Férjemnek egy fiatalkori egyéjszakás kalandjából (ekkor mi még nem ismertük egymást) van egy kislánya, aki most 10 éves. Az anyuka mindenképpen meg akarta tartani a gyereket, igazából már 5 hónapos terhes volt, amikor ezt közölte a férjemmel, aki nyilván ragaszkodott a DNS-teszthez. Ez a gyerek születése után igazolta, hogy valóban az övé, így a nevére is vette és hivatalosan minden hónapban fizeti a gyerektartást kezdetektől fogva, plusz ezen felül is szinte minden anyagi szükségletét fedezi a gyereknek. Ennél többet soha nem ígért az anyjának, bár a kapcsolatot tartotta a kislánnyal, ha nem is olyan intenzíven.
Amikor mi megismerkedtünk, akkor voltca kislány 5 éves. Azóta van egy közös kétéves kislányunk és egy három hónapos pocaklakónk. Semmi gond nincs a gyerekkel, kifejezetten szép, kedves, helyes és valahogy kezdettől fogva ragaszkodott hozzám. Nagyon örült a kistestvérnek és aranyosan játszik vele, ha nálunk van. Én kezdettől fogva tudtam erről, nem is kifejezetten zavart, vagyis azt gondoltam, hogy nem fog. Igazából nem egy városban élünk velük, gondoltam néha eljön, néha meglátogatjuk és ennyi. Hivatalosan beosztott láthatás ugyanis nincs. Kb. havonta elmentünk hozzá, vásárolunk neki ezt-azt, kirándulunk valamerre, és az utóbbi időben iskolai szünetben ő is jött hozzánk több napra is.
A fő gond ott van, hogy a kislány anyja nem éppen ideális körülmények között és ideális módon nevelte a gyereket. Sőt, a nevelés szót is erős túlzásnak tartom. Az anyának hol volt munkája, hol nem, de inkább nem. Konkrétan a gyerektartás volt az egyetlen bevétele. A lakásba én úgy bemenni, hogy takarításnak legapróbb nyomait láttam volna, nem tudtam. Elég sűrűn váltogatja a partnereit, és a kislány konkrétan többet aludt a szomszédban vagy a nagymamánál, mint otthon. Volt, hogy 3-4 napig nem látta az anyját, aki állítólag munka miatt nem ért rá, ennek ellenére pénze soha nem volt. Semmi, semmire. A nagymamát nem ismerem, de a szomszédot igen, mivel többször volt, hogy mikor megérkeztünk a kislányért, hozzá kellett átmenni érte. Egy nyugdíjas tanárnőről van szó, akinél ez esetben tényleg jobb helyen volt a kislány. Szoktam vele beszélgetni, tudjuk egymás telefonszámát is, fel is hívott időnként elpanaszolni ezt-azt a gyerekkel kapcsolatban. Sokszor célzott arra, hogy miért nem mi neveljük a gyereket, hiszen az anyját úgysem érdekli, mi meg normális családban, rendezett körülmények között élünk.
Igazából mindig sajnáltam a kislányt, de úgy éreztem, hogy ebbe kár beleszólnom, van anyja, aki annak ellenére, hogy semmit nem foglalkozik vele, ragaszkodik hozzá, van apja, aki fizet. Ez az ő dolguk. Egészen mostanáig.
Az anyja ugyanis bejelentette, hogy az aktuális pasijával kiköltözne külföldre szerencsét próbálni, de a gyereket, ha lehet, nem vinné magával, és megkérdezett minket, hogy mi lenne, ha addig (ez, mint kiderült, akár 1-2 év is lehet) nálunk lakna a kislány. Ezen neki is álltunk veszekedni a férjemmel, én teljesen kiakadtam, hogy van nekem elég bajom, pont előtte derült ki, hogy jön a második baba, azt sem tudom, hogy fogom bírni kettővel, nem hogy hárommal, amiből egy konkrétan mindenkinek egy idegen.
De lehiggadtunk és megbeszéltük a dolgokat. A férjem nagyon szeretné, ha a kislánya nem züllene el, normális élete lehessen. Azt beláttuk, hogyha az anyjával marad, erre nem sok esély van, főleg, ha esetleg most kimegy külföldre, ahol meg aztán még hallani sem fogunk róla. Így arra jutottunk, hogy megpróbáljuk elérni, hogy az anyja mondjon le róla, és a továbbiakban hivatalosan az apja nevelhesse a kislányt. Ezt nem volt nehéz elérni, az anyja simán belement, csakhogy utazhasson már. Ezen azért csodálkoztam. Azt eldöntöttük ugyanis, hogy veszekedést, pereskedést, cirkuszt nem akarunk.
Így a kislány augusztusban hozzánk költözött, és új iskolában kezdte az 5. osztályt.
Én éppen itthon vagyok még gyesen, és várom a második kisbabámat, de a helyzet nagyon nehéz. A kislány alapból nagyon zárkózott, nem barátkozik könnyen, és ez gond volt az előző iskolában is. És mindig szomorú, de ez nem újkeletű, hiszen régen is, amikor találkoztunk vele, mindig nagyon életunt volt.
Ezen kívül a tanulmányi eredményei sem a legjobbak. Igazából nem csodálkozom ezeken, ismerve az életét, de nem tudom, hogy mit tehetnék.
Mibe szólhatok bele? Nem tudom, hogy elég türelmes tudok-e lenni vele?
Mit csinálhatnék, hogy könnyebben beilleszkedjen?
Sosem fogom tudni úgy szeretni, mint a saját gyerekeimet (közel sem), de ezt hogyan tudom nem érzékeltetni vele?
Fogalmam sincs, hogy mit tudok vele kezdeni, ha kamaszodik és kezelhetetlen lesz, hiszen nem az én gyerekem.
Tele vagyok hasonló kérdéssel, amikre egyszerűen nem tudok választ kapni. Én is tudom, hogy a helyzet úgy béna, ahogy van, de csak jó lenne a lehető legjobbat kihozni belőle.
A.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
