Jó dolog az SZMK, az ember azt hiszi, hogy a sok energia, amit az iskolába és az osztályba teszel – nem beszélve a tanítók lelki szemetéről – legalább annyi köszönetet hoz majd, hogy probléma esetén normális módon tudunk kommunikálni és a problémát meg is tudjuk oldani. Persze mindenhez két ember kell. Mondja a mondás.

Első osztály

Nagy boldogság volt, mikor felvették a gyereket egy fővárosi kéttannyelvű általános iskolába. Hatalmas csinnadratta az évnyitón, a szokásos versenyistállós feeling közéleti díszvendéggel, hogy a te gyereked aztán a legtutibb helyen van, légy megtisztelve, hogy ide jársz. Meg is voltunk, tanultunk, gyakoroltunk, lett is eredménye, minden tárgyból jeles lett a gyerek év végén, és a magatartás négyesét elnéztük, mégiscsak fiú, tudjuk, hogy nem egy angyal, de a szorgalma példás és az esze vág, mint a borotva. Úgyhogy rosszabb ne legyen. Ámen.

Második osztály

Új tanító magyarból és rajz/technikából, a tavalyi fiatal volt és édes volt, de buta, mint egy tök, az újon látszik, hogy ért ahhoz, amit csinál, van benne pár évtized szaktudás, meg gyereket is látott már közelről. Meg egy fegyelmi eljárása is van, mert megütött egyet. Állítólag. Mindegy is, senkit se érdekel, hogy milyen konfliktusok vannak a tantestületben, úgyhogy nem foglalkozunk vele, nekem is volt már rossz főnököm. A lényeg a lényeg, a gyerek. Szeret ide járni és tudom őt motiválni a tanulásra.

Szeptember harmadik keddjén valahogy mégis hazajött a második intővel a tájékoztatóban. Előző hét csütörtökön is kapott egyet, láttuk az üzenőben a feketepont mellett a jelzést, de pénteken a gyerek korábban jött haza és így a tájékoztatóba írt konkrét osztályfőnöki intőt nem hozta haza aláíratni, ejnye-bejnye, mondta az osztályfőnök. Kérdezte is a gyerek hétvégén, hogy mit jelent az intő. Hát, elmondtuk neki erős lelki fröccs mellett, mert már kettő is volt.

Október első hetében végre megkaptuk a végleges órarendet, de jó, legalább tudjuk, hogy mikor milyen órájuk lesz. Sok-sok szervezéssel az osztályfőnök nehezen elérte, hogy ne legyen már 8. óra, így a 7. órával már 15 órakor befejezik a tanulást. Az ebéd persze még kérdéses, de a döbbenet mégiscsak az, hogy néhány önálló munkával együtt hetente 35 órában 9 tanár tanítja őket 8 évesen. Esténként leckék tömkelege, jönnek az emailek, hogy a gyerekek nem önállók, tessék őket önállóságra nevelni.

„Nem írják fel, elfelejtik, otthagyják, nincs kész ésatöbbi”.

Otthon is megy a szigor, állandó a balhé, a gyerek meg csak néz, és amikor egyáltalán meg meri kérdezni, hogy mikor játszhat egy kicsit, akkor ránézek az órára, és látom, hogy már fél nyolc. Hát, ma se nagyon. Sportolni is szeretne, mert legalább levezeti az iskolai stresszt és az asztmája miatt szinte kötelező. Nem érünk oda 3 órára, csak legkorábban fél négyre, ezért alkalmazkodunk és keresünk olyan helyet, ahová odaér suli után. A gyerek meg teljesíteni próbálja a lehetetlent. Figyel az órán, felírja a leckét, szünetben vigyáz a magaviseletére, nem felejti el, amit az első órán mondanak neki és azt sem, amit magyarból a hetedik órán délután három óra előtt 10 perccel. Mert persze tökéletesen megtanult másodikban jegyzetelni és mindent beír a leckefüzetébe.

Aztán rohanás sportolni, a leckefüzet is jön minden nap, és este tanulás másnapra. A gyerek meg szét van esve. Látom és érzem, hisztis, elege van, de nem szól, mert ő is csak egy a sokból és ez van, csinálni kell. A gyereknek ennyi idősen már tudnia kell, hogy mi a feladata, ugyebár. Feketepont hiányos leckéért, rossz füzetvonalazásért, elégtelen felszerelésért, mindig van miért. Mi meg szülők nézünk ki a fejünkből, hogy hogyan lehet, hogy a teljes osztálynak csak a kisebbik fele érti a feladatokat. A válasz: nem figyelnek oda, nem önállóak, csak az a pár gyerek, arról kell példát venni. Aztán jönnek a feketepontok rajzból és technikából is. Nem elég szépen rajzol. A színezése nem pontos, kimegy a vonalból. Összecsapta a munkát a ragasztós feladatból. Irgum-burgum! Néha este pedig halkan utal arra, hogy már érti, miért volt neki olyan jó az óvodában. Én meg meg sem bírok mukkanni a döbbenettől…

Mi a franc van másodikban???

Nyolcéves és gyerek, történetesen fiú. Kilenc hónapon át hordtam a szívem alatt, minden mozdulatát figyeltem, a pelenkát is olyan gonddal választottam ki neki, mint az első zöldségeket és gyümölcsöket, amit a biopiacon vettem. Az óvodáját és az iskoláját nem kevésbé. 16 hónapig szoptattam és figyeltem a lelki egészségére. Beírattam a legjobb iskolába és azon kapom magam, hogy ez nem az a ló, amit kerestem. Szenvedünk az iskolától és a tanítóktól is. Minden helyzetet és körülményt meg lehet magyarázni, de ettől még valami nagyon-nagyon nem jó.  Az a gyerek, aki reggel iskolába megy és az, aki este hazajön, már nem az én fiam. Látom, hogy a legrosszabbat hozzák ki belőle ő meg belefeszül, rólam nem is beszélve. Egyre többet gondolkodom azon, hogy én látok-e többet ebből a gyerekből, vagy valóban „csak” erre képes? Végül is a tanító jobban látja a teljesítményét és a hozzáállását, mint én otthonról. Vagy mégsem?

Október második hetére megérik a gondolat, hogy iskolát váltunk, miközben az új osztályfőnök eddigre megkérdőjelezi a gyerek tavaly év végi eredményeit is. A gyerek közben egyre többször jelzi, hogy nincs ideje játszani, fürdés közben számolgatja, hogy hány tanárja is van. Eszembe jutnak a cikkek és bejegyzések arról, hogy hogyan égnek ki a gyerekek felsőre, ahol már fontosak a jegyei és a szerzett tudása is. Számtalan publikáció és gyakorlat létezik már erre a szindrómára, mi lesz ezekkel a gyerekekkel, akik ilyen nyomás alatt teljesítenek 8-10 évesen? Miről is maradna le, ha iskola után lenne ideje focizni, játszani, zenét tanulni, vagy csak kártyázni az osztályteremben? Egyáltalán lenne ideje nyugodtan megebédelni minden nap? A loom bands készletét azért legalább minden nap elviszi, annyi öröme van két óra között. Érdekes, azt sosem felejti el.

Az iskolaváltás

Nehéz dolog úgy, hogy a gyerek szereti az osztálytársait. Sírógörcseim voltak, mert nem tudtam, hogy mi a megoldás, de tudtam, hogy innen mihamarabb el. Öt nappal az őszi szünet előtt már tudtam, hogy többet mi abba az osztályba nem tesszük a lábunkat. Az egyik angoltanár őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy ha valaki, akkor az én fiam „ilyen” iskolába való. A könyvtáros bácsi úgy tudta, hogy az osztály egyik legjobb képességű gyereke volt, sajnálta. Az osztályfőnöke el sem köszönt a gyerektől. Az állandó kétségek között mégis tudtam, hogy az én fiamnak nyolcévesen inkább most az való, hogy játsszon az iskolai feladatai mellett és legyen még pár éve gyereknek lenni. Öt év múlva is meg tud tanulni angolul. De akkor már nem fog játszani esténként és mesét kérni lefekvéskor. Akkor nem akar majd velem karkötőt fűzni és tanárosat játszani, reggel öltözködés közben autókázni, és este vacsoránál bohóckodni és elbújni a paplan alá.

Végül találtunk egy iskolát. Ajánlásra és megérzésre.

Három hét telt el az iskolaváltás óta.

Minden nap úgy érzem magam, mint egy kívülálló, aki egy teljesen másik világba csöppent. Olyan pozitív meglepetések érnek, amilyet iskolával kapcsolatban nem tapasztaltam még. Apróságok és nagy dolgok. A legfontosabb talán az, hogy a kisfiam most egy olyan osztályba jár, ahol gyerekeket tanítanak és nem oda, ahol kis felnőtteket oktatnak.

A szeptemberi 1-es magatartása, egy osztályfőnöki intő és két osztályfőnöki figyelmeztetés után az új osztályban eddig példás magatartású (három 5-öse van, hetente értékelik). Matek verseny előkészítőre jár, az új osztályfőnöke szerint jó csapatjátékos, jó hatással van az osztálytársaira, kiemelkedő lelkesedéssel tanul és én pedig tudom, hogy azért boldog, mert itt ő JÓ. Meg is akar felelni ennek a képnek, hazafelé hosszú mondatokban mesél a napjáról, én meg hallgatom, mert régen nem volt hozzá kedve. A tanító délután a padban ülve segít a gyerekeknek a lecke megírásában, ha szükséges. A kisfiam azt mondja, a mostani tanító nénije türelmes, a másik nem volt az, rögtön kiabált. És heti háromszor jár sportolni iskola mellett, kényelmesen odaérünk 3 órára.

Az osztály SZMK-s anyukája elmondja, hogy ő is pedagógus és évekig élt külföldön, de a MI osztályunkban az osztályfőnök még nem tudott olyat csinálni, amit ő másképpen tett volna. Sőt, nagyon sokszor tanul tőle. Áradozik az osztályközösségről és az összetartásról, ami tapasztalható. Itt is vannak sérült gyerekek, nehezen kezelhető problémák. De valami mégiscsak más. Megoldják őket, mert van idő rá, van idő a gyerekekre.

Nem keresem az okokat, inkább hálát adok a gondviselésnek, hogy a régi iskolánkban kihozták a gyerekemből a legrosszabbat és ezt be is akarták bizonyítani. Vagy lehet, hogy csak egyszerűen senkinek sem volt ideje arra, hogy a sok feladat között a gyerekekre is figyeljenek? Mindegy is, mert így lehetőséget kaptunk arra, hogy az iskolaváltással olyan tanítók tanítsák őt, akik már most a legjobbat hozták ki belőle, mert mosolyog, vidám és nagy döbbenetemre esze ágában sincs visszamenni a régi iskolájába.

Mi felelünk a jövő nemzedékéért.

Miért ne hihetné azt egy gyerek, hogy az iskola játék? Pedig nem az. Az új oktatási törvénytervezet szerint bizonyos átlag alatt már gimnáziumba sem lesz lehetősége bejutni, a felsőoktatású intézményekről nem is beszélve.

Van egy nagyon faramuci helyzet az iskolaválasztással kapcsolatban. Közhely az a tény, hogy jó pedagógust kell választani, nem jó iskolát. A szabad iskolaválasztás viszont nem szabad tanítóválasztást jelent. Tudom, hogy a régi iskolánkban az évfolyamunkon a többi osztálynak nincs baja a heti 35 órával és nem izgulnak a 9 tanító miatt, mert van valami összetartás-féle az osztályban és ki tudják hozni a legjobbat a gyerekekből. Amilyen a tanár, olyan az osztály. Láttam poroszos álomiskolát szigorú tanárokkal és olyan gyerekekkel, akik imádnak ott tanulni. Kifaggattam sok alsós gyerek szüleit a tapasztalataikról. Mi menő iskolába jártunk, ahol a végső benyomásom mégis a szedett-vetett csürhe jelző lett. SZMK-sként túl sokat láttam az iskolánk gyarlóságaiból, a tantestület háttér-manipulációiból és egymás felé történő rosszindulataiból is, csak ez külön megérne egy írást. Mi a tanulság? Mi szülők felelünk azért, hogy kit állítunk példának a gyerekeink elé nap, mint nap a katedrán, aki segíti a fejlődésüket és a mai z generációs gyerekeket is képes a tudás és az élethosszig tartó tanulás útjára terelgetni.  

olvasó

Több mint 25 ezren követnek minket a Facebookon, ahol további terhességgel, gyerekneveléssel kapcsolatos tartalmat találsz.
Tetszik?