26 éves első babás anyuka vagyok, egy se veled/ se nélküled párkapcsolatban. De kezdjük csak a legelején.

Egyszer volt, hol nem volt egy sikeres karrierista fiatal nő, és egy az a tipikus rosszfiús borzasztóan jóképű férfi. Óriási, mindent felperzselő szerelem volt. A nő gondolván, ő nem csak egy lesz a sorban, remélte, ő majd megváltoztatja szíve választottját (vagy csak kíváncsiságának választottját). Telt-múlt az idő, mint minden mesében. Hullámvölgyek, mélységek és égig erő magasságok egyvelege volt.

Majd a férfi állást vállalt egy másik országban, és minden olyan gyorsan történt utána. Első kiutazása során egymásba szerettek, második alkalommal felcsillant az „IGEN”-re váró arany gyűrű. Majd romlott a helyzet. Távolság, kommunikáció minőségének gyengülése stb. Így a karrierista nő, feladva állását (ami megjegyzem, csúcs állás volt) csatlakozott a férfihoz, hogy helyrehozzák kapcsolatukat.

Három hónappal a közös munkavállalást követően az angyali kislány jelét adta, hogy őket választotta szülőknek. A nő fizikai munkavégzést mivel nem végezhetett, hazautazott az orvosi ellátások miatt, és hogy minél nagyobb biztonságban legyen a pocaklakó. Aztán jött a pokol. Vagyis a várandósság maga a csoda volt, minden pillanat áldás. Ám apucinak vágyai támadtak egy másik nő iránt, melynek helyet is adott. Néhány hónapig élt is a lehetőségeivel, miközben anyuci rájött és minden napját megpecsételte. Hogy lehet imádni egy csodát a pocakban, miközben gyűlöli az ember azt, aki áldottá tette?

Miután a kis turpisság napvilágra került, szerelem már szóba se jöhetett, viszont következett a nagy nap. A pocaklakó találkozni akart szüleivel. Apuci hazautazott a nagy napra. Egy hétfő reggel egy nőgyógyászati vizsgálat után (ahol közölte az orvos, hogy már a méhszáj nyitott), valószínűvé vált, hogy a kisangyal készen áll.

És itt térjünk át egyes szám első személyre. 

Vizsgálat után a napi rutinomhoz igazodva kávéházba mentem a barátaimmal. Már összehúzódásaim voltak, de jóslófájásnak gondoltam. Nyugodtan elfogyasztottam a kávémat, és azt követően hazamentem. Persze a már nem tudom, milyen státuszban szereplő férfival. Az összehúzódások erősödtek és egyre gyakoribbak lettek. Sétáltam a lakásban, és vártam, hogy egyre intenzívebb legyen. Majd megtöltöttem a fürdőkádat meleg vízzel, és próbáltam lazítani. Fájdalmas volt minden összehúzódás, de első szülésre készülve azt hittem, jobban kell, hogy fájjon. Mindaddig vártam, míg hárompercenként éreztem, és enyhe vérzést is tapasztaltam. Tudtam indulni kell, így szóltam apucinak (nevezzük így), hogy induljunk a kórházba.

A fürdőkádból kiszállva elindultak a tolófájások. Felöltözni apuci segített, és az autóban próbáltam bent tartani a picit, bár kínzásnak éltem meg. Megérkezve a kórházhoz az információs irodán lévő férfi az adatfelvétellel akarta kezdeni, holott az ajtó között állva toltam már kifele a babámat. Apuci hívta az orvosomat, én meg indultam átöltözni. Mire sikerült, a nővérek érkeztek egy tolószékkel (nem tudom, hogyan lehet ülni, ha épp bújik ki a baba), melynek karjára támaszkodva rohantak velem a szülőszoba fele. Közben kérték, még ne nyomjak. Mondtam oké, nem szülök, míg nem adnak rá engedélyt.

Majd jött a nőgyógyászom, vizsgálatot követően elfolyt a magzatvizem, és már toltam is. Három tolófájást követően már magamhoz ölelhettem angyali kislányomat. Az érzés leírhatatlan volt, anya lettem. Majd persze a gátmetszésem összefoltozása következett, melynek során megjegyzést is kaptam, mert volt bátorságom megkérdezni, hogy sokáig tart-e a foltozás. A megjegyzés meg így szólt:

„Hova siet? Ennyi idő alatt egy gombot sem lehet felvarrni, nemhogy ezt itt...”

Na, mindegy, kórházba érkezésem után 17 perccel már feküdtem az ágyon és vártam a kislányomat. Gondolom, mondanom sem kell, nem apás szülés volt. Majd hozták a kisangyalt, és drágám máris szopizott. És bejött apuci. Abban a megható két órában, a boldogság felhőin szállva megbocsájtottam neki. Merőn állította a kislányunk az élete, és imád engem is. Elhittem! Én kis naiv. 

Most már lassan három hónapos a kislányom, a szülést követően két héttel apuci visszament dolgozni külföldre, hogy még a hátra maradt pár hónapot a szerződéséből ledolgozza. Szóval egy tátongó varrattal, egy új életformával és egy újszülöttel magamra maradtam. Mára már ura vagyok a helyzetnek, alszunk a kicsivel elegendőt, felépültem és imádom az anyaságot. Apucival nem vagyunk kapcsolatban, mivel kb. egy hónapja kiderült, hogy a bűnre csábító hölgy még mindig képben van. A kislányom imádja az apját. Nevet a képernyőnek, a mikor látja, megnyugszik a hangjára. Lejárt a szerződése, két hét múlva a közös otthonunkba fog haza jönni, és én el vagyok veszve. Habár nincsenek egy légtérben azzal a nővel, tartják a kapcsolatot. 

Anyának lenni sok mindent jelent. Én szerencsésnek vallom magam. Problémamentes várandósság, gyors és könnyű szülés, és jelenleg jobban festek, mint eddig valaha. 

De ott a dilemma... Apucihoz ragaszkodom, mert ő a gyermekem apja. Boldoggá tesz, ha látom őket együtt. De apuci nagy játékos, és nem bízom benne. Beengedjem újra a családi fészekbe??? 

Anyuci