Sokat gondolkoztam, hogy leírjam-e a történetemet, végül úgy döntöttem, hogy megosztom veletek, hátha valakinek, akinek hasonló dolgokon kell keresztülmennie, segíthetek.
Tavaly nyáron kezdtünk bele a párommal a babaprojektbe. Miután abbahagytam a gyógyszert, másfél hónapba telt, hogy teherbe essek. Magam sem gondoltam, hogy ilyen gyorsan sikerülni fog. Az esküvőnk előtt két héttel tudtam meg, hogy terhes vagyok. Igazából sokáig fel sem fogtam mi történik, felgyorsultak körülöttünk az események: meló, az esküvővel kapcsolatos intéznivalók, rohangálás, nászút. Kb. 9 hetes terhes lehettem, amikor elmentünk az orvoshoz, és „hivatalosan” is megállapításra került: babát várunk! Nem vártuk meg a 12. hetet, a családban mindenkinek elújságoltuk a nagy hírt. Viszont nem az a felhőtlen boldogság uralkodott bennem, volt valami negatív érzésem. Az első három hónapban nagyon sokáig elég rossz közérzetem volt, arra gondoltam, biztos velem van a baj, próbáltam tudatosan változtatni az állapotomhoz való hozzáállásomon, nyugtatgattam magam, hogy ez majd elmúlik, nem kell izgulnom, minden szép és jó lesz.
A 12. heti genetikai ultrahangra a kórházban került sor, ám kicsit megkésve kaptunk időpontot, 13 hét 3 naposan vettünk részt a vizsgálaton. Az ultrahang során mindent rendben találtak, volt orrcsont, csak a tarkóredő vastagságát találta a megszokottnál nagyobbnak a doki. Természetesen rögtön sírva fakadtam, mivel ez nem jelent jót. Egyből arra gondoltam, mi van ha Down-szindrómás a kicsi. A férjem nyugtatgatott: ez biztos csak azért van, mert kicsúsztunk az időből, már jóval a 12. héten túl mentünk a vizsgálatra, a baba is fejlettebb, simán belefér ez az érték a korába. Az ultrahang után egyből elküldtek minket a kombinált teszthez szükséges vérvételre, aminek az eredményére azt mondták, kb. egy hetet kell várni.
Szörnyű várakozással teli időszak következett, semmi jóra nem tudtam gondolni. Telt-múlt az idő, az eredményünk elkészültéről szóló sms-t nem kaptam meg. Eltelt két hét, még mindig semmi. Ekkor felhívtam az orvosom asszisztensnőjét, hogy mi lehet vajon a késlekedés oka. Ő sem tudott magyarázatot adni, kérte: várjunk még, biztos hamarosan jön az sms. Az sms nem jött, három hét telt el, ekkor már személyesen mentünk be a kórházba, hogy mégis mi a túró van, meddig kell még várnunk. A kórházban adtak egy kis füzetet, amiben a vizsgálatot végző központ elérhetősége van: érdeklődjünk ott, biztos elírtak valami adatot. (Nem értem, miért nem lehetett a kis füzetet már az elején odaadni, hogy tudjuk, hol kell érdeklődnünk, ha valami gubanc van?!) Felhívtuk a telefonszámot, mint kiderült elírták az elérhetőségemet. Király. Volt postai címem, miért nem küldték ki oda? Végül elektronikus úton már délután elküldték a vizsgálat eredményét – ekkor már 16 hetes terhes voltam –, ami közepes kockázatot hozott ki a Down-szindrómára. Egyből rám tört az a bizonyos rossz érzés: valami nem oké! Én 29 éves vagyok, fiatal, egészséges, a párom 42 éves, de ő is egészséges, miért pont velünk történik ez? Mit csináljunk? Hogyan tovább? Kihez forduljunk?
Végül úgy döntöttünk, orvost váltunk. Villámgyorsan időpontot foglaltunk a dokinőhöz, akit ajánlottak nekünk, akihez már a 16. héten el is jutottunk. Felvázoltuk a helyzetünket, a közepes kockázatot a Down-ra, ő pedig megvizsgált. Az ultrahangon ekkor észrevette, hogy a pici gyomránál valami nincs rendben. Első ránézésre azt mondta, szerinte ezek béltágulatok, de mindenképp javasolta, hogy keressünk meg egy általa is elismert genetikus orvost. Két nappal később már annál a bizonyos genetikus orvosnál voltunk. Először elmeséltük neki a kombinált tesztünk eredményét, ő megnyugtatott, hogy ez még egyáltalán nem a világ vége, van ennél rosszabb is, majd szóba kerültek a béltágulatok is. Ekkor láttam az arcán azt a tekintetet, ami egyáltalán nem jó érzést váltott ki belőlem. Megvizsgált ő is, és az ultrahangon látszottak azok a bizonyos kisebb-nagyobb fekete foltok a baba hasában, amit béltágulatnak gondoltak. Ezután talált egy cisztát is az agyában – ekkor már azt hittem, ott nyomban elájulok –, de semmilyen Down-ra utaló jel nem volt. A méretei rendben, a korához megfelelő fejlettségi állapotban van. Azt mondta, hogy itt nincs mese, szükséges a méhlepény biopszia, amilyen gyorsan csak lehet, mert a teszt eredménye és plusz még, amit az ultrahangon látott, elkerülhetetlenné teszi azt, hogy meggyőződjünk arról, nincs-e kromoszómabeli genetikai betegsége a kicsinek. Az agyi cisztával kapcsolatban megnyugtatott: ez nagy számban jelen van a terhességek ezen szakaszában, és nyom nélkül fel tud szívódni.
Nem tudtam türtőztetni magamat, sírva fakadtam, beszélni sem tudtam, egy szó nem jött ki a torkomon. A párom egyeztetett le mindent a dokival, megbeszélték, mivel jár, és hogyan fogják elvégezni a mintavételt, milyen kockázatokkal jár, miközben nekem csak folytak a könnyeim és néztem ki a fejemből. Tudtam, hogy ezen a vizsgálaton át kell esni, hogy végre kiderüljön mi is a baj, ha van egyáltalán. De, mint szerintem mindenki, akinél szükségesnek találják ezt a vizsgálatot, totálisan be voltam parázva a köznyelvben ismert „hasbaszúrós” vizsgálattól. Természetesen elkezdtem az interneten utánaolvasni, hátha találok olyan sztorikat, ahol leírják, hogyan is kell ezt elképzelni. Nem sokat találtam, csak néhány történetet, volt köztük rossz is és „jó” is.
Magammal megbeszéltem, hogy minden rendben lesz, nem fog fájni, nem lesz semmi komplikáció, rendben túl leszünk a dolgon mindketten, meg sem fogjuk érezni. A vizsgálat előtt néhány nappal a kromoszómavizsgálatot végző biológussal részletesen megbeszéltük a folyamatot, aki jól elmagyarázott mindent töviről hegyire, jó fej, barátságos, megnyugtató, türelmes volt. Felvilágosított, hogy kb. napi 20-30 ilyen vizsgálatot csinálnak a kórházban, nagy rutinjuk van benne, nem olyan ritkán fordul ez elő, mint gondoljuk. Elmondta, hogy fogjuk fel ezt a vizsgálatot úgy, hogy nekünk megadatott az a lehetőség, hogy bizonyítványunk legyen arról, hogy a kisbabánk genetikailag rendben van, és lehetőség arra, hogy végre nyugodtságban létezhessünk tovább. Totálisan lenyugodtam, fellélegeztem, tudtam, hogy a vizsgálattal nem lesz semmi baj.
A 17. héten a megadott napon jelentkeztünk korán reggel a vizsgálatra. Én voltam az első aznap, akivel kezdték a vizsgálatot. Ott volt a genetikus orvos, a biológus és a főorvos is. Nagyon kedvesek voltak mindannyian, de azért remegő lábakkal léptem be a „műtőbe”, ahol a fentieken kívül még ketten voltak jelen, gondolom, asszisztensek. Felfektettek az asztalra, lefertőtlenítették a hasamat. Közben remegtem, mint a nyárfalevél. A fejemet oldalra fordították, ahol a monitor volt, amin a babát láthattam. Megmutatták, hogy hol a méhlepény és hol fogják belém szúrni a tűt. Összességében nem lesz több pár percnél az egész művelet. A biológus dokinő végig szóval tartott, beszélt hozzám, próbálta elterelni a figyelmemet. Egyszer csak éreztem egy szúrást a hasamon. Egyáltalán nem mondanám fájdalmasnak. Ekkor szóltak hozzám, hogy ez csak a helyi érzéstelenítés volt, de ennél rosszabbra nem kell számítanom. Huh, mondtam magamban, akkor ez sima menet lesz.
A biológusnő csak kérdezgetett, beszélt hozzám, közben láttam a monitoron, hogy beszúrták a másik tűt, és ki-be húzogatják. Mondták, hogy így veszik le a mintát, kb. 10-15 másodpercig még ez lesz, és végeztünk is. Ez kicsit kellemetlen érzés volt, de semmi extra. Majd kihúzták a tűt, óvatosan segítettek felülni, és kitámogattak az ajtón, mondván, hogy nem kell rohanni, minden rendben, óvatosan sétáljak be a kórterembe, és pihenjek le. A férjem ott várt az ajtónál, és utána már együtt döcögtünk az ágy felé. Úgy éreztem magam, mint egy hős! Túl vagyok rajta, el sem hiszem! Lefeküdni, és innentől fél nap pihenés várt rám, a következő fél órában utána kicsit fájt a hasam a tűszúrás helyén. A férjem végig mellettem volt, türelmesen várt, ha segítségre volt szükségem, már pattant is. Délután már ki is engedtek minket, minden rendben, mehetünk haza, az eredményre kb. két hetet kell várni, de engem berendeltek a következő hétre egy ellenőrző ultrahangra, hogy megnézzék, mi a helyzet a pici hasával.
A 18. héten bementünk a kontrollra, ahol a genetikus doki és a főorvos fogadott minket. Amikor az ultrahangra pillantottam, nem tudtam elhinni, amit látok. A pici fél hasát a fekete foltok töltötték ki, jelentősen több ilyen folt volt, mint a legutóbbi alkalommal. A két doki közben egymással beszélt, olyan nyelven, amit nem értettem. A férjem és én feszülten figyeltük őket, miről beszélhetnek. Majd amikor végeztek, a főorvos felénk fordult és a következőket mondta: úgy néz ki, amit béltágulatnak hittek, az nem az. A jelenlegi ultrahang alapján megállapítható, hogy a kicsi bal veséje helyén ciszták alakultak ki, a szerv maga nem létezik, ezért a következő lehetséges opciók közül kell választanunk:
- A ciszták nem fognak növekedni, a terhesség a továbbiakban rendben alakul, de születés után a babát egyből műteni kell, a bal veséjét kivenni, és egy vesével élheti tovább az életét.
- A ciszták növekedni fognak, esetleg más szervben is kialakul, és a többi szervet nyomni fogja, nem tudnak majd rendesen növekedni, kifejlődni. Ez esetben a babára és rám nézve is veszélyes lehet a továbbiakban a terhesség, koraszülés lehetősége és is fennállhat.
- Megszakítjuk a terhességet, és esélyt adunk egy következő, teljesen egészséges babának.
Hogy micsoda? És mi van a kromószóma-vizsgálat eredményével? Ez genetikai jellegű betegség vagy fejlődési rendellenesség? Mitől lehet ez? Mekkora az esély az egyes opciókra? A doki közben megsúgta, hogy esetemben gyorsított kromoszóma vizsgálatot végeztettek, aminek eredménye alapján genetikailag teljesen egészséges a kicsi, se Down-szindróma, sem egyéb nem volt kimutatható. Ez egy 3 százalékban előforduló fejlődési rendellenesség, aminek multicisztás vesebetegség a megnevezése. Bárkinél előfordulhat, teljesen véletlenszerűen alakul ki, attól függetlenül, hogy a szülők teljesen egészségesek. A továbbiakban semmi sem garantált, de ha úgy döntünk, folytatjuk a terhességet, heti rendszerességgel kontrollra kell járni, és figyelni, hogy hogyan alakulnak odabent a dolgok. A 24. hét az a határ ahonnan, már nincs visszaút, a terhesség nem megszakítható, és végig kell csinálni, addig van időnk gondolkodni.
Mikor kijöttünk a vizsgálóból a párommal, igazából fel sem fogtuk azt, hogy mi történik velünk. Némán sétáltunk ki a kórházból. Belül már tudtam, ezért lehetett az, amiért az elejétől kezdve negatív érzésem volt a terhességemmel kapcsolatban, és tudtam azt is, hogy ezt így nem lehet folytatni. Hazaérve egyből a netet kezdtük bújni: milyen egy vesével élni, milyen életszínvonala lehet az ilyen gyerekeknek, lehetnek-e komplikációk, mik a legjobb eshetőségek. Mindketten éreztük, mi lenne a helyes döntés: megszakítani a terhességet. Irtózatosan nehéz volt ezt kimondani, de ki kellett. Tudtuk, hogy ha folytatjuk, a továbbiakban sem lennénk nyugodtak, én egyfolytában stresszelnék, mint eddig is, komplikációk lehetnek, és még a legjobb lehetőségünk sem volt megnyugtató. Születés után egyből műteni, orvostól orvosig járni majd a kicsivel, mindentől mindennél jobban félteni, mi történhet vele, vajon jól van-e, nem történt-e semmi baja a bölcsiben, oviban, iskolában. Nem akartuk őt kitenni a betegségnek. És ha nagy lesz, hogy mondjuk el neki, hogy kisfiam, neked egy veséd van, úgyhogy jó lenne, ha vigyáznál magadra, nehogy baj legyen?
Miután meghoztuk a döntést, és kimondtuk azt, amit nagyon nehéz volt, teljesen összezuhantam. Elmondani a családnak szintén nem volt könnyű, megrökönyödve hallgatták a történetet, nem akarták elhinni, mi történik velünk. A döntésünkkel viszont egyetértettek, egy percig sem hibáztattak minket, akármilyen nehéz, de végig kellett csinálnunk, hisz sokkal nagyobb az esély arra, hogy a következő baba egészséges legyen. Miután felhívtuk a dokit, és aláírtuk a szükséges papírokat a megszakításhoz, felvettük az újonnan választott dokinővel a kapcsolatot – aki a genetikust is ajánlotta –, és elmeséltük neki mi az elmúlt két hét eredménye. Úgy döntöttünk, a vetélést vele fogjuk végigcsinálni.
Innentől kezdve az elkövetkező öt nap, ami még hátra volt, eléggé szörnyen telt. Nem tudtam nem sírni. A párom volt a bástyám, ő próbált erős maradni, hiszen tudta, hogy ha most ő is elgyengül, nem tudja tartani a lelket bennem semmi és senki. Ő volt az, aki a dokikkal mindent megbeszélt, mindenben intézkedett, telefonált, segített, amiben csak lehetett, és mindent megtett azért, hogy én ne érezzem magam olyan szörnyen. Hisz nagyon nehéz volt elengedni őt. Éreztem, hogy mozog, ficánkol, rugdos, hogy ott van bennem. Irtózatosan nehéz volt erőt venni magamon, hogy végigcsináljam. Míg az utolsó nap elköszöntem tőle, és azt mondtam magamnak: innentől kezdve nem sírhatsz!
A 19. héten, december elején bementünk a kórházba. Ennyire még nem féltem semmitől. Egy kétágyas szobában kaptam helyet reggel 9 körül, kipakoltam a cuccomat, átöltöztem, kimentem a páromhoz és csak vártunk. Az első nap a lamináriák felhelyezéséről szólt. Kb. du. 1 óra lehetett mire szólt a dokinő, hogy itt az idő. Megkérdezte még utoljára: biztos, hogy ezt akarom? Igen, ez a helyes döntés. Műtő, asztal, felfekvés, lábakat felrakni, leszíjazás. Remegtem most is. A dokinő rám szólt, hogy ne feszítsem be magam, próbáljak laza maradni, különben nem fog sikerülni. Mondom magamban, ez nem olyan egyszerű… Külső fertőtlenítés után egy kacsaszerű műszer segítségével nyúlt fel és a méhszájat kicsit szétnyitotta valamivel, majd 5 db tágítót helyezett fel. Az érzést nem tudom leírni. Eléggé rossz volt, kicsit fájt is, de nem annyira, mint ahogy elképzeltem. Ezen is túl vagyok, oké. Ezt követően kitoltak, be a szobába, nem mozoghattam két órát, nehogy kicsússzanak a pálcák. A férjem kint várt, de nem bírt magával, bekönyörögte magát a szobába, így végül beengedték hozzám egy kicsit. Megnyugtattam, hogy jól vagyok, kibírtam. Kaptam antibiotikumos infúziót, a nap hátralévő részében többször is. Ez tudjuk, miért kellett.
Másnap reggel 6-kor már a szülőszobára kellett mennem. A férjem is jött velem. Azt mondták, végig bent lehet velem, és ha beindul a folyamat, azért majd az utolsó „stádiumban” el kell majd elhagynia a szobát. A lamináriákat eltávolította, majd burokrepesztés következett, amit a dokinő kézzel végzett el egy szülésznő jelenléte mellett. (Természetesen a férjemet ez időre kiküldték.) Ez rettenetesen fájt, sírva is fakadtam. A szülésznő közben végig figyelt rám, kedvesen nyugtatni próbált. Éreztem, hogy folyik a magzatvíz. Ezt követően bekötötték az infúziót, amitől be kellett volna indulnia a fájásoknak. A férjemet visszaengedték, fogta a kezemet, láttam néhány könnycseppet a szemében. Ekkor én kezdtem el őt nyugtatni, vigasztalni.
Telt-múlt az idő, nem éreztem semmi fájást, nem tágultam, így gyorsítottak az infúzión. Két tasaknyi lement, de a fájások nem jöttek, csak nagyon enyhe menstruációszerű görcsöm volt, ami szóra sem érdemes. Már délután 4 óra volt, éhes voltam és szomjas, nem ehettem, nem ihattam előző este óta semmit, fáradt voltam én és a férjem is, túl akartam már lenni a dolgon, de nem ment, nem indult be a dolog. A dokinő mondta, hogy akkor mára ennyi, próbálkozunk holnap, már erősebb hatóanyagú infúzióval és túl leszünk rajta. A férjemmel visszamentünk a szobámhoz, megvárta, míg megettem az üres zsemlémet vacsorára, és lepihentem, közben 4 óránként antibiotikumos infúziót kaptam.
Másnap reggel 6-kor már újra szülőszobán voltam, a férjem kicsit késett, már be volt kötve nekem az infúzió, mire megérkezett. 3-4 órába így is beletelt, mire elkezdtem fájásokat érezni, először gyengéket, majd egyre erősebbeket. Elkezdtük mérni az időt, hogy milyen sűrűséggel jönnek. A fájásokat úgy tudnám jellemezni, olyan, mintha valaki a hasamba könyökölt volna és szép lassan egyre jobban, lejjebb és lejjebb nyomja a könyökét. Ennek viszont az ellenkezője látszott, a hasam ki volt púposodva és meg volt keményedve. Kaptam fájdalomcsillapítót is az infúzióba, attól ellazultam, kicsit beszédültem, de úgy éreztem, a fájdalom nem lett kevésbé érezhető. Elkezdtem ebben a kelekótyás állapotban sírni. De nem igazán a fájdalom miatt sírtam, hanem azért, mert tudtam, hogy most vége, tényleg mindjárt vége, és elbúcsúzunk örökre. A kétperces fájásoknál a férjemet kiküldték. Éreztem, hogy nyomnom kell, nem tudom visszatartani. Innentől kezdve kb. 20 percbe telt, mire „megszültem” a dokinő és a szülésznő segítségével.
Délután kettő óra, hallottam, hogy hangosan mondják. Ezt követően a fájdalomcsillapító hatására kissé tehetetlen állapotba kerültem, mozogni nagyon nehezen tudtam. Valahogy a műtősfiú segítségével átmásztam az ágyra, amivel áttoltak a műtőbe a küret végett. Nem emlékszem, mikor altattak el, csak arra, hogy óvatosan pofozgatnak, hogy nyissam ki a szemem. Amikor kitoltak, a szüleimért és a páromért kiáltottam kissé öntudatlan állapotomban, akik mind a váróban vártak. Sírtam. A szobámban kellett pihennem két órát, csak utána kelhettem fel. Anyukámat beengedték kb. két perce hozzám. Alig vártam, hogy leteljen a két óra, és kimehessek hozzájuk. Az altatás miatt koordinációs problémáim voltak, de végül csak ki tudtam menni hozzájuk. Nem bírtam sokáig ülve, ezért visszakísértek a szobához, és megpróbáltam aludni.
Két napot még a kórházban kellett maradnom megfigyelésre, és csak ezután engedtek haza. Ezúton is köszönet az orvosomnak, és szülésznőnek, nővéreknek, akik segítettek nekem, és támogattak ezeken a nehéz napokon. Köszönet a családomnak és a páromnak, akik végig mellettem voltak, és segítettek, amiben csak tudtak. Nekik köszönhetem, hogy nem betegedtem bele a történtekbe, és a jövőre tudtam koncentrálni. Tudatosan próbáltam magamat „gyógyítani”, és az egészséges babára gondolni.
Most, közel három hónappal a történtek után, újra próbálkozhatunk a párommal, és hiszünk abban, hogy a következő babánkkal nem lehet semmi gond.
Niki
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
