Az egész anyaságom alapja az, hogy hagyom a kislányomat élni. Az „élni” alatt azt értem, hogy sem kedvem, sem energiám nincsen állandóan utána rohangálni, és minden veszélyeztető tényezőt megszüntetni. Hét és fél hónapos, kúszik-mászik mindenfelé, s persze mindent a szájába vesz, megkóstol. Ha talál valami érdekeset, mint egy mini villám, már ott is van. A fiókokat kihúzza, az ajtókat kinyitja/becsukja, amit elér, kivesz/leszed/elvesz, és megy játszani vele. Bárkinél leteszem a padlóra, nem akarom visszafogni a mozgásban csak azért, mert attól rettegek, mikor mosott fel a házigazda.
Persze azért amikor a vezetéket szemeli ki, akkor azt eltávolítom, és az életveszélyes dolgok közelébe nem engedem. Most komolyan: mi baja lesz, ha a kezét becsípi a fiók? Megtanulja, hogy a fiókkal nem szórakozhat. Amikor lefejeli az asztalt, akkor sem kapom fel, és kezdek el jajveszékelni, hagyom, hátha megnyugszik.
Persze vannak helyzetek, amikor annyira fáj neki, hogy megsimogatom és nevetek rá, ettől meg is nyugszik. Szóval hagyom nyugodtan felfedezni, de azért szemmel tartom, és közbelépek, ha kell. Feleslegesen nem ugrálok oda - meg kell tanulnia, mi a jó, és mi az, amit jobb, ha nem zargat.
Ez így mind szép és jó lenne. Viszont este hazajön a férjem, valamint hétvégén is velünk van. Én szentül hittem, hogy jól csinálom azt, amit csinálok ,mert a lányom életvidám,magabiztos kiscsaj. Bárhová megyünk, mindenki megjegyzi, hogy mennyire közvetlen és nyugodt. Szóval nagyon jók a visszajelzések. Viszont a férjem ezt az egész magabiztosságot egy mondattal képes lerombolni:
"Most kimegyek a szobából, figyelj addig az én kicsikémre, nehogy baja legyen."
Mi az, hogy az ÉN?! Mi az, hogy baja lesz?! Őszintén, egész álló nap ÉN vigyázok erre a kicsi emberre, és eddig nem lett semmi baja. Miből gondolja, hogy amikor hazajön, külön kell figyelmeztetnie?! Ahogy nő a gyerek, ez egyre rosszabb lesz. Már-már néha úgy érzem, felelőtlen, nemtörődöm anyuka vagyok, aki hagyja, hogy a gyereke a konnektort nyalogassa.
Sokszor megkértem már a férjem, hogy ezzel álljon le. Amúgy is nehéz egy anyának, amúgy is gyakran gondolok arra, hogy vajon jól csinálom-e. Nem kell nekem, hogy pont ő rombolja az önbizalmam. Minden hiába, napjában százszor elmondja.
Ha egy picit nem figyelek oda, és nincs gond, mert nem esik el/le/ki, akkor is megvetően néz rám:
"Simán leeshetett volna!"
"Inkább itt maradok!"
"Vigyázz, mert már legurul az ágyról!"
"Vigyázz, mert ott van a lábadnál!"
Köszönöm, tisztában vagyok a gyerek képességeivel, és mindig tudom, merre van a gyerekem, de nem akarok minden kis apróságért kétségbeesni.
Talán a korom miatt, vagy amúgy is szeretem az önállóságot, én ilyen vagyok. A gyerek az gyerek. Én is elestem százszor, felnyaltam a fél játszóteret, mindenféle állatot megsimogattam, és mégis egészséges felnőtt lettem. Nem akarok nyámnyila, kényeskedő kislányt. Legyen erős az önbizalma, higgyen magában.
R.J.
