Vízkereszt van. Véget ért az igen furcsa tavalyi év, szintén nem szokványos karácsonyi időszaka. Szerencsére az iskola mindháromnak elkezdődött. Ma bontottam le a karácsonyfát, és közben fel-felvillantak gondolatok, képek…
A mostani karácsonyunk tényleg más volt, mint eddig. Ahogy készülődtünk, gyújtogattuk a gyertyákat az adventi koszorún és imádkoztunk mellette együtt... Lassabban, nyugodtabban intéztük a dolgokat. Persze volt olyan, hogy jaj, most, de azonnal ennek meg kell lennie, de pillanatok alatt túltettük magunkat rajta. Együtt voltunk, és jó volt együtt lenni és nem volt (mindig) zavaró, hogy még most is együtt kell lenni és csak mi lehetünk együtt.
Nálunk az a szokás (eddig), hogy dec. 23-án, miután letettük a gyerekeket aludni, apával kettesben feldíszítjük a karácsonyfát, így 24-én reggelre „meghozzák az angyalkák”. Ébredés után, ilyenkor komoly körbejárás a program. Meg kell nézni, hogy minden régi/bölcsis/ovis/vásáros dísz rajta van-e (még a zöldre festett fél dióhéjnak is meg kell lennie a piros madzagjával), meg amiket Debrecenben készítettek, meg a papírból/gipszből készülteknek, meg a gyöngyből fűzötteknek, meg…
Az ajándékok általában a délutáni pihenőidő után kerülnek alá, persze úgy, hogy mi apával semmit se tudunk arról, hogy kerültek oda.
Apa: „Hogy láttam volna bármit is, mikor Petyára vigyáztam alvás közben, itt se voltam.”
Én: „Most jövök lentről, idáig pakolásztam, meg készítettem elő a vacsorát, egyébként is egy szinttel lejjebb úgyse hallok semmit.”
Annyira aranyosak, hogy még elhiszik! Még mindig nem akarják tudni az igazat. Voltak próbálkozások, de elhessegetik maguktól a dolgot. Viszont az lejön, hogy hm, karácsonykor ajándékozunk? Akkor készítünk mi is ajándékot. Könyvjelzők, színezők, rajzok, gyöngy/gumikarikás ékszerek, általuk készített papírkeretben fotók… De várják, hogy mit hoz a Jézuska és az angyalkák igazából. Most karácsonykor az ajándékokkal együtt egy levél is érkezett. Azt írták az angyalkák, hogy egyre több helyre kell vinni a karácsonyfákat, és már nem nagyon bírják a terhelést, így azoknál a családoknál, ahol van már egy nagyobb gyerkőc (min. felsős), az idei évben azt kérik, hogy együtt a család díszítse fel a fát. Állítólag az ajándékok fa alá juttatása még nem okoz akkora problémát, még meg tudják oldani. Azt a fejvakarászást láttátok volna! Hogy mi? Mi díszítsünk fát? Honnan lesznek a díszek? (az is benne volt a levélben, hogy mikor elviszik a fát, a díszeket otthagyják a helyén…) Akkor az „üres” karácsonyfát ők hozzák vagy nekünk kell megvenni? Mit mondjak, nem minden kérdésre voltam felkészülve…
Aztán boldogan újságolták a mamáknak a telefonba, hogy képzeljétek milyen levelet kaptunk! Na, és hogy mennyi ajándék volt! Először azt hittem, hogy a szomszéd gyerekekét is hozzánk hozták, de nem. Mindegyik szépen csomagolva, címkézve várta, hogy kibontsák. Mielőtt ez megtörténik (és kellőképpen megnézték, kinek hol az ajándéka), először egy gyors uzsonna, majd egy még gyorsabb szép ruhába öltözés. Egymás kezét fogva körülálljuk a fát, énekelünk, imádkozunk, örülünk és könnyes a szemem. Nemcsak a boldogságtól, hanem attól is, mikor azokra gondolok, akik már nincsenek. És jöhet az ajándékbontás. Pillanatok alatt lesz tele szakadt csomagolópapírral minden és hallgatjuk: Ide nézz, mit kaptam! Nem is akarok foglalkozni vele, hogy a hetek óta gondosan rejtegetett, szépen díszített csomagokból pár perc alatt mi lett… Illetve de, mert tetszik, amit látok, a három vidám, elégedett kisembert.
Anyukámnál voltunk 24-én este, ő készítette a vacsorát. Nekünk rántott ponty, majonézes krumpli, a gyerekeknek rántott husi, krumplipüré és saláta. Vacsora előtt ott is körbeálltunk kézen fogva, énekeltünk, imádkoztunk és jöhetett az ajándékbontás. Olyan nyugodt és jó volt az együttlét! Petya is aranyosan eljátszott a játékával, a másik kettő egymással, mi pedig ültünk az asztalnál vacsora után és beszélgettünk, majd kis idő múlva hazamentünk.
Szerettem volna két ünnep között találkozni az öcsémékkel, de nem jött össze – magukban/magukkal/a gyerekeikkel töltötték az ünnepeket. Editmamiék nagyon félnek a vírustól, így lemondta a szokásos, 25-i családi ebédet. Férjem testvéréék karácsony másnapján eljöttek ebédre. Mire megérkeztek, kész volt minden, rég találkoztunk. Megbeszéltük, hogy menjenek fel a gyerekekkel az emeletre, hogy megnézzék, mi változott azóta, hogy nálunk jártak, így volt idő becsempészni az újabb adag ajándékot a fa alá. Persze mi apával semmit se láttunk, hogy kerülhetett oda? Újabb papírcafatok mindenütt… A finom ebéd után Petyát elvittük lepihenni, a másik kettő olvasott, utána gépezett, mi pedig mindenféléről beszélgettünk - jó hangulatban, nyugodtan.
Ahogy szedegetem le a díszeket, mosolygok, mert szinte mindegyikről tudom, hogy kitől jött. Az egyiket Anna készítette még bölcsis korában, a másikat Ádám vette a suliban egy Luca-napi vásáron és itt a legújabb. Petya készítette. Az első, amit ő készített és tőle kaptam/kaptunk. Mert mindenkinek névre szólóan volt szépen becsomagolva. Még Andi is kapott. Csillogó kartonból három különböző színű és méretű szívecske, fejjel lefele, szépen egymásra helyezve egy jégkrémpálcára ragasztva – mint egy karácsonyfa. A tetején kis aranyszalag. Mindegyikünké más-más színű, de egy már máshol van. Anna az övét elvitte Papához a templomba, hogy neki is legyen karácsonyfája.
Pörgő
Olvass még a szerzőtől!
A Down-szindrómás Petya Metallicát hallgat a karanténban
Ha itthon vagyunk, miért kell ennyit tanulni?
Megrúgtak egy kislányt a suliban - ki segít?
Az életéért küzd Petya az orvosnál
A nagyinak is szüksége van kikapcsolódásra
