Várandós véghajrá, másodszor életemben…

Első alkalommal még egészen más dolgok foglalkoztattak. 15 nappal azelőtt, hogy be kellett vonulnom a kórházba, még fel-le futkostam (vagy inkább másztam…?) a munkahelyem lépcsőházában (jóval későbbre írtak ki a neten jósolt dátumnál, így a szülésre összességében kábé két nyugis hét alatt készültem fel az általam megcélzott 28 nap helyett). Még jó, hogy a 9 hónap eredményeképp alapból érik az ember a feladatra – legalábbis valamennyire, többnyire.

Hej, ráérünk arra még…

Az első 30 hétben igyekeztem inkább élvezni a terhességet, a szülés gondolatát pedig szinte elhessegettem magamtól császárostul, fájdalmastul, hipno- és orgazmikus szülésestül, tágulásostul, gátmetszésestül. Nem akartam felkészületlenül belevetnem magam az akcióba, de úgy gondoltam, majd csak a vége felé izgatom magam hasonló infókkal. Mivel szerencsésen megúsztam csaknem mindenféle mellékhatást (leszámítva egy, a 9. hónap elején jelentkező kellemetlenséget – nem mind arany, ami fénylik…), ez kis híján sikerült is.

És akkor jött a gyomros…

Csakhogy vesztemre (vagy szerencsére?) rendszeresen ellátogattunk a kiszemelt kórház ingyenes felkészítő előadásaira és 32 hetesen bejutottunk a szülőszobát megtekintő csoportba is. Mivel épp teltház volt odabenn, várnunk kellett egy félórát a szülőszobák előtti folyosón, ahol egy vajúdó anyuka épp sírva könyörgött a császárért. Úgy tűnik, nálam a túlzott empátia szakmai ártalom, ugyanis pár percen belül elfehéredtem, szédülni kezdtem és az ájulás szélére kerültem. Kétségbeestem, a bőgés kerülgetett, és hónapok után először sorra leperegtek az agyamban a lehetséges problémák, a nőági rokonaim borzasztó vajúdási időtartamai pedig reális jövőképként rajzolódtak lelki szemeim elé.

Anyukám: „- Terhes vagyok.”

Nagymamám: „- Ó, te szegény.”

Én: „- Babát várok.”

Anyukám: „- Jaj, bárcsak megszülhetném helyetted…”

A sokkterápia

Hazaérve még mindig a meglepetésszerű élmény hatása alatt voltam, hasonlóan ahhoz, mint amikor életemben először láttam élőben, mekkora is valójában egy maine coon macska. Mikor magamhoz tértem, egyrészt hálát adtam az égnek, hogy nem szülés közben ért az első hasonló lelki sokk, másrészt végiggondoltam, mit tehetnék a szüléssel kapcsolatban frissen elém rajzolódott rémkép feldolgozásának érdekében. Arra jutottam, legjobb lesz még egyszer meglátogatnom a helyszínt, hogy az új tapasztalat kissé elhomályosíthassa a régit. Így is történt, a szülőszoba-túra szerencsére ezúttal jóval oldottabb hangulatban zajlott, több ponton érintette a leendő apukák várható dőlésszögét, ráadásul több olyan helyiséget is megnézhettünk, amelyeknek már a látványa is inkább wellness hangulatot árasztottak, mint amelyhez legutóbb szerencsém volt.

A vizsgaidőszak

Ezután jó diákként beszereztem Noll Andrea Nandu: Vajúdástámogatás mindenkinek című könyvét, bekötöttem narancssárga papírral, hogy a metrón ne kíváncsiskodjon senki (tudom, agyrém, de hát ha egyszer szégyenlős vagyok…), beletettem egy Darwinos könyvjelzőt, hogy a durvább ábrákat szükség esetén letakarhassam (igen, megint csak érthető a homlokcsapkodás) és elejétől a végéig kiolvastam, majd aláhúztam a lényeget. Utólag hihetetlennek tartom, hogy hosszú iskolai éveim alatt mennyire elkerült a téma, ugyanis rengeteg új információval kellett megbírkóznom (bezzeg a HIV-ről meg az abortuszról máig beugranak oktatófilm-részletek, nem beszélve a Trainspotting klotyós jelenetéről). Miután ezzel végeztem és végre valahára otthon maradhattam, végignéztem a Youtube-on a Szülőszoba összes epizódját, csak hogy lássam: ahány szülés, annyiféle, tehát nem érdemes előre gyötrődnöm, csak mert másnak sajnos rosszul alakult.

Szoktattam magam a durvább eseményekhez is. Desszertként szintén ugyanezen az oldalon a Szülőképző videóit fogyasztottam, a szüléstől a szoptatáson át az újszülött-gondozásig.  Végül, mint aki jól végezte dolgát, nekiálltam A4-es papírból hópelyheket vágni az ablakra. A hetedik hónapban adtuk el a lakást, és még a szülés előtti héten is dobozok borították az albérlet majd’ minden négyzetméterét, szóval ez a foglalatosság pótolta a fészekrakást meg a készre kozmetikázott, minden részletre kiterjedően cuki babaszobát. Persze ennyi infó benyalása után még mindig volt miért le…szidniuk a csecsemősöknek (mindenhol őróluk hallok panaszt, ejnye…), de hát a feldolgozásra –mint ahogy azt írtam – nem sok időm maradt. A második ctg-ről egyenesen a kórházba küldtek, felszerelésemet egy db. ikeás panda, egy adag savanyúság és egy kis doboz torma alkotta. Otthon összekészítve állt a többi cucc. Négy nap múlva kezemben tarthattam a kisfiamat, mindenestül másfél órás meló jutalmaként.

Pótvizsga, önszorgalomból

Ez a második alkalom teljesen más… már nem félek, bár tudom: van, akinek az első szülés ment könnyebben. Kicsi fiam mellett nem érek rá videókat nézni meg könyveket olvasni, sőt, igazából aggódni sem. A babakelengyét egyszer már beszereztük, csak azért vettem pár plusz holmit, mert elsőre néhány vettem, amivel aztán bajlódni kellett. Most már nem kell kigoogliznom a kombidresszt, a bodyt, a bundazsákot. Helyette csak meg kell állnom, hogy megvegyek egy sor olyan dolgot, ami a sok beszerzendő mellett legutóbb nem fért bele a szűkös büdzsébe. Elsőre meg kellett barátkoznom az új szerepemmel, most inkább kivárni nehéz, hogy duplán is anya legyek. Egy dolog maradt a régiben: a költözős kartondobozok. Ugyanis a hetedik hónap végén megvettük a hőn áhított és két éve lázasan keresett otthonunkat. Babaholmik előkészítve, kórházi cucc 70 százalékon, jófej szomszéd hölgy megkörnyékezve (bátyó SOS elhelyezésének esetére), apasági nyilatkozat (jobb később, mint soha) elintézve, lakás nehezen elérhető részei feltakarítva (köszi, anya!), már csak egy szekrény kéne, de a leendő kétszeres apuka már lázasan dolgozik rajta a sufniban. Szóval pici lányom, várj még egy-két hetet, aztán jöhetsz!

Rozi

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?