Egy fordított, egy sima

 -Előzmények-

Mindig eltűnődöm, amikor a Bezzeganyán olvasom a különböző bejegyzéseket, hogy miért jut eszükbe a kismamáknak terhesen költözködni. Most, hogy ezt én is végigcsináltam, már tudom, hogy ezt az ember nem feltétlen tervezi így...

De ne rohanjunk előre. 2019 nyarán a férjem eldöntötte, hogy új munkahelyet szeretne. Mivel nekem még volt egy egész évem itthon a lányommal, meghoztuk a döntést, miszerint most alkalmas az idő arra, hogy vidékre költözzünk, ahogy azt mindig is szerettük volna. Ha már ő úgyis új melót keres, akkor majd odaköltözünk, ahol talál, én meg majd, ha letelt az egy év, akkor áthelyeztetem magam, mert van rá lehetőségem. Ha egyáltalán, mert a másik nagy döntés az volt, hogy akkor jöhet ketteske.

Az első gyermekünkkel kipróbáltuk, hogy bejön-e nekünk ez a gyerekesdi, illetve nekem az otthonlét, babázás. Lányom születése, bár nem egyszerű, de csodaszép volt. Ő maga pedig csodálatos, kezdő szülőknek való eszik-alszik-fejlődik-mosolyog-nyugodt-nemhasfájós baba, biztos voltam benne, hogy nekem kell még egy ilyen! (Jó, hogy nem vártuk meg a döntéssel a második évet és a dackorszakot...)

A második terhesség nagyon hamar összejött. Újfent problémamentesen zajlott minden, mindenki jól volt, pocak kerekedett és igen sokáig, igen jól bírtam mindent. Férjem ősztől talált új munkát, ráadásul a Spreewaldban, amit mindketten imádunk, bicikliztünk már errefelé párszor. A nyarat így együtt töltöttük, sokat pihentünk, igyekeztünk lakást találni. Minden szuperül haladt. Azt hittem legalábbis.

Én ugye terhes voltam, férj októbertől vidéken dolgozott, lakás meg sehol. Szóval elkezdett ingázni, ideje semmire nem maradt, a lányom egyre nőtt, másfél évesen már egészen más igényei vannak, nekem meg nőttön nőtt a pocakom és fogyott a türelmem meg a szuflám.

Elteltek az ünnepek, eljött az új év, és kezdtük feladni a vidék-dolgot, kezdtem egyre csak fáradtabb lenni, férj meg ugye sehol. Nem tudtam, mit szervezzek, ovit és lakásátépítést ott, ahol vagyunk (mert a hely is hiányzott a két gyerekre) vagy új lakást vidéken és hozzá ovit, gyerekorvost, nőgyógyászt, kórházat, bábát... Azt sem tudtam, hol fogok szülni, mikorra foglaljak repjegyet, anyukámnak: költözködni segítsen a nagymama, vagy inkább szülni?

Január végén találtunk egy megfelelő lakást és meg is kaptuk azt. Sok kompromisszummal, de szuper helyen, most már csak költözni kellett. Méghozzá márciustól jó lett volna, mert a lakást már februártól ki kellett vegyük, és ugye két helyre nem szívesen fizet az ember. (Főleg úgy, hogy én már másfél éve nem is dolgozom, és nem keresek valami sokat.)

Tulajdonképpen egy hónap alatt leszerveztem a költözést és minden vele járót úgy, hogy közben a férjemet alig láttuk, egyedül voltam otthon a másfél évessel, közben egyre jobban terhes voltam (április 25-ére voltam kiírva). Pakoltam, amennyit bírtam, de közben pihenjek is és foglalkozzak a naggyal, közben a férjem munkahelyén kiesett valaki, így neki még többet kellett dolgoznia, és én még azt hittem, hogy ez így nehéz volt...

Végül átköltöztünk március 7-én, és még aznap elkezdtünk konyhát építeni. Nem fejeztük ám azon a hétvégén be, de mindegy, addig járom a helyi éttermeket és megismerem a falut. Az első héten elintéztem a nagylány ovi (bölcsi) helyét szeptembertől, valamint heti két foglalkozást, hogy addig se   unatkozzunk, és találjunk kis barátokat. Csodaszuper volt minden. Egészen a hétvégéig, amikor is bejelentették, hogy bezárnak minden éttermet, óvodát és iskolát, megérkezett a koronavírus...

Ott álltam terhesen, egy másfél évessel egy nem berendezett lakásban, dobozok között, nem volt konyhám, nem tudtam főzni, bezártak az éttermek, és persze, míg a fél világ home office-ban dolgozott, addig az én férjemnek persze továbbra is be kellett mennie. És én még azt hittem, hogy ennél már tényleg nem lesz nehezebb...

Egy idő múlva – természetesen – lemondták anyukám járatát, így el kellett kezdenem hozzászokni a gondolathoz, hogy ezalkalommal egyedül fogok szülni. Ezzel együtt ugye át is kellett szerveznem mindent, a kórháztól kezdve, mert ugye nem mindegy, hova vagyok bejelentkezve, amikor beindul a szülés. A férjem munkahelyéhez közelebbi kórházat választottam, hogy alakalomadtán én berohanok a „naggyal”, ő is odarohan, átveszi, ők mennek haza, én meg megyek szülni. (Erre igazán nem akartam, hogy sor kerüljön, de úgy tűnt, nincs más választás.) Aztán persze a kórház is lemondta az időpontomat, kicsit úgy éreztem, magamra hagyott mindenki.

Szóval a minden leszervezése, az állandó „egyedül a kétévessel az orvoshoz utazgatás”, az állandó variálás és egyre kevesebb alternatíva a korona miatt, a növekvő pocak kezdett kiborítani. Az új orvosom - aki egyáltalán nem olyan szimpi, mint a régi - előirányozta, hogyha átlépem a kiírt időpontot, akkor bizony naponta(!) szeretne látni ctg vizsgálatra. Én meg előirányoztam, hogy arról szó sem lehet. Öt alkalommal voltam ott és ötször nem sikerült rendes ctg vizsgálatot összehozniuk. Vagy nem írt a gép, vagy beragadt a papír, de volt olyan is, hogy rosszul volt beállítva, és az eredmény szerint én már meg is szültem...

Namármost a 40. hét eltelte után, egy kétévessel naponta beutazni a városba a busszal egy óra oda, egy vissza egy 30 perces ctg miatt, ami mellesleg javarészt csak az orvos bebiztosítására szolgál, az nem olyan dolog, amihez nekem kedvem van. Úgyhogy az utolsó két hétben azzal voltam elfoglalva, hogy ezt én hogyan kerülhetném el, azt leszámítva, hogy megtagadom az ellátást. Merthogy a teljes ellátásról ugye nem akartam lemondani, de a napi vizsgálat az akkor is túlzás lett volna, tekintve, hogy nem indokolta semmi.

Végül egy véletlennek köszönhetően mégis kaptam időpontot a kórházban, találtam egy bábát, aki vállalta, hogy a 41-42. hétben csinál nálam kétnaponta ctg vizsgálatot, ami a kórház szerint is elegendő, így nem kellett többet a dokihoz – feleslegesen – utazgatnom.

Április 25-én szombaton, amikorra ki voltam írva, mentem a kórházba a szüléselőkészítő megbeszélésre. Sikerült minden kérdést tisztázni, és egy alapos vizsgálat során kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben van odabent, mindenki egészséges. Egy hétre rá kaptam időpontot, közben pedig az újdonsült bábámhoz voltam hivatalos keddre.

Az ominózus kedd nagyon naposra sikerült. Felszálltam a buszra ebéd után a lányommal, aki igen nehezen aludt el, pedig máskor rögtön elnyomja az álom. Nekem nagyon melegem volt, és a maszkban alig kaptam levegőt. A lányon is tapasztaltam, hogy igen melege van, így miután bealudt, kicsit levetkőztettem, majd én is levettem a harisnyámat, amit nehéz kivitelezni egy mozgó járművön terhesen, a 41. hétben. Egyre kevésbé kaptam levegőt és igen rosszul éreztem magamat, így egy órával később, mikor a vezető lesegített a buszról, mondtam is neki, hogy feltűnően meleg volt: hát persze, mert tönkrement a légkondi. Miért nem szólt? Vagy akár mondhatta volna, hogy akkor levehetem a maszkot? A tök üres buszon, ahol rajtunk kívül nem volt senki?! Nemcsak rosszul voltam, hanem ideges is lettem. Igyekeztem megnyugodni a séta alatt, de azért szóltam a bábának a történtekről, hogy nem biztos, hogy jó lesz az eredmény.

Nem is lett az, a gyermek szívhangja konkrétan eltűnt. Hogy miért, azt sosem tudjuk már meg, de akkor és ott eltűnt egy egészen kicsike kis időre, aztán ugyan rögtön visszajött, de ilyen esetben irány a kórház. Ő betelefonált, hogy jövök, én meg lesétáltam az utcán a sarokig.

Teljesen jól voltam és nem aggódtam, csak marhára csalódott voltam, hogy megint jön az „újratervezés”. Nos, becsengettem a szülészetre, mondták, hogy várjak, leültem eszegetni, majd megjelent az ügyeletes nővér és úgy összehordott, hogy mit képzelek én odamenni a szülészetre egy gyerekkel?!?, hogy öröm volt hallgatni. Konkrétan csak nevetni tudtam ezen, mert hát hová is tettem volna az én egyszem, gyönyörű lányomat? Mondtam neki, hogy én sem úgy terveztem a napot, hogy a kórházban kötök ki.

A többiek: orvosok, nővérek és bábák már egészen más hozzáállással közelítettek és hamar megértették a mondandómat, miszerint: ha meg akarnak vizsgálni, van rá egy órájuk, míg a lányom alszik, addigra meg ideér az apja. Hamarjában rákötöttek a gépre és magamra hagytak. Idő közben levezényeltek egy sürgősségi császárt a szomszéd szobában, amit a lányom végig aludt, csak akkor ébredt fel, amikor a kedvenc nővérkém egy hangos csapkodós bejövetellel megkérdezte jó hangosan, hogy holvanmár a férjem? Felvilágosítottam kevésbé kedves hangnemben a férjem foglalkozásáról és hollétéről, ami miatt visszavett kicsit, de nem véglegesen.

Miután befutott az uram, még vagy húsz percig tartott, mire beengedte valaki, mivel a vészhelyzet a szomszédban mindenki figyelmét igényelte. Mindeközben fekve a ctgre kötve igyekeztem szórakoztatni, megetetni és „csendben tartani” a gyermekem. Szuper volt. Amikor végre be tudott jönni, próbálam elmondani, hogy mi van, de jött a kedves-nővér, aki készült azonnal kihajítani férjet gyerekestül, de én nem hagytam magam, mondtam, hogy van mit megbeszélnünk. Ő erre csak annyit mondott, hogy ma már innen úgysem megyek haza... Jött a doki néni, megvizsgált, minden rendben volt (UH, magzatvíz, gyermek, méhszáj, Doppler, ctg), de megkért, búcsúzzak el a családtól. Mondtam neki, hogy én inkabb tőle búcsúznék, és kérdeztem, hogy hol írjam alá? Megegyeztünk, hogy ettől fogva naponta megyek a kórházba ctg vizsgálatra.

Ez már egészen más volt. Férj otthon maradt a gyermekkel, innentől nem dolgozott. Mivel a kórházba a lányomat nem vihettem, és a vizsgálat meg „kötelező” volt. Már másnap a kis kofferrel mentem, nem vagyok én olyan rosszéletű, meg felelőtlen sem, de hogy én leizzadva, egy bugyi nélkül, egy drámázós „elszakítják tőlem a lányom” búcsúzkodással nem fekszem be egy kórházba, az biztos. Az is biztos lett volna, hogy a lányom így reagál, így is mezítláb ébredt egy kórházban a kocsiba szíjazva, anya az ágyon fekve...

Egészen más, ha ő otthon marad apával, anya meg elmegy vizsgálatra, aztán meglátjuk, meddig marad. Hajlandóságomat mutattam, hogy ha rossz eredmény lenne, én akár ott is maradok. Egy hétig jártam így a kórházba, valamikor már a bőröndömet is ott hagytam, megismerkedtem mindenkivel, majd megegyeztünk az indítás napjában.

Egy fordított, egy sima

Május 5 kedd reggelén bevonultam a kórházba (41+3). Elfoglaltam a szobámat, megcsinálták a vizsgálatokat és feltették a gélt (ugyanaz a doki néni, aki azon az ominózus kedden is vizsgált). Csupán merő kedvességből biztosítottak afelől, hogy nem siettetnek semmit, ezzel a géllel három napig lehet így próbálkozni, mielőtt belépnénk a következő szakaszba. Ez engem kicsit bosszantott, én ugyanis szülni mentem oda, nem a kilátás vagy a jó levegő miatt.

9-kor feltették a gélt, 11-kor felküldtek a szobára, majd 13 órában állapodtunk meg a következő vizsgálathoz. 12-re nekem időközben olyan fájásaim lettek, hogy öröm volt nézni. Hamar levittek, akkor már ágyastul a szülőszobára, és újabb gyógyszert kaptam, ami lelassította az egészet, mert 2-3 perces fájások nem igen passzoltak a 2 cm-hez. Bemutatták a következő bábát, és innentől lent maradtam a szülőszobán.

Ez alkalommal a lassú kilégzéshez a hosszú „Ohmm” -ot választottam, legutóbbi szülésnél ugye „trombitáltam”, most ez jött be. Fájások között dumáltunk a bábával, kb. 2 óránként benézett, hogy haladunk. Úgy 4 körül, mikor mondta, hogy nem halad a tágulás, rábeszéltem egy kis fürdőzésre, amit nem szabadott volna csinálni, mivel egyedül volt az osztályon, nekem meg nem volt kísérőm. Ez további 2 cm-t hozott a javunkra. Beiktattam egy rókázást is, amit már az előző szülésnél megfogadtam, jobban is lettem tőle, és sokkal többet tudtam inni utána.

18 óra körül megint „akadást” észlelt a tágulást illetően, akkor úgy döntöttünk, felállunk egy picit. Ez 6-ról 8 cmre javította a helyzetet. Ilyentájt jött a doki néni (még mindig ugyanaz, ő volt ügyeletben, időközben össze is barátkoztunk, na, csak olyan felszínesen, de pont eléggé) ellenőrizni. Először azt mondták, hogy hiányzik még 2 cm, nem lesz ebből még semmi. Nem voltam ugyanazon a véleményen. A „szépen ellélegzem a dolgot” valamikor átváltott a „még ne nyomjon” szakaszra, majd amikor már magyarul üvöltöztem velük, hogy márpedig én nem tudok nem nyomni, akkor benéztek és közölték, hogy: „Ott a feje, nyomjon!”

Ez a váltás olyan gyorsan történt, hogy egy-két fájást elpasszoltam, mert nem lélegeztem az alkalomhoz illően és így nyomni sem tudtam, de aztán összekaptam magam, és hallgatva a konkrét instrukciókra, nyomtam. Eztán jött egy olyan mondat, amit nem értettem, miszerint:

„Kész vagyunk, kint van a feje!”

Lekiabáltam őket, hogy „mivel vagyunk kész?!?” „Hát kint van a feje, még egy nyomás, és kint van a gyerek.” Hangzott a válasz és közben már így is lett. Mivel az első gyermekem farral előre jött ki, így a kitolási szakasz nekem anno majd egy órát vett igénybe. Arra, hogy nyomok kettőt és kint van a feje, a többi meg kb. jön magától, egyáltalán nem voltam felkészülve.

Rettentően sírt, teljesen meglepett, az orvos és a bába kihámozták a köldökzsinórból, ami keresztül-kasul átölelte a kisfiamat, majd odaadták. Először meg kellett nyugtatnom, mire lányos zavaromban elénekeltem a „Tavaszi szél” kezdetű dalt. Az orvos oda volt meg vissza, hogy ő még ilyet nem élt meg, nagyon tetszett neki. Ami meglepett, hogy az egész napi OHHHHMMM-ozás után nekem még volt hangom. Kisfiam kicsit megnyugodott, ekkor rögtön cicire is tudtam tenni.

Minden rendben volt, csak úgy, mint az első szülés után, ez alkalommal is erősen véreztem, és egy idő után a doktornő - aki idő közben nagyon megkedvelt minket, hiszen a fiam pont az ő nevének férfi változatát viseli - csinálni szeretett volna egy küretet, hogy ellenőrizze, nincs-e mégis valahol sérülés. Amikor elkezdte, az rettentően fájt, lélegeztem, ahogy kérte, de nem bírtam nyugton maradni, mire mondta: „Jó, akkor altatunk!” Rögtön elkezdtem mondani, hogy: „de, menni fog, megcsináljuk, lélegzem, meg minden...” Mire ő: „Minek? Rövid altatás, kész vagyunk fél óra alatt, magának nem fáj, én meg tudok nyugodtan dolgozni.” Nem is tudom, miért reagáltam így rögtön. Aggódtam a pici fiamért, és nem tudtam, hogy hat ki a szoptatásra. De megnyugtattak, hogy sehogyan sem hat ki rá, a fiam most evett, azóta alszik, ne legyen rá gondom.

Az altatós csoport megér egy külön kabarét, én legalábbis így éltem meg. A doktornő feltelefonált, hogy jöjjenek le. Én ezt hallottam: „Igen, mindig így csináljuk!... Nem, nem megyünk fel, itt a kismama, a gyerek, stb, jöjjenek le!... Nem, nem megyünk át a másik vajúdóba, minek, jöjjenek ide és altassák el! … De igen!”

Megjelent az altatóorvos és a saját nővére. Elkezdték betologatni a saját gépeiket és fellökdösni a bábákat (időközben bővült a csapat, megjött az éjszakás bába is). Az egyik kezemen volt pulzus- és vérnyomásmérő, mire ők elkezdték rám rakni a sajátjukat, kérdeztem: „Ez nem lesz jó?” Durcásan: „Nem!” Susmorgás, nevetés a mi térfelünkről. (Mindeközben széttárt lábakkal fekszem, és érzem ahogyan folyik belőlem a vér, de szépen le voltam takarva egy lepedővel, hogy azért ne nézzen be minden arra járó.) Majd jön a pánik, nekem ugyanis nincs pulzusom és vérnyomásom! A gép nekiáll sípolni, én érdeklődve nézegetek jobbra balra, közben az altatóorvos faggat:

„Na, de mégis mikor evett utoljára?”

Kiderül, hogy a zsinórok másik felét nem dugták be, hirtelen lesz pulzusom és vérnyomásom is.

„Reggel 11 körül 2 falat szendvicset, számít ez? 4-kor hánytam, szerintem nincs bent semmi!”

„Mikor hányt pontosan és mennyit?!”

„Nincs bent semmi, már este 9 óra van!”

„Na jó. Hogyan reagált a legutóbbi altatására a legutóbbi műtétje során?”

„Nekem olyanom még nem volt, sosem altattak.” Lesajnáló PFFF hangzik, mi nevetünk.

Közben megkértem a bábát, akivel szültem, hogy vigyázzon a fiamra, rám vigyáznak elegen, az éjszakás bába meg visszaharcolta magát az ágyam széléhez és fogta a kezem, simogatta a fejem.

Ébredés után minden rendben, a bába megvárta, míg felébredek, elköszön, én hálálkodom. Sérülés nem volt, varrni nem kellett, a küret sikerrel zajlott. Fentről is kaptunk segítséget, aznap ugyanis senki sem jött rajtam kívül a szülészetre, így az ügyeletes bába minden idejét velem tudta tölteni.

Visszatekintés: Szerelem első látásra? Sajnos nem, egyáltalán nem volt olyan, mint anno a lányommal. Nem voltam valami romantikus hangulatban. Feladatom volt: szülni, közben észnél lenni, esetleges döntéseket hozni, egyedül vagyok, nem beszélhetem meg a férjemmel, majd hamar hazamenni. Ez volt az első este, amit az én nagylányom nélkülem töltött, és bár tudtam, hogy minden rendben odahaza, egy cél lebegett a szemem előtt, hamar otthon lenni.

Másnap el is hagytam a kórházat, minden rendben volt, mehettem. Az első találkozás sem sikerült romantikusra, és az én pici fiam megmaradt elvégzendő feladatnak. Etetés, pelenkázás, mindent megcsináltam, de valahogy az első időszakban úgy éreztem magam, hogy elveszítettem a lányom, a fiamat meg még nem találtam meg. A lánnyal nekünk volt egy igen erős kapcsolatunk, nála beütött a dackorszak, nekem meg lett egy új felelősségem. Emellett a háztartást is igyekeztem ellátni, de igazán nem volt semmire sem időm.

Miután a fiamat elláttam, leraktam valahova, ha a lányommal foglalkoztam, akkor csak a hiszti ment, hiszen akart is velem időt tölteni, meg le is akart válni rólam. Ha a háztartással foglalkoztam, annak meg sosem jutottam a végére, így nem volt sikerélményem. Így telt az első 1-2 hónap. Majd megjött a nagymama, és velünk töltötte a nyarat. Na, akkor, hogy mi felnőttek kerültünk többségbe, mindig volt valaki a gyerekekre, férjem is sokat volt szabin, sok programot szerveztünk, de tudtunk a háztartással is foglalkozni, lassan kezdtek kielégülni az igényeink (ha nem is az összes), feltöltődni a szeretettankjaink. Rendbe hoztuk a lakást, és azt hiszem egy kicsit egymásra találtunk mindannyian.

Nagyon hálás vagyok anyukámnak a sok segítségért. Közben elkezdte a nagylány az ovit, így akad napi hat óra szabadidőnk a fiammal, küzdünk ugyan a dackorszakkal, vannak nehezebb és könnyebb hetek, de azt hiszem, lassan belerázódunk abba, hogy most már négyen vagyunk.

Schmüle

A szerző előző szüléstörténetét itt olvashatod:

Farfekvéses babát szültem természetes úton
Farfekvéses gyermekemet egy erre specializálódott kórházban szültem meg Berlinben.
Tovább>>>