Azt, hogy pontosan mikor és kivel történt meg, amit most elmesélek, nem árulhatom el. Kezdő anyukaként – hiába olvastam róla ezer helyen, hiába vettem részt kétszer ugyanazon az elsősegély tanfolyamon, hiába vigyáztam minden apró mozdulatomra két hónapig, a harmadik hónapban ügyetlen voltam és a kisbabám leesett a kanapéról. Utólag nézve semmi sem történt egy járni tudó kisgyerek napi zakózásaihoz képest, nyoma sem volt sérülésnek, de mivel ilyen pici babára jobban kellett volna vigyáznom, elvittem a kórházba, hogy biztosan ne legyen semmi baja. Az adott helyzetben érzett mardosó önvádon természetesen az ügyeletes egészségügyi személyzet viselkedése is rontott egy sort (kiosztottak rendesen – jogosan), de semmit nem szóltam, mert tudtam, hogy hülyeséget csináltam, mikor – ráadásul egy sz@ros fotó kedvéért – eltávolodtam tőle.

Később a védőnő megnyugtatott valamelyest, hogy minden babát leejtenek egyszer (s miközben nagyban bólogattam, próbáltam nem gondolni arra, hogy egy túrót, csak én lehetek ilyen felelőtlen). Későbbi babavállalások esetére azóta is mantrázom, hogy egy életre megjegyezzem: a macska a talpára, a vajas kenyér a vajasabbik felére, a babák meg fejre esnek, s ehhez mérten kell vigyázni rájuk még akkor is, ha úgy hisszük, két hónaposan még nem tudnak lekúszni a kanapéról. De, igen, le tudnak.

Két napig élveztük megfigyelés címén a kórház vendégszeretetét, ebből egyet átmeneti helyen (fiam megfigyelés címén, én meg a mellette lévő széken, mint szoptatós anyuka). Első éjjel a lelkiismeret-furdalás miatt nem tudtam aludni (bár a nővérke sutyiban felajánlotta az egyik vetetlen, szabad ágyat, hogy majd reggel lepedőt cserél), emiatt volt alkalmam szemügyre venni a többi „szobatársat” is. Mellettünk egy egyévesforma Down-szindrómás baba aludt szép nyugodtan, az ő anyukája máshol kapott helyet, így csak reggel találkoztunk vele. Kissé hátrébb egy másik anyuka altatgatta a kislányát, és már elsőre kitűnt, hogy rendes, mert kölcsönadott egy nyitott végű gatyát a fiamnak, akinek (külön horror volt odanéznem) a lábacskája a kanültől nem fért bele a rugdalózóba. Nemsokára már csak a szegény meghűlt ügyeletes nővér orrfújása, és egy elektromos mellszívó nyugtatóan egyenletes, ritmikus hangja szöttyögött az éjszakában, aztán minden elcsendesült.

A másik oldalon egy nagyobbacska kislány feküdt kitakarózva, s mivel jómagam kabátba burkolózva is fáztam, szóltam az arra járó nővérnek, és betakarta. Mire a nővér kiment, már nézett újra nagy, barna szemekkel – kitakarva. Mivel a szoba hőmérsékletéből adódóan kizártam a lehetőséget, hogy melege lenne, a nővérke meg kiment valamiért, odamentem hozzá – a fiam már mélyen aludt – és megkérdeztem tőle, betakarhatom-e. Láttam, hogy érti, de nem válaszolt, csak mosolygott. Én betakartam és visszamentem a babámhoz. A kislány rögtön kitakarózott újra. A nővér visszaért, én meg nem akartam megsérteni azzal, hogy beleavatkozok más dolgába, plusz arra gondoltam, a kislány valahogy mégsem fázik, és nem mentem vissza hozzá. A lányka nemsokára a takarója után nyúlt, betakarózott és elaludt.

Másnap reggel minden anyuka a gyereke körül sürgött-forgott, csak a kislány játszadozott az ágyában felhalmozott kissé turkálószagú játékokkal, egyedül. Miközben a fiamat dédelgettem („Istenem, csak mehessünk haza, ne legyen semmi bajod, bizonyuccse egy centire nem megyek el mellőled!”), láttam, hogy az arra járó nővérek, dokik egy része meg-megáll a kislány rácsos kiságya mellett. Ki-ki pelenkázta, fürdette, labdát dobált neki, szívószállal megitatta, kekszet adott neki. A kislány szinte kopaszra volt borotválva, először azt hittem, rákos, de a fejét kisebb-nagyobb forradások borították – szinte minden négyzetcentiméteren. Megtudtuk a nevét, azt is, hogy három év körüli, ám az egyetlen szó, amit hallani lehetett tőle, az volt: Hoppá!).  Aztán kiderült, hogy anyuka, apuka nem jön, börtönbe jutnak valószínűleg, mert a kislánynak valamelyikük betörte a fejét. A kislányért aznap jönnek, állami gondozásba kerül. Ahányan a szobában voltunk (persze csak a nagykorúakat értve), mind egyként gondoltunk rá: legszívesebben hazavinnénk.

Na, de egy gyerek nem olyan, mint egy út szélén hagyott kiskutya, akit egyszerűen haza lehet vinni, ha megtetszik (ha utóbbi döntést felelősséggel kell meghozni, akkor a kórházban hagyott gyerekekre ez hatványozottan igaz). Hónapokig rengeteget olvastam az örökbefogadásról (csak elmélet szintjén, hiszen mint kiderült, még a saját gyerekemre sem tudok rendesen vigyázni), de azóta is sokszor eszembe jut a lányka sötétbarna szeme és huncut mosolya. Kórházban sohaviszontnemlátásra, kicsi lány! Remélem, már találkoztál az igazi szüleiddel, akik nagyon szeretnek, s ha kéred, befonják a hosszúra nőtt, sűrű hajadat, és betakarnak minden este, ahányszor csak akarod! Remélem, azóta nem vagy már mindenkié - és senkié.

Cephalopoda

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?