni, én ezt megértettem, nem is erőltettem. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy azért legyen a közelben, szóval jött.

Felkötöttek NST-re, ami nem túl rendszeres, de erős fájásokat mutatott. Doki megvizsgált, és diadalmasan jelentette, hogy 3 ujjnyira tágultam, ebből 2 órán belül gyerek lesz. Kimondhatatlan boldogságot éreztem, bár ezt némileg beárnyékolta az egyre durvább fájdalom, és a nővér, aki közölte, hogy készüljek a beöntésre… Közben megérkezett a szülésznőm, és „felsétáltunk” a szülőszobára. Legnagyobb meglepetésemre párom is jött utánunk, kezében szorongatva az apa-szettet. Nem akartam hinni a szememnek, egyre azt mondogattam, hogy nem kell, ha nem akarja, de ő csak nyugtatott.

Felfektettek a szülőágyra, rám kötötték az NST-t, időközben az orvosom is megérkezett. Este 6 volt, amikor burkot repesztett, de pár csepp magzatvíznél több nem jött. Bekötötték az oxitocint. Addig sem éreztem valami jól magam, de onnantól jött csak a java. Nagyon gyengének éreztem magam, és a fájások csak jöttek és jöttek. A labda ajánlgatásától csak még rosszabbul lettem, ugyanúgy az egy szippantás kéjgáztól. Elkezdett fázni a lábam. Majd a hideg egyre feljebb kúszott, remegett az egész testem, vacogtak a fogaim, meg akartam fagyni a szülőágyon, és iszonyúan gyengének éreztem magam. A fájásnál ugyan levert a víz, de az is hideg veríték volt. Betakartak egy vastag pléddel, de nem ért semmit. A szülésznő szerint megcáfolom a tankönyveket, ilyent ő még nem látott. 2 órával a burokrepesztés után ismét feljött a dokim. Megvizsgált, és konstatálta, hogy semmi változás nem történt, nem nyílott tovább a méhszáj, és Gergő is nagyon fent volt még. Akkor már szinte önkívületben voltam a fájdalomtól és a hidegtől. Közölte, hogy ez a baba valószínűleg nem fog magától megszületni, bár próbálkozhatunk még reggelig, vagy esetleg császár. Megváltásként csaptam le a szavára, mondtam, hogy most rögtön, de azonnal.

Jött az anesztes, és az orrom alá tuszkoltak valami aláírni valót. Én rimánkodtam, hogy hadd írja alá a párom, de hajthatatlanok voltak. Két fájás közt rajzoltam nekik valamit, ami elvileg a nevem volt, de szerintem teljesen felismerhetetlen lett a mű.

Attól pedig teljesen bepánikoltam, hogy gerincbe kapok érzéstelenítést. Hiába mondták, hogy ott nem fáj, tűfóbiás lévén meg sem hallottam a nyugtató szavakat. Ekkor párom megszorította a kezem, mélyen a szemembe nézett, és nagyon határozott, de nyugodt hangon közölte, hogy MOST MEG KELL NYUGODNOM. Ez hatott. Sosem fogom elfelejteni eztneki.

Áttoltak a műtőbe. Addigra hatott az érzéstelenítő infúzió, nem éreztem fájásokat, de még mindig rettenetesen fáztam. Beadták a gerincérzéstelenítést, és éreztem, ahogy a meleg elönti a testem, a lábaimat. Csodálatos érzés volt. A műtét alatt végig szóval tartottak, akkor már én is kedélyesen csevegtem az előtte még pokolfajzatnak vélt anesztes nénivel. Bár amikor a műtét kellős közepén képes volt megkérdezni, hogy lesz-e Gergőnek kistestvére, hát elég furcsán néztem rá.

Aztán 20:52-kor megszületett pici fiunk, Gergő. Apa is látta a másik helyiségből, ahogy a doki felemelte az apró, nyávogó, maszatos porontyot. Miután rendbe raktak, levittek az osztályra, ahol még pár szót válthattunk a párommal. Érdekes. Míg nem éltem át ezt az élményt, végig úgy képzeltem, hogy amint meglátom Gergőt, meghatottságomban biztos elsírom magam. Ehhez képest, egy könnycsepp sem jött, viszont a semmihez sem fogható boldogság mindent felülmúlt. A nővér mondta, hogy próbáljak aludni, mert reggeltől aztán nyakamba kapom a pöttömöt, de kérdem én, tudott valaki aludni a szülés után rögtön?

A seb 2 hétig elég durván fájt, a kórházban töltött napok alatt jókat mosolyogtam kínomban, hogy míg mások úgy ültek le, mintha hímes tojásokra helyezkednének, addig én a felállást gondoltam meg jobban.

Azóta is minden rendben van a töpörtyűvel, nyugodt, mosolygós, tündéri baba. A tesó? Egyre inkább halványulnak a fájdalmas részek, úgyhogy ha minden jól megy, 2-3 éven belül belevágunk…

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?