Január 18-ra voltam kiírva, de valahogy úgy gondoltam mindig, hogy január legelején fogok szülni. A terhességet jól viseltem, a 36. hétig melóztam. Jártam kismama tornára, jógázni, meg őszig még egy-egy lazább túrára és biciklitúrára is elmerészkedtem. (A terhesség előtt sokat jártam túrázni, szóval viszonylag edzettnek számítottam túra-ügyben.)
Volt egy időszakom, amikor erősen paráztam a szülés miatt, aminek következtében minden fellelhető szakirodalmat (de tényleg!) elolvastam, amit a szülésről csak találtam. Akkor kicsit megnyugodtam, illetve igyekeztem nem túlaggódni az ügyet. Mármint, hogy egy kábé 35 centi fejkörfogatú gyerek fog kibújni belőlem, ugyebár.
Szóval eljött a január eleje és nem igazán tűntem úgy, hogy szülni fogok. Szupertökéletes ctg-k, jóslófájások sehol. A végén már nyafogtam a dokinak is, hogy lassan olyan, mintha ezer éve terhes lennék, meg akarok szülni, de tényleg. Megnyugtatott, hogy előbb-utóbb meg fogok, legfeljebb majd csak februárban… (Ilyen vicces pasi a dokim.) 14-én elmentem ctg-re, ami remek eredményt hozott, a baba jól van, fájástevékenység szinte nulla. A légkörben kettős fronthatás, én meg lassan kezdek beletörődni, hogy sosem fogok szülni. A gyerek apja ennek igazán örült, mert épp lakásfelújítás közepén voltunk, és szurkolt, hogy a felújítás végéig bírja ki benn utódunk.
Másnap éjjel arra ébredtem, hogy mintha fájna egy kicsit a hasam. Mikor kimentem pisilni, valami minimális mennyiségű magzatvíz is távozott kifelé menet. Elkezdtem reménykedni, hogy hátha ez már az. Nem is feküdtem vissza, kimentem a nappaliba, zenét hallgattam, neteztem. Vártam, hogy elmúlnak-e vagy erősödnek a fájások. Egy-két óra múlva se múltak el, úgyhogy akkor már kezdtem sejteni, hogy elindult kifelé gyermekünk. Felébresztettem életem párját, aki félálomban annyit mondott, hogy ez az a jósló valami lehet, ebből majd hetek múlva lesz csak gyerek, majd visszaaludt.
Én kóvályogtam a lakásban, megpróbáltam visszafeküdni (ha-ha), de aztán megint a nappaliban kötöttem ki. Próbáltam mérni a fájások között az időt, de valahogy mindig elvesztettem a fonalat. A végén már odáig süllyedtem, hogy felírtam az időt a fájás kezdetén, hogy megtudjam, mennyi idő telik el. Hát elég kaotikus volt a helyzet, voltak tízpercesek, de voltak rövidebb időközök is. Gondoltam ennyire nem lehetek balfék, de aztán beletörődtem, hogy nem tudok rendszeres fájásokat mérni. (A kórházba nem siettem, a szülésznőm is azt tanácsolta, hogy majd kábé ötperces fájásokkal menjünk, vagy ha elmegy a magzatvíz, akkor előbb.) Közben persze igyekeztem elfoglalni magam, a kórházi táskába még beleraktam, amit addig nem, megmostam a hajam, lezuhanyoztam, Palya Beát hallgattam a Youtube-on, magam elé képzeltem mindenféle nyíló virágokat, stb. Reggel 7 körül felébresztettem a férjem és megbeszéltük, hogy most már felhívjuk a szülésznőmet.
Neki az volt az első kérdése, hogy hány percenként vannak fájásaim, mondtam, hogy kábé 10, de van, hogy gyakrabban. Aztán rákérdezett a magzatvízre, mondtam azt a hajnali minimális mennyiséget, erre mondta, hogy akkor induljunk el befelé, és tulajdonképpen már bent kellene lennem, mert ugye ez a szabály. (Az nem annyira hatotta meg, hogy csak kevés folyt és tiszta volt.) Abban maradtunk, hogy kilenc körül ott leszünk. Készülődtünk, hívtunk egy taxit és elindultunk. A taxiban igyekeztem úgy tenni, mintha nem lennének fájásaim, annyira jól sikerült, hogy útban a kórház felé még beugrottunk a felújításhoz, mert a munkásoknak valamit be kellett adni. A kórház előtt még bementünk boltba is, vettünk banánt, meg csokit, hogy majd a vajúdáshoz legyen kraft.
Bent már várt a szülésznő és mondta, hogy jön az ügyeletes megvizsgálni, aztán majd meglátjuk, hogy mi legyen. A férjem visszarohant a felújításhoz, én is bátorítottam ebben, mert ugye első szülés, úgy gondoltam, estig nem fog semmi különös se történni. Amíg a szülésznő elment egy dokit keríteni, én ott ácsorogtam egy vizsgáló előtt és hallgattam, hogy egy nő hangosan sikoltozik. Hirtelen kedvem támadt hazamenni, mert ezt nekem senki nem mondta, hogy itt sikítozás lesz… Egy arra járó nővér – gondolom az arcom beszédes lehetett – megveregette a hátam, hogy ne aggódjak, csak szül valaki, azért sikoltozik. Na, ez az, gondoltam magamban, de csak egy torz vigyor jött ki belőlem, meg, hogy aha.
Szerencsére mielőtt végképp meggondoltam volna magam, jött az ügyeletes. Egy roppant kedves doktornő volt, bemutatkozott, meg igyekezett lazán állni a dologhoz. Megvizsgált, majd mondta a szülésznőmnek, hogy nézze már meg ő is, mert ő ezt nem akarja elhinni. Na, basszus, ez nem volt annyira megnyugtató, de nem is bírtam hirtelen kérdezni semmit. A szülésznő is megnézte, majd azt mondta, hogy tényleg hihetetlen, de jól látja. Akkor már közbeszóltam én is, hogy engem is avassanak bele, hogy mi folyik a lábaim között. A szülésznőm mondta, hogy nem húzom az időt, már nem látszik a méhszáj és lassan meglesz a baba. Menjünk, kerít egy szülőszobát, meg felhívja a dokimat, meg visszahívja a férjemet, mielőtt lekési a szülést.
Bepaterolt az alternatív szülőszobába, hogy öltözzek át, addig ő felhív mindenkit. Így is történt, megjött a doki is álmélkodva, hogy első szülésnél hihetetlen ez a gyors tágulás, stb. Meg megjött a férjem is szinte eufóriában, hogy nemsokára itt lesz a baba.
Én sem akartam elhinni, hogy mindjárt vége, hiszen alig kezdődött el. Aztán már csak tolni kellett. A tágulás se viselt meg annyira, de itt a kitolásnál már annyira örültem, hogy mindjárt itt a baba, hogy a fájdalom nem is volt jelentős. Egyszer még dokit is megkérdeztem, hogy biztos, hogy mindjárt vége, mert mindig úgy képzeltem, hogy ez jobban fog fájni. (Azóta ezt a mondatomat, az orrom alá dörgölte többször is, miszerint nekem semmi se jó, a szülés se fájt eléggé.) Oxitocint úgy kaptam, hogy vattára csepegtette és az orromba dugta, hogy belélegezzem. (Ennyi volt az összes „beavatkozás”.) A fájások között ellenőrizték a szívhangot ilyen kézi izével, de minden okés volt benn is. A szülésznőm figyelt a gátra, nem kellett gátmetszés sem.
Aztán, két órával a kórházba érkezésünk után, megszületett a kislányunk 3800 grammal és 56 cm-rel. (Később az osztályon elővettem a vajúdásra szánt Sport szeletet, hogy megeszem akkor lassan, ha már a szülőszobán nem sikerült. A csoki csomagolásán épp valami nyereményjáték volt, kibontottam és ott volt a felirat: „Gratulálunk, nyertél!” Nem röhögtem nagyon…)
Mindenkinek kívánok ilyen gyors és könnyű szülést, és egy ilyen édes gyereket. Tudom, nem rózsaszín vattacukor itt semmi, meg ilyesmik, de ez a szülés tényleg az volt.
Csé
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
