Tíz évvel, és egy férjjel később ismét becsekkoltam a védőnőhöz egy kiskönyvért. Az előzmények miatt a hetedik-nyolcadik hét némi feszültségek közepette telt, de a 12. héttől már bebútoltam a boldog, felhőtlen babavárás című programot. Ez tartott egészen a 13. hétig.
Kellemes idő volt délelőtt. A munkahelyemről kiszaladtam a pénzautomatához, visszafelé jövet becsábított egy ruhabolt. Kitaláltam, hogy nyáron még tökéletes kismamaruha lesz a most divatos, felül gumírozott „A” vonalú nyári ruha. Találtam is egy szürkét, halvány virágokkal. Meg egy szürke szandált, aminek mérsékelt sarka volt.
A munkahelyemen ebéd előtt még elszaladtam a mosdóba. A vécépapír véres lett. Elégé véres. Visszabotorkáltam az irodába, mondtam a kolléganőmnek, hogy én most azonnal bepályázom a kórházba, majd azzal a lendülettel elrobogtam. A kórházban, amikor mondtam, miért jöttem, soron kívül berántottak a vizsgálóba. Az ultrahangon láttam a gyereket, és a szívét, ahogy kalimpált. Azt kérdezgették, görcsölök-e. Nem görcsöltem. Nem baj! Befekvés. MOST!
Az osztály ügyeletes főorvosa is megvizsgált. Láttam az arcán, hogy nem túl bizakodó. Aztán megláttam a vizsgálószék alján a vér mennyiségét. És én sem voltam már bizakodó. A felvételes nővér ágyhoz jött, és ágyhoz jött a nővér is, hogy bekösse a branült. Csináltak már nekem ilyet, de ezúttal úgy bírta belém vágni a tűt, hogy a szemeim majdnem kiugrottak a helyükről.
- Görcsöl?
- Nem!
- Nem baj, magnéziumot kap, attól nem is fog!
Félóránként jött egy orvos, vagy egy nővér, megnézték, mi van velem. És mindenki hihetetlenül kedves volt. Délután is jött egy doki, és elvitt megultrahangozni. Kérdi, mennyi vér jött azóta. Hát, mondom, esélyem nem volt még felkelni és a mosdóba menni, mert idáig tele voltam csővezetékekkel.
Miután ezt tisztáztuk, és megtekintettük a bébit, amint lelkesen lubickol odabent, felkászálódtam az ágyról, magam után tekintélyes tócsát hagyva. Na, ekkor kezdtem el igazán kétségbeesni. Kérdeztem az orvost, lehet-e tudni, mitől van ez az iszonyat vérzés, de csak egy süket dumát nyomott, hogy a női test egy része a vetélésért küzd, más része a megtartásért. Ergo fogalma sem volt…
A magnézium vissza belém (- Görcsöl? – Nem!)
Aztán csak ott feküdtem, és hallgattam, ahogy a legördülő cseppek kluttyognak a kis tégelyben, és próbáltam elterelni a figyelmem az alsó fertályamról, ahonnan rendszeres időközönként vér buggyant ki.
Rémes éjszakám volt. A szobatársammal verseny-nemaludtunk. Én a kezemet próbáltam úgy tartani, hogy a branül, és a csővezeték-rendszer ne mozduljon el. Egyébként eléggé fájt, ahogy benne volt. nem is tudom, ez normális-e.
Hajnalban csengetés a nővérnek, csatlakoztasson le, mert sürgős mosdózhatnékom van. Kivonultam a borzadályos közvécére (ez a szülészet leggyengébb pontja), kizúdult belőlem az éjjel felgyülemlett vér, aztán úgy vártam a folytatást, de meglepően kevés jött. Ekkor kezdtem el úgy istenigazából bízni abban, hogy megússzuk.
A reggeli vizit után újabb ultrahang- a diagnózis: Hematóma. 4 cm x 1 cm. Kérdeztem, ez akkor most jó, rossz, vagy mi, és már lezajlott, vagy még csinálhat csúnyát?
A válasz az volt, hogy nem tudni. És igen, csinálhat még gebaszt. Feküdjek, pihenjek. Más gyógymód nincs rá.
Öt nap kórházazás után végül a hematóma 2,5 cm-re zsugorodott. Ennek nagyon örült az orvos, és mivel ő is, hát én is. A vérzés teljesen elállt, csak (elnézést a naturalista részletekért, remélem, senki nem eszik olvasás közben) alvadékos barna valami jött, az is mérsékelt adagban. Azt mondták, ha jókislány leszek, és rendesen fekszem, akár haza is mehetek. Úgyhogy akár lett. És ezek után, a negyvenedik hétig már nem történt semmi érdekes. Aztán a negyvenegyedikig sem.
2013. december 9. hétfő.
Este megpróbáljuk szexszel távozásra bírni odabentről a gyereket. Eredmény: vérezni kezdek. Tanakodás, hogy mi legyen, nincs kedvem felindulni a kórházba, főleg, mert nem dől a vér. Telefon a szülésznőnek: ha kevesebb a mennyiség, mint menstruációkor, akkor nincs gond. Okés, kevesebb, és erőteljesen csillapodik is. Maradunk otthon, másnap reggel úgy is a dokinál kell kezdenem. Magzatvízvizsgálattal és turkálásokkal kecsegtetett előző alkalommal, amitől kicsikét be vagyok tojva. Éjjel egy-két jóslóm is van.
2013. december 10. kedd
Reggel reménykedve ülök be az autóba, hátha... Felérünk a kórházba. Dokim előkerül, a vizsgálóban éppen festés. Amnioszkópiát bukom így, nincs kéznél éppen kukucska. Mindegy. Megvizsgál. De hát vérzek! Igen, tudom, mondtam is! Jaa! Ja! Oké, ilyenkor az már normális. Ohh. Helyzet egyébként változatlan. Gyerek az egekben fent. Méhszáj totál zárt. Következő randi: csütörtök. (És közben nézem a dokimat, és azon gondolkozom, miért nem tudtam én szombaton megszülni, amikor ő nem volt elérhető. Nem is akarok nála szülni!!! Az a jófej orvos, aki ő régen volt, sehol nincs. Megfáradt, megkeseredett lett. És szerintem az egészségével is komoly gondok lehetnek. De a 41. héten már nem váltunk dokit!)
Mérges vagyok, mert azt hittem, a vizsgálatok után legalább beindulnak valamiféle folyamatok. Ehelyett újabb béna, parttalan várakozás csak. Legalább az idő gyönyörű, én sétálok a városban egy hatalmasat. Éjjel arra ébredek, hogy megint jósló fájásom van. Kettő rövidke. Aztán elmúlik. Két- három óra múlva megint kettő. Talán beindul valami? Aztán szépen elalszom, és reggel megint arra ébredek, hogy nem történt semmi.
2013. december 11. szerda
Miután felkelek, és megyek a reggeli fürdőszoba-vécé ügyemet intézni, azon kapom magam, hogy kb. 5 percenként jóslózom ismét. De megint csak 3-5 másodpercig tartanak. Kicsit elgondolkozom rajta, mi is legyen:
A) felmegyek Emberrel Pestre „dolgozni” és ha van valami, megyünk a kórházba.
B) maradok a fenekemen. Barátnőmmel megbeszéltem már régen, ha úgy jönne rám a szülés, hogy Ember dolgozik, akkor ő visz fel a kórházig, aztán lead ott apjoknak.
Végül ezt a verziót választom, Minek üljek ott fent annyit?
Embert elmenesztem dolgozni, lelkére kötöm, a telefonját ne rakja messzire! Barátnőmet is várakozó álláspontra helyezem. A délelőtt szép komótosan telik-múlik. Ugyanolyan gyakorisággal ugyanolyan rövidke fájások. 11-kor megunom, elmegyek fürödni. A meleg víz izomlazító hatásában bízom. És meg is van az eredménye! Izmaim ellazulnak, a fájásaim MEGSZŰNNEK!!! Pedig már annyira bíztam benne, hogy aznap bébi lesz a vége! Barátnőmet lefújom, Embernek is telefonálok, hogy ma sem lesz akciózás.
A gyerekek szépen hazaszivárognak az iskolából, aztán nekifogunk a délutánnak. Ebéd, tanulás, minden, mi szem-szájnak ingere. A fiúk rákaptak akkoriban a gyúrásra, elsétálnak a kondiba. Ötkor befut Ember is, vacsorázik, aztán közben megint arra eszmélek, hogy visszajöttek a jóslók. Pont úgy, mint délelőtt. Sűrűek, rövidek, és kicsit fájnak csak. Egy órát tántorgok így a lakásban, aztán elkezdünk róla beszélgetni, mi legyen. Öcsémék Pesten laknak, a kórház közelében. Nincs kedvem egy esetlegesen éjjel beinduló szülésnél eszeveszett módon rohanni, meg az orvos másnap reggel amúgy is vár.
Telefon az öcséméknek: náluk alszunk. Ha beindul, akkor ott leszünk a közelben, ha meg nem, akkor jót dumálunk este velük. Jó, akkor ha a fiúk hazaérnek, induljunk!
Közben a fájások, anélkül, hogy a sűrűségük illetve a hosszuk változna, erősödnek. Koncepciót váltunk: menjünk be a kórházba, megnéznek, aztán ha nem indult még be, akkor öcséméknél alvás.
Már Pest határában vagyunk, mikor az arcom kicsit elkezd torzulni a fájásokkor. Nézem, még mindig 3-5 percesek, és nagyon rövidek. Nagyelőadást tartok Embernek, hogy ilyennel nem lehet szülni.
A kórházba fél 8-ra érünk be. A táskát lent hagyjuk az autóban. Max. majd visszamegyünk érte, ha kell. Negyedik emelet. Becsöngetek a szülőszobára. Kijönnek: Mit szeretnék? Vigyorgó fejjel előadom, hogy vagy szülni jöttem, vagy nem. Nem tudom!
Kicsit szeptikus fejjel hívja a nővér az ügyeletest, hogy vizsgáljon meg. Túl virgonc vagyok. Felpattanok a székre, kérdezi a doki, eddig milyen volt a méhszájam? (Na, basszus, mondom magamban, ez még mindig nulla.) Mondom neki, zárt. Erre közli, hogy oké, mert most bő 4 cm! Az állam leesik, a doki meg szól a nővéreknek, hogy tényleg szülök.
Leültetnek a géphez, az adataimat felveszik komótosan.Ekkor meglátom, hogy éppen a kedvencem az ügyeletes szülésznő. Ő messze a legjobb a környéken, és nagyon szerettem volna nála szülni már régebben is. Csak akkoriban még nem lehetett őket megfogadni. Aztán telefon az orvosomnak, hogy eset van. Már a telefonbeszélgetésből amit kihallok vágom, hogy fennforgás lesz. Az ügyeletes leteszi, és mondja nekem, hogy sajnos a doktor úr nem tud visszajönni, nem érzi jól magát. Szerintem ekkora vigyort még nem láttak arcon ilyen hír hallatán mástól.
Akkor fel kéne feküdni az ágyra, egy ctg-t csinálnak kezdetnek. Branült is kapok, mert antibiotikumot adnak a 36 hetesen pozitív strepto miatt. Én meg elkezdem mondogatni, hogy EDA-t szeretnék mindenképpen. Jó, akkor legyen az, hogy ctg után beöntés. (Kérek beöntést? Ja, igen, persze, miért is ne?)És utána kapok EDÁ-t.
Megvan a 20 perc ctg. Átsétálok a zuhanyzós helyiségbe, ott belém nyomnak 1,5 liter vizet, hogy 10 percig tartogassam, utána hajrá.
Tartogatom, de nincs meg a 10 perc, nagyon csavarja a hasam a víz. Valahogy nem jó semmi sem, Hideg veríték van meg hasfájás. Felrángatom magam a vécéről, közben már beszólnak, hogy rendben vagyok-e. A vécé mellett van egy béna zuhanyzó, leöblítem magam, de hűvös a víz, és így inkább kellemetlen. Közben elgondolkozom azon, vajh létezik-e hogy megrepedt a burok, mert mintha szivárogna valami. De a nagy csobbanás elmarad. Úgy vagyok vele, hogy akkor ez nem az volt. Visszavergődöm a szülőszobába. Mondják, hogy feküdjek fel az ágyra, ráhallgatnak a gyerekre. Közben van megint egy fájás, ami már megközelíti a „pocsék” minősítést. Rám teszik a tappancsot, és bekötik az infúziót az EDÁ-hoz. És megint egy fájás, ezúttal már az elviselhetetlen fajtából. Még szerencse, hogy rövid ez is, mint a többi. Azon gondolkozom, hogy fogom kibírni, míg lecsorog az infúzió.
A következő fájással együtt megint jön alul valami folyadék. Mondom a szülésznőnek, vagy bepisiltem, vagy szivárog a víz. Az ügyeletes orvos mondja a szülésznőnek, hogy hozzon oxitocint.
Én felhúzom a szemöldököm, azt meg minek? De majd pörölök akkor, ha belém akarják nyomni!
Aztán megint egy fájás, amivel együtt egy nagyon furcsa hang buggyan ki belőlem. Meg is lepődöm, mert eddig mindig csendben szültem. Ráadásul ez most pont az a furcsa „orgazmus hang”-nak definiált valami volt, amire azt szokták mondani, hogy már a kitolást jelzi. Jól meg is lepődöm, mert ez lehetetlen. Egyrészt alig jöttünk még be a kórházba, másrészt nem kaptam még EDÁ-t!!! Eddig jutok a gondolataimmal, mikor újabb fájás, újabb óbégatással. Erre már mindenki, aki a környéken van, és éppen ráér, besereglik. A felvételes ügyeletes doki belevigyorog a képembe: Ugye, mondtam, nem lesz itt idő EDÁ-ra! (Nem is mondta!) Kéjgázt kérek? Nem kérek! Úgysem használ!
Jön a másik ügyeletes is, egy doktornő. Mondja, hogy akkor nála fogok szülni, megvizsgálna. Benyúl, közli, hogy majdnem eltűnt a méhszáj, de még ne nyomjak. Aztán megint egy hülye hang belőlem, és esküszöm, nagyon, de nagyon nem akarok nyomni, de egyszerűen nem tudom megállni. Közben visszaér a szülésznő az oxis fecskendővel, és tátott szájjal néz, hogy akkor itt most mi van?
Érzem, hogy kicsit csíp belül, ez azt jelentheti, hogy repedek... Remek. A következő /még mindig kb. 20-30 másodperces/ fájásra kint van félig a feje, aztán még egy nyomás és kint van egészen a gyerek. Utána jön csak a medence teljes tartalma. A magzatvizet ledugózta eddig. Már akkor kiabálva reklamál, hogy hogy merészelik itt macerálni. Este 9 óra 22 perc van. Fiú ő is, ahogy azt az orvos már a 12. héttől mondta nekünk.
Rárakják a hasamra, és nem látom, csak a feje tetejét, meg a vállait, de nagyon szép rózsaszín már akkor. És ő nem is véres. Picit fekszik rajtam, aztán Emberrel elvágatják a zsinórt, és ők elnyargalnak fürdetni (nem is láttam még a pofiját!). Én meg maradok a doktornővel, meg a tűkkel.
A császár előzmény miatt akkor benyúlna és kitapintaná a hegem. (Hallelúja. Dezsavű.) Belém helyez egy rakás vasat, majd közli, hogy akkor belém nyúl kézzel. Ez most kicsit kellemetlen, de szintén nem fáj. Majd kezdetét veszi a hímzőszakkör. Nos, nem hiába mondták, hogy nem kéne még nyomnom.
Doktornő közben magyaráz a szülésznőnek, és veregeti a saját vállát, hogy milyen frankó nyolcas öltést rakott most belém, ami szépen csillapítja a vérzést. Lehet, hogy szépséges a cérnák elhelyezése, de iszonyatosan fáj! Pedig TUDOM, hogy kaptam érzéstelenítőt, mert mondta, mikor azt döfte. Több helyre is. Mondom neki, hogy nagyon fáj az öltögetés, ő meg sajnál.
Ötven percig stoppol. Amikor végez, szólnak Embernek, hogy jöhet befelé a csomagocskával. Közben vigyorogva kacsintgatnak neki, hogy fúú, milyen szépet rittyentettek neki oda rám alulra. /Pedig nő! Akkor most a szexista poén ér?/ Utólag elismerem, tényleg zseniálisan varrt! Bár hónapokba telt, míg teljesen felépültem, de azóta remekül szuperál a berendezés.
És akkor az orvosomról végezetül. Én voltam az egyik utolsó betege, mert december 31-el befejezte a munkáját, nyugdíjba ment 60 évesen. Csak idén tudtam meg, hogy a nyugdíjat nem sokáig élvezte, mert másfél hónapra rá meghalt. Beteg volt tényleg.
És innen már majd' három év távlatából üzenem, hogy nyugodj békében Orbán doki!
Borsoly
Kérdésed van? Nem tudsz megoldani egy problémát? Ötleteket gyűjtenél? Tapasztalatot cserélnél más anyukákkal? Csatlakozz a Bezzeganya zárt Facebook csoportjához, ahol segítséget kaphatsz. Szeretettel várunk!
