Látom, a Bezzegen is megindult az ingatlanok iránti érdeklődés, azon kívül parttalan röhögésfaktora van annak, amikor az ember elindul lakásnézni a fejében egy elképzelt ideális otthonnal, majd negyven példányban szembesül a valósággal, ami persze a köszönő viszonyt se éri el az általunk elképzelttel. Vagy esetleg egy példányban meglátjuk álmaink otthonát... pont kétszer annyiért, mint amennyink lenne rá.

Tíz éve lakunk a mostani házunkban, olyan, amilyen, tavasztól őszig általában szeretjük, ősztől tavaszig szidjuk, meg amikor takarítani kell. A megtalálásához vezető rögös útból idéznék megünneplendő néhány utólag kifejezetten szórakoztató, ott és akkor néha kifejezetten dühítő mozzanatot.

Házat kerestünk, akkor még két generációra. Nem voltak nagy igényeink: ne kelljen pincétől padlásig szétverni és felújítani, legyen valami kertje, két használható fürdője, gyerekszobának alkalmas helyiség, és lehetőleg némi tárolási lehetőség, a konyhához kamra. Ne legyen a világ végén, de ne dübörögjön előtte háromféle busz vagy villamos, esetleg többsávos autócsorda, és lehetőleg vonatsín se legyen látótávolságban. Le lehessen ülni a konyhában, és délelőtt féltizenegykor ne kelljen a lakóhelyiségben villanyt gyújtani.

Nem sok? Mi is úgy gondoltuk, azonban a megtekintett létesítmények mintegy négyötöde csúfosan elbukott, és azóta se tudjuk, ez a 60-70-es, 80-as, nagyritkán a 90-es évek építészetét minősíti-e, vagy mégiscsak lehetetlent kívántunk, legalábbis annyiért, amennyink volt. A belőtt árkategóriában (pluszmínusz néhány millió), ugyanis nagyjából ezekre akadtunk:

  • Szegény drága Bélám a két kezével. A tulaj árulja, esetleg egy szokásosnál normálisabb ingatlanos társaságában, a tulaj szinte kivétel nélkül idős hölgy, nagy ez már énnekem, sóhajtja, előbb ismerjük meg képről az unokáit, mint a ház alaprajzát, ja az nincs, szegény Bélám hagyatékát nem volt még lelkierőm feldolgozni. Sajnos Béla, az ezermester a legritkább esetben volt ács, kőműves, építész – annál inkább esztergályos a Csepel Művekben, bicikliszerelő vagy zöldséges, szerény anyagi lehetőségekkel és szerény fantáziával, innen a gányolt megoldások tömege, a spájzból vagy a fürdőszobából (!) vezető lépcső a tetőtérbe, a furcsa helyen felbukkanó konnektorok, falban rejtőzködő ilyen-olyan kábelek, és a felhasznált anyagok színes kavalkádja, „jó lesz az ide” felkiáltással. Nem is beszélve a régimódi lambériából áradó, kipucolhatatlan főzés-és zsírszagról.

    Esetleg a harminc négyzetméteres nappali mellett szomorkodó 3 négyzetméteres, konyhának alig nevezhető főzőhelyiségről, főfal és vezetékek miatt csillió lenne átépíteni. A néni azonban olyan kedves, a ház (mivel régóta ott van), esetleg olyan jó helyen bír lenni, hogy egészen beleéljük magunkat, amíg egy tiszta pillanatban rájövünk: mi nem üres telket, és semmiképpen sem Erzsike (Juli, Zsófi, Mária) nénit akarunk vásárolni, hanem egy lakható házat…ez pedig sajnos nem az, csak a mostani tulajnak, aki már megszokta. A végén megismerjük a teljes élettörténetet (Erzsike néniét és a házét is), de sunnyogva csak az ingatlanosnak merjük bevallani: nem, mégsem.
  • Minaret. Valamiért Zuglóban találtuk ebből a legtöbbet, bár saját, „aprótelkes övezetnek” besorolt városrészünkben is akadt néhány. Az egész lakás, mivel a telek mérete és főleg alakja miatt csak felfelé lehetett terjeszkedni, tulajdonképpen egy gigantikus, recsegő lépcsőház, tárolás az alagsorban, földszinten konyha, elsőn a nappali, másodikon egy háló-dolgozó, gyerekszoba valahol Csipkerózsika toronyszobájában, nyáron negyvenöt fokkal, ugyan már, hát feltalálták már a klímát. Kocsibeálló, harmincöt millióért, az nincs. Kivéve ha van magas beosztású rokonunk az ELMÜ-nél, aki elintézi nekünk, hogy az egyetlen ponton nyitható kapu elől eltakarítsák azt a gigantikus villanyoszlopot.
  • Ékszerdoboz. Minden tökéletes, épp csak nem férünk bele. Csak egy kicsit nem férünk bele, de az a kicsi iszonyúan hiányzik, pedig hűdeszép, jajdejó, végre egy ízléses csempe, végre egy normális méretű gyerekszoba, egy kedves kert, egy használható terasz, de jaj, nincs se tárolási lehetőség, se kamra, vagy jaj, nemakarok ennyiért a nappaliban aludni. Bővíteni nem lehet, hivatalosan így is túl van építve, a tulaj sajnálkozik, még szimpatikus is szegény, a papírjai is kivételesen megvannak, végre valaki, aki nem engedély nélkül szerelte át a cirkót. De nem és nem, hacsak nem akarunk 15-20 évig lapjára állítva élni, ahol egyetlen plusz papír zsebkendő elhelyezése is probléma.
  • Geccó. A belsőépítészet, a stílus, láttak már ennyire fiatalos/elegáns/egyedi lakást? Nyelünk nagyokat a funkciótlan boltívek, döbbenetes színek, iszonyatos gipszstukkók, frászkarikamintás tapéták láttán, ugyemilyenszép, tavaly csináltattuk hatmillióért, csak idén, ööö, tönkrement a vállalkozásunk, meg ugye válunk is. Csendben számolunk, szétverni is legalább négybe fáj, miközben az ajánlott árban ott figyel a „frissen felújítva” kitétel, tényleg frissen felújítva, de úgy, hogy láttán még a macska is sikítva menekülőre fogja.
  • Kihaltbelőleanagyi. Jaj, szegény nagyi, aki utoljára a születésem előtt 5 évvel nyúlt ehhez a helyhez, nincs egy földelt csatlakozóaljzat, van viszont 4 réteg tapéta egymáson, alatta a hengerelt fal, olajjal, ahogy kell. A második világháborút túlélt bojler, fatüzelésű kályhával, tudja így olcsóbb, előnyös…..ja, fürdőszobát majd maguknak kell kialakítani, a nagyi nem volt hajlandó erre költeni, falun nőtt fel tetsziktudni, jó volt neki a lavór is. Hogy miért ennyi mégis? hát a hely miatt, meg tetsziktudni, így tényleg a maga képére alakíthatja a lakást! Meg hát valamiből nekem is ki kéne fizetnem a hitelemet végre.
  • Identitás-és tulajdonzavaros Mikor is költözne? Ja, az nem fog menni, az egyik tulajdonos fél évre elment meditálni Tibetbe, a másik meg a bolondokházában van szegény, ezért is adná el a harmadik testvérük, na, ja de van egy negyedik is, aki nem is akar beleegyezni, mert szerinte az egész az övé!  Ez osztatlan közös tulajdon, valahogy győzze meg a Tibi bácsit, hogy mondjon le az elővásárlási jogáról, hát feléért akarja megvenni az unokájának! Ez a garázs, izé, mindenkinek ilyen van az utcában, papírja senkinek sincs róla, nekünk sem. Öööö, ez hivatalosan melléképület, nincs neki lakhatásija, de láthatja, minden funkció benne van, szóval ez egy lakás. Nincs valami ismerőse az önkormányzatnál? Állítólag van az a pénz, amiért átminősítik. A legjobb mondat az egyik reményteli eladótól: "én megígértem az építési hatóságnak, hogy ezt a ponyvásajtajú garázst lebontom, de tudják, én hazudós vagyok!..."
  • Félkész. Sajnos elfogyott a pénz meg lelépett vele az építési vállalkozó. Hárommillióból be lehetne fejezni és olyan szép volna! Ja meg a papírok, meg az engedélyezés, meg a gépészet, mennyi idejük van, négy hónap? Hát, kicsit erősen ráhatnak, maguk is építik, akkor….azzal a kisgyerekkel majd eljátszik addig valaki! (az akkor nagyjából féléves Nagyra célzott)
  • Makacsbácsi palotája. A kínálat messze legszebb darabja, csodás, ideális helyen, naponta elsétálok előtte, mióta megláttam, erről álmodom. De Makacsbácsi megszokta, hogy itt ő diktál, húsz évig volt egy közeli, azóta bezárt iparvállalat első embere. Makacsbácsinak van pénze, ideje is van, nem ebből veszi, ahova költözik, de épp ezért az istennek se enged a képtelenül magas árból, ami először úgy tizenöt-tizenhét millióval van a reális felett. Néhány hónap múlva már csak ötmillión csatázunk, az utolsó másfélen aztán megakadunk, se Makacsbácsi nem enged, se én, én érthető okból, nincs több és kész. Fogy az időnk, megvesszük a második legjobbnak tűnőt a környéken, közben valaki megadja Makacsbácsinak a kért összeget, majd fogja a házat, és lazán szétveri, szét a csodás könyvtárszobát, valami horror ronda burkolatot tesz a házra, félévig majd sírva fakadok, ahányszor elmegyek előtte. Nekem jó lett volna úgy is.
  • Világvégén. Újépítésű, na jó, majdnem. Van elég szobája, kertje, az automata öntöző is ajándék, csak vigye már el valaki. A legfiatalabb meg minden, egy héten át számoljuk, mennyi onnan a munkahely és dugóban, csütörtök reggel félnyolckor mennyi, döbbenetes szintidők jönnek ki, estére érnénk ki a gyönyörű kertbe, és két mackósajtért is alighanem autóba kéne ülnünk, nem beszélve anyámról, aki erősen el lenne vágva a világtól jogosítvány nélkül. Van itt iskola, óvoda egyáltalán? Mélyen sóhajtva otthagyjuk, pedig ez még a város, milyen lehet akkor az igazi aggomeráció.

Aztán megvesszük. Hümmögve, kétségek közt, pedig akkor még nem látjuk, milyen az, amikor lehúzod a fűrészporos tapétát és velejön a fél vakolat, a festők is hümmögnek, nem vagyok én kőműves, mondja az öntudatosabb, a szerényebb társ megadóan vakolni és glettelni kezd. Nem csatázunk még az Őrült Asztalossal, aki telefűrészporozza a kertet és képtelen időpontokban folytatja, sose azt a fázist, amit épp megbeszéltünk. Még nem látjuk a lukat a parkettán, amit eddig diszkréten eltakart egy bazi nagy tálalószekrény, és a tetőfedő hahotázását se halljuk, amikor elmondja „na semmi baj, csak itt Mekk mester dolgozott, ennek kéne felül lennie, ennek meg alul, de fordítva csinálta, ezért minden víz lefolyik ide a fürdőszobába, látják?”

 De mikor végül letottyanunk a civilizált nappali közepére, befoltozzuk az emelet puhafa burkolatának négy milliméteres  lerakási hézagait, kicseréljük a legrandább ajtó legrandább üvegét (szentül elhatározva, hogy jövőre folytatjuk, ami azóta is várat magára), egyszer csak elkezdjük belakni, berendezni, már nem szimatolunk gyanakodva penészedés-beázás után, megszokjuk a vissza-visszatérő repedést is a mennyezet festésén, hiszen végül is a viskó lakható, és tíz éve nem szórakoztatott minket iszonyú, előre nem látott és alig kezelhető haváriával. Amije van, úgy megszoktuk, hogy észre se vesszük, míg nem próbáljuk eladni magunk is – csak remélve, hogy leendő vevőjelöltjeink nem „apám, mecsoda pocsékságot próbáltak már megint ránk sózni” felkiáltással fognak távozni a helyszínről.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?