Itt a nyár. Ahogy egyre több gyereket látok az utcán játszani, úgy kerülök egyre gyakrabban olyan helyzetbe, ahol azt mondogatom magamnak: „mi is voltunk gyerekek”. Közben pedig gondolkozom, hogy hol a határ.
Kis faluban lakunk. Tipikusan nyugdíjasok és néhány gyerekes család. Amolyan mindenki ismer mindenkit helyen.
Pár éve kezdődött az egész, amikor a szomszéd fiú 7 éves körül volt (úgy vettem észre, ez az a korosztály, aki hobbit csinál a szomszédok zaklatásából). Egész ártatlanul kezdődött. Bemászkáltak a kertünkbe a „véletlenül” berúgott labdáért. Kimentem, szóltam, hogy ez engem zavar. Az én kertem (nem is nagyon karban tartva, véletlen ott töri össze magát, az meg az én bajom lesz utána), ha bejön a labda, kopogjanak be, odaadom. Egyébként ez a másik szomszéd kisfiúval is így volt, csak ő mindig kopogott, aztán a néhányadik alkalom után megdicsértem, hogy ügyes, és nyugodtan vegye ki, pláne ha egyébként nem is vagyunk itthon mert volt, hogy fél napokat várt a labdájára.
Szóval fent említett kisfiú és barátai elkezdtek ebből hobbit csinálni, meg a parkoló autókon való egyérintőzésből, meg a visszapillantók/ablaktörlők állítgatásából. Amolyan gyerekcsínynek szánták ezeket, de komoly károkozás simán benne van a pakliban, ha kirúgják a kocsim ablakát mondjuk. Egy alkalommal szóltam az apjának, hogy ezek történnek. Ő meg elküldött engem melegebb éghajlatra, hogy de hát ő még gyerek, neki szabad. Köpni-nyelni nem tudtam. Apukával azóta nem beszélünk, a gyerek meg persze vérszemet kapott. A következő húzása már az volt, hogy a barátjával hógolyóval, majd kővel hajigálták a nappali ablakunkat. Ekkor az anyjához mentem át szólni, hogy rakja helyre a kisfiút, aminek az lett a vége, hogy az egész utca zengett, úgy ordított a gyerekkel, és azt sem zárom ki, hogy meg is verte. Anyukának ebben a családban egyébként nincs szava.
Eltelt az időszak. Már egész boldog voltam, hogy végre nyugalom, a srác nagyobb lett, van más szórakozása. Amíg ki nem derült, hogy mi az: kapott az apjától egy crossmotort, amit azóta nagy robogóra cseréltek, és azzal csapat fel-alá a házuk (és a miénk) előtt. Időnként órák hosszat, sokszor este 8-10 között, amikor én az 1 és 3 évesemet próbálnám altatni éppen. Mondanom sem kell, jogsija nincs rá, sisakot is csak alkalomadtán visel. Anyuka ellenzi, apuka meg nem törődik vele. Munkája csak anyukának van egyébként, az apuka kisstílű bűnöző. Mivel ez már évek óta megy, lassan megszokjuk, bár lehet, egyszer átmegyek egyezkedni, hogy értem én, hogy nem akarják, hogy meglássa a rendőr a gyereket, miközben szabálysértést követ el szülői engedéllyel, de légyszi ne alvásidőben már… Majd meglátom.
A múltkor viszont kiderült, hogy idén mások léptek ebbe a „kritikus” korba. Először még nem is fogtam gyanút, amikor a kisfiú bekopogott, hogy van-e liszt. A férjem mondta neki, hogy nincs, és ennyivel lezártuk. Még mondtam is, hogy adhatott volna neki, de mondta hogy a másik ott figyelte, ez amolyan „mersz vagy nem mersz” dolog volt. Vacsoraidőben. Csengőnk egyébként pont ezért már évek óta nincs. A szomszédasszonyomnak az elmúlt négy évben hat csengőjét tették tönkre a gyerekek.
Ugyanezzel a két kisfiúval aztán néhány nappal később összefutottam sétálás közben. Kérdezik, van-e kutyám. Mondom nem, csak macskám van. Vihogva elmentek. Pár méterrel később láttam, hogy a kutyaszaros kukából (nem tudom, mi ennek a pc neve) kiszedték a zacskókat és szétdobálták őket a földön. Amikor visszafordultam, már láttam, hogy háztól házig csengetik fel a szomszédokat. Továbbmentem, dolgom volt. Ahogy később hazafelé tartottam, odajött hozzám az egyik kisfiú, hogy „van-e lyukam”. Nyilván valami segglyukas fergetegest készült épp elsütni, de letörtem a lelkesedését, mondtam, hogy hagyjon békén. Erre átment védekezőbe, hogy de hát mi csak vicceltünk. Mondom oké, de a kutyaszart széthajigálni egyáltalán nem tartom viccesnek. Erre mondta, hogy az a barátja ötlete volt (egyébként ezen meglepődtem, valamirevaló gyerek ezt csuklóból letagadta volna). Finoman emlékeztettem, hogy tudom ám, hogy hol lakik, és megkértem, hagyja békén a szomszédokat és játsszanak mást (én hülye nem mondtam, hogy szedjék össze, amit széthajigáltak).
Ilyen és ehhez hasonló „mókákból” lett most megint egyre több, én meg közben azon gondolkozom, hogy hogy kell erre jól reagálni. Ahogy írtam is fentebb, emlékszem még, hogy mi is voltunk gyerekek. Bár ezek közül semmit nem engedtünk meg magunknak. Másfelől meg azért álljon meg a nászmenet! Ők azok a gyerekek egyébként, ahogy látom, ahol a szülők nem fektetnek különösebb hangsúlyt a gyereknevelésre (vagy dolgozásra), ellenben vígan italoznak naphosszat a házuk előtt a kertben, vidáman trécselve egymással.
Nyilvánvaló, hogy én, mint egy másik felnőtt semmilyen tekintéllyel nem rendelkezem ezeknek a gyerekeknek a szemében. Ha megfenyegetem, hogy megmondom az anyjának, úgy tűnik, hogy használ, de elég dedósnak érzem őszintén szólva, meg a fenti tapasztalatból azért azt sem nagyon szeretném, hogy „miattam” verje meg az anyja a gyereket (bár ez egy másik gyerek, lehet, hogy az ő anyja másképp reagálna).
Gondolkoztam azon is, hogy ellenkező esetben én mit várnék el egy másik felnőttől, ha az én gyerekemet ilyenen kapná. Azt akarnám, hogy szóljon rá, és ha nem működik, akkor szóljon nekem. Szóval ezen elv alapján próbálok én is eljárni, egyelőre sikertelenül.
hollandremulet
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
