Egészen a terhesség végéig nem volt pontos infóm, hogy hányadik hétben is vagyok, mindenki mást mondott, nem volt se orvosom, se szülésznőm, így hát gondolhatjátok, mennyire figyeltek rám. Hálisten minden oké volt a terhesség alatt. Én mondjuk a lehető legtöbb, legrosszabb tünetet produkáltam, de a lényeg a baba volt.
Ő már a második terhességem volt, az első babámat sajnos a 12. hétben elvesztettem. Négy évet vártam a kisfiamra. Mikor teherbe estem, rettegtem, nehogy őt is elveszítsem. Mivel nem tudtam pontosan, mikor szülök, a dokira bíztam magam. A vizsgálatok gyorsak és nem túl alaposak voltak, álltalában tíz perc alatt végeztem mindig. Szinte semmi tájékoztatást nem kaptam, csak ha én kérdeztem, így jutottam el oda, hogy majd’ a 42. hétre szültem.
Mentem a szokásos vizsgálatra, és a doki meglepődött hangon kérdezte:
„Maga mit keres itt? Hogyhogy még nem szült meg?”
Na, most erre mit mondjak? Mivel hetente kétszer rendelt a dokim, hozzá jártam, nem tudtam, hogy minden nap kell ctg. Úgy le lettem szólva, hogy trehány vagyok, megfullad a baba, hogy képzelem, azonnal menjek a dél-pestibe indításra. Mondanom se kell, megrémültem, zokogtam, hogy nem vigyáztam a babámra, minden az én hibám, nehogy baj legyen, plusz rettegtem, hogy eljött az idő, mi lesz most.
Beértünk a kórházba. Apukám vitt be, a párom melózott. Úgy volt, hogy bent lesz, de ez hirtelen jött, így csak anyósom kísért el. Nagy nehezen mindent megtaláltunk, akik illetékesek. Több óra sorban állás, stb. Pont valami német dokik voltak látogatóban, alig foglalkoztak a betegekkel, de végre bejutottam az ultrahangra. Hirtelen 3600 grammról 4300-ra becsülték a babát. Már szinte éreztem: ez császár lesz.
Újabb egy óra várakozás után behívott a fődoki, jófej, laza pali, így kicsit nyugodtabb lettem. Kedves volt, nem kertelt: ma már nem indít, vagy hazamegyek és reggel visszajövök, vagy maradok és reggel indítanak. Nem tudom, jól döntöttem-e, de én mindent rendben éreztem, hazajöttem. Kicsit megnyugodtam, mintha lógtam volna a suliból, jó volt a párommal tölteni az utolsó éjszakát a nagy nap előtt. Azt el kell mondanom, hogy egész terhesség alatt olyan jól, pihentetően nem aludtam, mint aznap éjjel.
Reggel hatkor ébresztő, éreztem, görcsölök. Hasmenés, mensigörcs egyben, de semmi nem történt. A hasam keményedett időszakosan. Kétpercenként mentem vécére, de semmi. Akkor éreztem, ez már az. Itt az idő. 8-ra bementünk. Sajnos nem volt pénzünk ruhára, ami apukáknak szokott kelleni, így egyedül kellett mennem. Félve hagytam az ajtó előtt aput és anyóst, mondom most tényleg egyedül. Rettegtem, nem így terveztük.
Nem tudom, ki hogy van vele, de a méhszájvizsgálat középkori kínzás, kis híján elájultam. Egy tündéri szülésznőt kaptam, Kati nénit, aki mindenben támogatott, segített, mellettem volt. Folyton vécéingerrel küzdöttem ötpercenként, de semmi. Közben rám kötve infúzió, ctg. Semmi gond, baba jól van. Megkaptam az indítót, újra vissza a gépre.
Aznap külföldi rezidensek kérdezgették, hogy oké-e minden, mondom, persze, pont úgy nézek ki. Megkérdezik: fáj? Az infúziót gyakornok mentős erőszakolja belém, mondom ez meg se kottyan ahhoz képest, amiket már kaptam. Őszintén fogalmam nincs, hány perces fájásoknál tartottam, a fájásaim kicsit erősebbek voltak mint a mensi, nem volt vészes, mondom hát ez kibírható, na, de ami most jött… Valami idegen doki becsörtet, bunkó módon az asztalra fektet. Megalázó módon hisztisnek nevez: nőjek fel a feladathoz, ezzel tisztában voltam mit gondoltam, nem fog kijönni az a baba? Tehát minden nyugalom, relax elszállt ,a vizsgálatát a torkomban éreztem, kapartam a falat, másztam a plafonra.
Egy perc múlva valami hideg, hosszú csipeszt éreztem csípett, nagy csobbanás, meleg víz. Valamit latinul mondott, meg hogy jó, készítsük elő, sürgősségi császár. Zöld víz, belekakilt a drága. Senki semmit nem mond, becsöveznek, itt-ott katéter, még érzéstelenítés előtt, hát nagyon nem kellemes, de még mindig semmit nem tudok a babáról. Kérdezgetem: mi a baj, mi történik? Erre semmi, csak a szülésznő kezd bele, úgy néz ki császár, ne féljek, de a baba veszélyben lehet, de nyugi, nem lesz baj. Hát köszi.
Mondanom sem kell, 4-5 óra vajúdás után pont nyugodt vagyok. Akkor csoszogjak át bekatéterezve, infúzióval a szomszéd műtőbe, miközben folyik a víz. Persze a doki erre is megjegyzést tett, hogy mindent összekoszolok. Oké, bent vagyunk, felültetnek az asztalra, vagy hat próbálkozás után betalál az érzéstelenítő, miközben mindenki engem cseszeget, hogy dőljek ide, oda, lejjebb, stb. Nyomják a fejemet a hasamra és még mindig megállás nélkül vajúdok, de aztán egy-két áramütés, mert olyan ez a cucc, és forróság és elzsibbadtál.
Megszűnt minden, első pozitív élmény, itt kicsit megnyugodtam. Mellékhatás: megállás nélkül reszketek, szomjas vagyok, mint még soha, három nővérke beszél hozzám, nyugtatnak. Megjön egy ismét újabb doki, ekkor a csajok leülnek, megy a Facebook mobilon, és ezt meg is beszélik. Közben én parázok, hogy érezni fogom-e a vágást vagy bármit. Megnyugtatásomra egyik csajszi megfogja a kezem, ne féljek, már felnyitottak. Ez kicsit nyugtatott, semmit nem éreztem.
A következő pillanatban azt érzem, hogy ide-oda rángatnak, a doki káromkodik, szó szerint idézek…
„Baszd meg, nem jön ki! Baszd meg, beszorult! Nyakán a zsinór! Gyere már, segíts, nem bírom, kicsúszik! Baszd meg, mekkora feje van!”
De egyszer csak vége, hallom: Úristen, de nagy baba! Az én kis drágaságom első hangocskáját hallani mindent feledtetett. Elvitték, rendbe tették, fél perc, a spanyol rezidens valamit gagyogva, kedvesen a fejemhez teszi, sosem felejtem el azt az angyali arcocskát, olyan békés, gyönyörű kis drágaság. Egy gyors puszi, köszönés, és vége, elvették. Már nincs velem, nem vagyunk egyek. Olyan furcsa és üres a tested, de a lelked megtelt. Elmondhatatlan.
Betolnak a lábadozóba, vagy nem tudom, mi a neve. Visznek, azt hittem, álmodom, anyukám érdeklődik, pont egyszerre érkeztünk. A sok traumától sírni tudnék, fáradt vagyok, de boldog. Aztán most jön a többi. A méhösszehúzó még egy vajúdás, kegyetlen. A fájdalomcsillapító sokára hat, közlik velünk, hogy 6 óra múlva mindenki felkel, lezuhanyozik és elballag a szobájába. Lehetetlennek tűnik, de nem volt az.
Eltelik két óra, és ismerős hangot hallok. Az én szerelmem könyörög, hogy engedjék be, mert ő az apuka. Két percet kap, de olyan boldog vagyok! Megszeretget, puszika, és ismét egyedül. Fáradt vagyok, fáj mindenem, fel se fogom, csak aludnék már. Eljött az idő, felkelni, zuhi, na, mondom, csak megoldom. Elég ügyes voltam, zuhi, nagy levegő, katétert kihúzzák, véres hálóing le, kaptam valami lepelt, mert a csomagokat nem találták meg, de már majdnem kijöttem, mire hallom a nevem, csomagjaim. Végre top, rövidnaci, tiszta bugyi, betét. Végre tiszta ruha, tiszta, meleg ágy, szinte azonnal beájultam, ez volt este 10 körül.
Reggel 6 körül jön a nővér, lázmérés, gyógyszer, injekció stb., majd megüti a fülem:
"Készüljenek, hölgyeim, mindjárt érkeznek a babák!”
Mintha karácsony lenne, jujj, jön az ajándék. Egyszer csak gurul a kocsi, nagy duruzsolás kintről, és baba sírás, a szívem majd’ kiugrik, mindjárt foghatom, itt lesz, jaj, mint egy első randi. És akkor odaért a kocsi a mi szobánk elé, és egyesével mondják a neveket. Izgulok, örülök, mindenem fáj, korog a gyomrom, minden egyszerre, de felemelem a kezem a nevünk hallatán, istenem, kis ügyetlenül félve átkarolom, nézegetem, puszilgatom, beszélek hozzá, nem bírok betelni vele, és ott, akkor tudatosul bennem: édesanya lettem. El se hiszem. Életem legboldogabb napja volt minden ellenére.
Beatrix
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
