Március 7, hajnali 1 óra: a fene vigye el, hogy már megint vakaróznom kell, és nem tudok aludni. Ha legalább az egyik lábamon lenne egy talpalatnyi hely, ahol nem jött ki a terhességre allergiám, de hiába.

Na ja, az orvosok jó vakarózást kívántak, mert 38 hetes terhesen már nincs gyógyszer rá, szüljem meg a babámat. Jó vicc, hiszen a baba jól érzi magát bent, biztos nem akar még sokáig kijönni!

Március 20-ra vagyok kiírva, és addig még legalább 2 hét. De miért pont ma, amikor hajnali 5-kor kell kelnünk férjemmel, hogy elérjem a vonatot Zaragozába, amivel az anyósékhoz költözök a szülésig (400 km-re a férjemtől, de hát a férjem munkája az, ami a terveinkbe beleszólt, és ezt a furcsa helyzetet hozta). Legalább pár percet tudnék aludni. Na, tessék, már 3 óra, és én még mindig itt szenvedek. Nevetséges, mert most még a hátam is fáj. Na, most megint mehetek ki vécére. Hmm, valahogy furcsán pisilek, és valami nem stimmel. Az ágyig bevizeltem, nem nagyon, csak picit. Már megint nem tudom tartani a vizeletemet, ez a terhességem előtt nem fordult elő, most megint öltözhetek át.

Hát itt valami nem stimmel, mert az ágyban is folyik tovább, és esküszöm, meg sem moccanok. Szólok páromnak, aki azonnal ugrik: ma szülni fogsz. A fenéket, hiszen még van 2 hetem! Még annyi dolgom van, a baba takarója sincs kész. De azért villámgyorsan öltözünk és bevetjük magunkat a kocsiba. Mi legyen, látogassunk meg itt egy kórházat, vagy vállaljuk be a 400 kilométert az orvosomig és a kórházamig? Én váltig állítom,hogy jól vagyok és nem szülök, a férjem halálsápadtan teszi meg a 400 kilométert, csak arra figyelek fel, hogy egy szép rendőrségi fotót emleget.

Reggel 7 óra, hívom a szülésznőmet, a kórházba érünk fél 8-ra, de még mindig halálosan nyugodtan. Ááááá, ez csak vaklárma.

Kiszállok a kocsiból és jézusom, mindenem tiszta víz lesz, nem tudom tartani. Noé bárkája az özönvíz idején. Na, ennek fele sem tréfa, itt az idő az első pánikra. Basszus, most tényleg igaz, tényleg elkezdődött! Hiszen még ki akartam élvezni ezt az utolsó két hetet! Pánik, pánik, a nővérkék látják, levetkőztetnek, vérnyomás, infúzió antibiotikummal, sem beöntés, sem borotválás. A szülésznőm bekocog 8-ra, rám vakkant, hogy még nagyon zöld vagyok, semmit sem nyíltam. Hú, az jó, akkor még van időm – gondoltam. Igen, de fél óra múlva kocog az oxitocin az infúzióval – pánik, pánik!

Nem akarok sírni, de elkezdek, ez így olyan gyors, még 10 percet csak, még nem vagyok felkészülve. 10 perc odaítélve, én zokogok az ágyon, ma vége a 9 hónapnak, ami nálam csak 8 és félig tartott, most mi lesz?! Infúzió és fájások, nem erősek, ki lehet bírni őket. Lassan dél, és minden kedves szülésznői látogatásnál összerezzenek, mert a hátam szétszakad, amikor az oxitocin volumenjén teker. Hogy fáj-e? Hát kérem szépen, relatív. Igen, a hátam szétszakad, asszem beájulok-alszom fájások közt, de valahogy rosszabbra számítottam és várok. Na, már megint itt van a szülésznőm. Még mindig 0 cm-re vagyok. Hogy fáj-e? Hát persze, de... Micsoda??? Máris levisznek epidurálisra. Én ezt nem értem, hiszen semmire sem vagyok, de örömmel fogadom az ötletet. Kérem szépen, most nem a tiltakozás ideje van, csak menjünk minél előbb, habár őszintén, félek a hátba szúrkodástól. Szorongatom a párom kezét, de egyedül kell az aneszteziológussal megbírkoznom (hmmm, nem is rossz, tök jóképű és tök kedves, na, tessék, így minden elviselhetőbb!) Mire párom odaér, boldog vigyor a képemen -  szerinte akár cukrászdában is kávézgathatnék, az arcom kisimult. Hát kérem szépen, nem is olyan rossz ez a szülés! Nini, látom a monitoron a fájást, de nem érzek semmit, a lábaimat is tudom mozgatni, Isten áldja az epidurálist, meg aki feltalálta, nagyon jó ember volt! Csak ne menne el óránként a hatása, mintha elvágták volna, nem lassan-lassan, hanem a fájdalom hirtelen őrületes erővel tér vissza, én orvosért lihegek, a férjem meg mint a mérgezett egér, a folyosón rohangál...

Fél 3 és az orvosom jön: ebből császár lesz, nincs magzatvíz, 0 cm a tágulás. Pánik, pánik, pánik – most már harmadszorra. Nem akarom, nem, én rendesen akarok szülni! - De szívem, még semmire sem vagy – így az orvosom. Nem érdekel, adjatok még fél órát – és nini, már 3 centire vagyok. 4 órakor már 10 cm-en! Ez csoda, senki nem akarja elhinni, de a baba még nagyon fent van, nyomjak az ágyon, hogy lekerüljön. Nyomok fél órát, majd megint felet. 5 óra, és még mindig azon tanakodnak, hogy szülőszoba vagy műtő. A fene egye meg, miután végre kiharcoltam a 10 centit és itt nyomok már 1 órája, most már adhatnának még egy esélyt, hátha... Yuppi, esély odaítélve, helyi érzéstelenítő, még egy adag epidurális, vágás. Én nyomok, férjem a fejem tolja, anesztezista a hasamon. De a baba csak nem akar előjönni. Baba, baba, most már ki kell bújnod!

Előkerül a fogó, és újra ugyanaz a felállás, plusz az orvos fogóval húz. Férjem sápad, én meg azt hiszem, hogy szétszakadok alul, de állítólag a feje már kint van, a válla jön. Hirtelen kicsusszan a baba, én meg csak nézek, mint a hülye, 17:40 perc. Vége, csak ennyi volt. 14 óra alatt a kezemben van a fiam! Na jó, adjunk rá még utána fél órát a varrásra, mert akkora volt a vágás, hogy úgy tűnt ruhát stoppolnak az alsó fertályam helyett, de az epidurális mellett még helyi érzéstelenítőt is kaptam ott, szóval semmit nem éreztem!

Moli99