Látva a reakciókat az előző posztomra, örülök, hogy ennyi mindenkit megmozgatott a történetem, „hisztériám”. A kommenteket látva úgy gondolom, hogy tisztáznom kellene egy-két dolgot, mert, ahogy olvasom, elég félreérthetőre sikerült az irományom.

Élettársi viszonyban élek a párommal már lassan 4 éve, és soha nem gondoltam volna, hogy ha mi egyszer gyermeket vállalunk, valakinek szemet fog ütni, hogy nem a felesége vagyok. Szerény meglátásom szerint ez maximum 1993-ban volt divat, amikor még én születtem, és nem érzem úgy, hogy a gyerekvállalás együtt járna egy eljegyzéssel vagy egy házassággal. Egyébként kíváncsi lennék, hogy kinek volt az első gondolata a gyermek bejelentése utána, hogy hűha, eljegyzés házasság. ( Zárójelesen megjegyezném, hogy tervben van az eljegyzés. Meg fog történni, ha Apuka elérkezettnek látja az idejét.) Anyósommal időközben hál’ istennek rendeződtek a dolgok. Sikerült vele megbeszélnünk mindent, aminek nagyon örülök.

Párom bátyjának barátnőjéről pedig csak annyit, hogy sajnos vagy nem sajnos nem egy városban élünk. Évente maximum négyszer, ha jönnek látogatóba a családhoz. Általában három napot töltenek itt, ebből egyet a családdal, a többit a barátokkal. Akárhányszor is voltak itt, mindig találkoztunk velük, mi is többször voltunk náluk, mindig aranyosan, kedvesen mosolygott, normális volt velünk. Amikor el lett nekik mondva, hogy nálunk érkezik a baba, utána jött egy levél, még csak nem is nekünk, hanem anyósomnak, hogy mi ilyenek meg olyanok vagyunk, ezt meg azt nem bírja bennünk, és egymásnak ugrasztotta a két tesót. Ha nekem valami problémám van, én mindig megmondtam szemtől szembe, nem gondolom, hogy ez volt a fair velünk szemben. Megmondtam neki is, hogy mi az álláspontom, hogy én hogy láttam a dolgokat. Válasz nekem azóta sem jött, de a pocskondiázás a hátunk mögött még mindig megy. Igen lehet, megint én vagyok a rossz ezek után is, de szerintem többet én nem tudok tenni.

Az orvosom két lehetőséget ajánlott fel az ominózus vérzés alkalmával. Fáradjak be a legközelebbi SZTK-ba, ahol megvizsgálnak (3 perc autóval tőlünk) vagy fáradjak be a kórházba, ahol ő dolgozik (min. 30 perc autóval). Én az SZTK-t választottam, hogy minél hamarabb megbizonyosodhassak róla, hogy nincs nagy baj. Ott történt az eset az orvossal. Igenis el akartam neki mondani, hogy mi a problémám, hogy nem tetszik a stílus velem szemben, de felvette a telefonját, amint elmondta a mondandóját, és magánbeszélgetésbe kezdett. A nővérke nyugtatott meg, hogy nincs semmi gond és mi a további teendő, ha bármi problémám lenne. Egyébként, ahogy bementem a doktor úrhoz, nem az volt az első kérdés, hogy mivel érkeztem, mi a problémám, hanem hogy eddig miért nem jártam még náluk? Válaszomra, hogy azért mert van magánorvosom csak annyi volt a válasz, hogy akkor most miért nem őt kerestem fel. Ismét lehet mondani, hogy én vagyok a hisztis, de kíváncsi lennék, hogy ezt ki fogadta volna jobban.

Kolléganők. Igen érdekes ez a rész is. Röviden lezártam az első posztban. Igen, terhes nővel az emberek terhestémáról beszélgetnek ez teljesen normális. Az viszont szerintem nem, hogy mikor mondom, hogy mennyire várom már, hogy a kezembe foghassam a babát, jön a felkiáltás, hogy „azt még meg is kell szülni”. Mondom persze, mikor vállaltuk, tisztában voltam vele, hogy nem csak az ölembe pottyan, de minden rendben lesz nem lesz itt semmi baj. Jön a válasz, hogy nem úgy megy az, mert jön majd a napokig tartó vajúdás, a varrás, a gátseb lekezelése az egész szülőosztály előtt. Mondom, hogy persze vannak ilyenek is, de azóta már sok év eltelt és máshogy mennek a dolgok, meg nem szeretnék horrort hallgatni ezzel kapcsolatban már most az elején, és hagyjuk is ezt a témát. Jön a válasz, hogy majd meglátom, és másnap kezdődik minden elölről. Mert figyeljem meg, apuka nem fog segíteni, mindenki el fog tűnni, aki megígérte, hogy támogat, élni nem lesz időm és amúgy is. Majd finoman megint megjegyzem, hogy az én esetem más, apuka már most mos, főz, takarít, segít, két állást vállalt, hogy nekünk mindenünk meglegyen és amúgy is tegnap ezt már megbeszéltük, hogy nincs riogatás. A válsz megint, hogy majd meglátom, és hiszitek vagy nem, a következő napi téma is ez. Itt megjegyezném, hogy még mindig lehet azt mondani, hogy én vagyok a hisztis, de első terhességnél ti sem szívesen hallgatnátok a horrort.

Én elfogadom, hogy mindenki segíteni szeretne nekem, és lehet, hogy én vagyok a rossz, mert mosolyogva végighallgatom, és már nem állok le csatázni, de mikor már mindenkinek egyesével elmondom, hogy nem szeretném ezt hallgatni, beszélgessünk másról, és még mindig ezt kapom, nem tudok már mást, mint végighallgatni és nyugtázni.

Én még mindig azt mondom, hogy hálával fogadom a segítséget. Mert nem a segítőkészséggel volt eddig sem a problémám, hanem azzal, hogy kioktatnak, mert ezt én még biztosan nem tudhatom. (Újabb zárójeles megjegyzés, hogy mindannyian tisztában vannak vele, hogy hatéves voltam, amikor a legkisebb húgom született, és fürdettem, pelenkáztam, etettem. Részt vettem mindenben és tisztán emlékszem rá, hogy mivel jár egy gyerek felnevelése, máskülönben én sem vágtam volna bele.)

Elolvastam mindent a témával kapcsolatban. Nem egy több száz oldalas könyvön túl vagyok, tudom, hogy még így is van, amit én nem tudok, de én azt mondom, még mindig nem mindegy, hogy hogy adják a tudtodra a dolgokat. Remélem sikerült tisztáznom a dolgokat.

(A Down-tesztről még annyit, hogy igen, az volt a papíron, hogy NEGATÍV és utána volt csak, hogy 1:15000-hez az esély.)

Wikk93

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?