Forrás: deviantart.com
Három haldokló hortenzia
Három csoffadt, a szomjhalál szélén álló hortenzia, inkább hasonlítanak fonnyadt gyökérzöldségre. Először egyet pakolok a kosárba, hogy másnap szégyenkezve visszamenjek a másik kettőért is. Nincs igazából se szükségem, se helyem virágra a kertben, lassan minden talpalatnyi hely foglalt.
Mégis elhozom őket, a szupermarketben a biztos halál vár rájuk, én pedig... én pedig tudom, miért hozom el őket, miért markolom fel a kertészet sarkában „ments meg” felirattal szomorkodó sorstársaikat, miért húzom ki a kocsi alatt lapuló, alig-alig élő kóbor macskakölyköt. Tudom, mégis teszem, valami beleírta valamikor az agyamba: valaha, egyszer elkéstem. Elkéstem, és megpillantottam, akkor először a thesztrálokat: a furcsa, szárnyas lovakat, amelyek világító fehér szemébe az nézhet csak, aki közelről találkozott a halállal.
Rekkenően forró nyári nap volt, az a fajta, amikor levél se rezdül, ezeket a napokat addig úgy gondoltam, az isten is arra teremtette, hogy tökéletes biztonságban legyen élő és élettelen, a világ olyan tökéletesen gömbölyű, mint egy golyó, egy repedni készülő érett dinnye, egy ilyen rezgően forró napon egyszerűen nem történhet semmi baj, úgy egyáltalán, nem történik ezeken a napokon semmi, a világ zümmögve hűsöl valami víz mellett a lapulevelek alatt.
J. apám nővére volt, a legidősebb a háromból, a Morcos és a Tündérarcú mellett ő volt a Nevetős. Úgy tudott nevetni, hogy az utcára kihallatszott, pedig ő volt az egyetlen, akit megtámadott az akkor még nem olyan ritka, ám teljesen gyógyíthatatlan gyermekbénulás. Túlélte, csak az egyik lábfeje maradt merev spiccben, a bokája többé nem mozdult, jellegzetes járását már kiskoromban tudtam utánozni, pedig eszembe nem jutott volna gúnyolni. Akaratereje viszont nem akármilyen volt: kislányként se hagyta magát, megtanult biciklizni, ha már járni csak lassan, nehezen tudott.
„Azt meséld, amikor kihúztad a kokast...” - nyaggattam, a nagy nevetésről ugyanis nem szoktatta le a nagy betegség, vicces-értelmetlen feliratokat tettek egy gyufásdoboz-félébe, véletlenszerűen lehetett húzni belőle, neki ebéd előtt az jutott, hogy „kokas”. Hogy ezen mért kellett annyira vihogni, azt ma már nem fejti meg senki, de szigorú apjuk kiparancsolta az ebédlőasztaltól, az étel szent dolog, nem lehet csak úgy pukkadozni! Pukkadozni később a kukoricának volt szabad őnála, régimódi sparheltben készítette, rengeteget megettünk. Házi süteményben már nem volt versenyképes, nagyanyám mellett úgyse nagyon lehetett labdába rúgni, bolti mézest vett tehát, nem szerettem azt én annyira, de valahogy szégyelltem megmondani, ezért mindig vett nekem egy zacskóval, ha tudta, jövök. De volt világbajnok cseresznyefája is: bár csak a fele működött, a másik felébe villám vágott egy nyári délutánon.
Ő maradt otthon egyedül, rámaradt a szülői ház, mikor a többiek nekivágtak a nagyvárosnak, nagy volt neki, lényegében ugyanúgy egy helyiséget lakott, mint az őutána megöröklő húga, csakhogy ő rendben tartotta. Már erősen középkorúan egyszer azzal lepte meg a famíliát, hogy az alig használt középső szobába új szekrénysort, franciaágyat vett spórolt pénzén, legyen hol aludnia a Tündérarcúnak és a férjének, vagy a nevetős öccsének, az én apámnak, ha lemennek hozzá a fővárosból.
Különben is, mintha új lendületet kapott volna. Hímezni tanult, lelkesen mutogatta a párnahajakat, udvariasan hümmögtem, nagyanyám mellett itt se lehetett labdába rúgni, negyven-ötven év gyakorlata állt mögötte, és az elv, hogy a visszája olyan szép legyen, mint a színe. Volt valami hamis, valami túllihegett, valami kompenzálós ebben az újbútoros-hímzős-tyúknevelős-kertművelősben, dolgozni nem dolgozott már, „leszázalékolták”, ahogy öregedett. És a nagy lendületnek vége is lett, amikor beteg lett. „Kipakolták” - mondták a fejem felett a felnőttek, miután megoperálták, én nem láttam rajta sok változást, csak a színei koptak meg, az a nagy nevetés, az lett csöndesebb, eltette a hímzést, becsukta a szép szobát, eladta a tyúkokat, nagyapám gondosan kitakarította utánuk az ólat.
Én nem aludtam nála soha, arra ott volt nagyanyám, de gyakran látogattam, ahogy nagyobb lettem, egyedül is, egyszer úgy estem be hozzá, hogy előtte elzuhantam biciklivel a kukorica-és napraforgóföldeken, ő pucolta le a sáros-véres térdemet, úgy indultam tovább, hazafelé.
Aztán néha elmaradt a látogatás, hetekig, hiába töltöttem egész nyaramat a faluban, mindig akadt valami, kiskacsák, strand, érdekes olvasnivaló. Aztán erőt vett rajtam a lelkiismeret, meg rég ettünk már pattogatott kukoricát, elindultam.
A ház üres volt. Nyitva minden ajtó, de nem volt szokatlan ez, nyitva hagyták napközben sokan, ha csak a szomszédba, a közelebbi boltba mentek. A hollywoodi filmek valami baljós zenét kevertek volna a jelenethez, én csak keringtem szobáról szobára, aztán vállat rántottam, bement valakihez, vagy vásárolni ment, majd visszajövök, bár a közvetlen szomszédnál sem találtam. Másnap mentem vissza, a ház ismét üres, valami furcsa csönd lengi be, kivágtam a padlásfeljáró ajtaját is, bár soha nem ment a rossz lábával fel a létrán. Tényleg nem látták? - kérdeztem a kövér szomszédasszonyt, de csak a fejét rázta, én nem. Nem voltam barátkozós gyerek, az idegenektől tartottam, fogalmam sincs, mi vitt a szemközti házba, hátha oda ment. A férfi gyanakvó arcot vágott, mikor közöltem, már tegnap se találtam, a ház meg nyitva, jött velem, néztünk megint szobáról szobára, csak az a furcsa üresség, a kertben senki. A férfi az üres tyúkólba is benyitott, nekem eszembe se volt, tán azt is gondoltam, zárva, évek óta nem tartott ott semmit. Hirtelen indulattal csapta vissza az ajtót, ugyanazzal a mozdulattal taszajtott vállon engem, aki már lestem volna be a résnyire feltárult feketeségen, menjünk innen, rántotta meg a kezemet, cibált a kertkapu felé, kiabált már akkor, segítség, segítség, valaki, jöjjön, J. felakasztotta magát.
Nem tudom, miért nem mertek egyedül hazaküldeni. Beküldtek a harmadik szomszédhoz, aprócska, ősöreg öregasszony volt, feketében, nem ismertem ugyan közelebbről, de a típusához azonnali bizalmam volt mindig, csöndes, a mesék Szél Öreganyjára hajazó parasztasszony volt, kicsi kisszéken kuporogtam mellette, nem szólt sokat, nem sopánkodott, nem kérdezett, macska is ült mellette, azt gyurmáztam, míg értem nem jött valaki, nem emlékszem anyám vagy nagyanyám. Buta ötlettől vezérelve kihívták a falu inkompetens, alkoholista orvosát hozzám, aki jobb ötlet híján belém vágott egy nyugtatót, kábultan aludtam vagy két órát, aztán felvertek, vacsorázzam, undorral támolyogtam ki, még nagyanyám híres-imádott húslevesének is gyógyszeríze volt.
A szüleim nem voltak pszichológusok, de végül is nem tettek rosszat: felnőttesítettek, hiszen ami megtörtént, megtörtént, tudták, a fantáziám rosszabbat is teremthet a valóságnál. Apám a tágabb család előtt olvasta fel hangosan a búcsúlevelet, a kisszéken üldögélve végighallgattam én is, a temetésre is elvittek, első és utolsó siratóasszonyos temetés volt, ahol a halott alkalmi kecskerímekben és énekelve búcsúzik kedves családtagjaitól, úri helyre került, akkor nyitották meg az „új” temetőt. „Már szaga volt, valami nejlonba' kellett a koporsóba tenni” - suttogta valahol mellettem a gyászoló gyülekezet pletykásabb tagja, elképzeltem a mindig mosolygós J-t, amint pénzt helyez maga mellé a nem túl szerencsés megtaláló kompenzálására, nyilván arra nem gondolt, hogy kis híján én lettem az. A tibeti Bardo és számos ősi néphit szerint az első napokban még a helyszín körül kering a lélek, ha így gondoljuk, akár ő maga próbálhatta zárva tartani előttem a tyúkól ajtaját.
Rajzaim teremtette fantáziavilágom még hónapokig tükrözték a kódolt üzenetet: valami űrhajóval érkezett a kezét tördelő figura: elkésett, végzetesen elkésett. Feltaláltam a „visszajátszóport” is, a Harry Potter időnyerőjéhez hasonló mechanizmusban 48 órában lehetett visszamenőleg megváltoztatni a múltat, ha zárt körben kiszórták az adott terület körül. Táborba mentem nem sokkal az eset után azon a nyáron, hálistennek minden percemet beosztották ott, jó is volt, csak mintha valaki valahogy átállította volna az optikát, amivel a világot néztem: egész más dolgokat vettem észre, mint annakelőtte.
Bár Rowling csak huszonévvel később írja meg majd őket, nagyszüleim kertjébe beköltöztek a thesztrálok, békésen legelésztek a sima füvön, nyilván mindig ott voltak, csak én nem láttam őket addig. Nem szerettem a szemükbe nézni: pontosan tudtam, nem utoljára találkozunk, pedig akkor még senki sem tudta, apám két év múlva halott, nagyanyám akkor még békés, sütemény-és húslevesillatú konyhája tizenévvel később rendőrségi helyszínné válik. A nagy, szárnyas lovak szomorkásan néztek, nagy, fehér szemük világított: csak remélni tudom, a gyerekeim még egy ideig nem fogják látni őket, én tizenegy évesen tulajdonképpen felnőttem.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
