Körülbelül félidős terhes voltam, mikor elkezdtem olvasni a Bezzeganyát, és most így a 40. hétre megérett bennem a vágy, hogy a saját élményeimet-érzéseimet is megosszam veletek.
Egy ideje már szerettem volna gyereket, és mikor végre a férjem is elérkezettnek látta az időt, rögtön elvágtáztam a nőgyógyászhoz, hogy felelős anyajelölt módjára megcsináltassam a citológiát meg a hüvelytisztaságit, mielőtt a tettek mezejére lépnénk. Miután lányos zavaromban, no meg a boldogságtól hebegve-habogva előadtam, miért is vagyok itt, a doki végigmért lesajnáló tekintettel, majd így szólt:
„Előbb le kéne adni vagy 10 kilót…!”
Aztán elkezdte ecsetelni milyen kockázatai is vannak annak, ha egy elhízott nő teherbe esik: hogy amennyiben egyáltalán összejön a baba, és esetleg meg is marad, nagy eséllyel számolhatok a cukorbetegséggel, esetleg a gyereknek lesz valami fejlődési rendellenessége, de mindenképpen katasztrofális következményekre számíthatok, hiszen még egy NORMÁL (ezt jól kihangsúlyozta) terhességnél is felmegy 9-15 kg a várandós nőre. Lefagytam, nem tudtam, mit kéne mondanom. Aztán valahogy felkeveredtem a vizsgáló székbe, és miközben a lábam között turkált ez a kedves úriember, váratlanul odavetette: „Azt tudta, hogy hátrahajló méhe van?” Elsuttogott „nem” válaszomra reagálva közölte: „Na, akkor most mondom!”
Ezek után sírva fordultam ki az ajtón, és nem tudtam, mihez is kezdjek. Kamaszkorom óta hiába próbáltam lefogyni, nem ment. Ennek ellenére sosem éreztem magam mozgásképtelen hájpacninak, mindig pörgős életet éltem, és tudtam, hogy bár vannak pasik, akik kifejezetten undorodnak a magamfajta nőktől, a többség azért nem tart visszataszítónak, sőt vannak, akiknek kifejezetten tetszem: így a férjemnek is. Ekkor viszont egy csapásra rám zuhant kamaszkori kételyeim teljes tárháza, újra szörnyetegnek éreztem magam. Aztán valahogy fellázadtam. Arra gondoltam, hogy igazán elmehetne ez az orvos a jó büdös francba a bunkó stílusával, hogy úgy beszél velem, mintha torzszülött lennék, vagy legalábbis heroinfüggő életmóddal veszélyeztetném vágyott magzatomat. Úgy éreztem, sokat tettem eddig is a jövendőbeli gyermekemért: hónapokkal azelőtt leraktam a cigit, visszafogtam a bulizást, még a káromkodásról is igyekeztem leszokni, és igen, próbáltam volna fogyni diétával, mozgással, de ez utóbbi sajnos nem nagyon ment. Szerencsére a férjem megnyugtatott, hogy hülye az orvos, türelmesen végighallgatta, ahogy minden közeli barátunknak előadtam az engem ért sérelmet, és végül belevágtunk a dologba.
Nagyon meglepődtem, mikor kiderült, hogy szörnytestem és hátrahajló méhem ellenére elsőre megfogant a baba. A terhesség elején sikeresen megúsztam a hányást, de helyette kaptam egy csodás migrént, ami a 8. héttől a 18. hétig vissza-visszatért, hogy pár napos pihenők után szintén pár napig tartó permanens fejgörcsökkel kínozzon. Eközben rendszeresen nyomasztottam magam azzal, hogy netes fórumokat olvastam, ami alapján kezdtem azt hinni, hogy 10 magzatból, jó, ha egy életben marad.
Aztán elmúlt a fejfájás, és elmúlt a félelem is. Megvolt a választott orvosom, akiben bíztam, és vele együtt kaptam egy csodás szülésznőt is. Végre elhittem, hogy minden rendben lesz, és így a második trimeszter hátralévő részét igazán nagyon élveztem. A baba mozgása sosem volt kellemetlen számomra, mindig megörültem, ha éreztem, hogy aktívkodik odabenn. Életem párjának elég sokáig nem jutott ki ebből a mókából, mert a gyerek elejétől fogva nagyon huncut volt, és amint odaraktam volna nemzőapja kezét a mozgás helyszínére, azon nyomban abbahagyta. Mostanság, mikor olyan kevés helye van, hogy néha már-már vergődésnek tűnik, ahogy átrendezi a hasamat, a férjem is gyakrabban érezheti, sőt, kedvére gyönyörködhet a látványban. Egyébként mikor először látta a „vonulást”, kiült a riadalom az arcára, és azt kérdezte: „Úristen, ez normális dolog, hogy ENNYIRE mozog a gyerek?”
A gyerekről a 18. héten kiderült, hogy kisfiú, bár az elején nem mondta tutira az orvos. Aztán mikor a 23. héten rákérdeztem, a nőgyógyász kinagyított egy képet az ultrahangon, amin teljesen olyan volt a kis cerkája, mint ahogy a falfirkákon szokták ábrázolni... „Nos, mit gondol Klári, elég egyértelmű? – kérdezte az orvos – ugye látott már ilyet?” Jót nevettem rajta, hát mégis hogy kerülnék ide máskülönben?! Volt nagy öröm, főleg ami édesapámat illeti: három lánygyermek után az első unoka fiú lesz. És nagy volt az öröm a férjem részéről is, aki már ki is nézte, milyen albumba gyűjtik majd a bélyegeket, meg milyen helikoptermodelleket szerelnek össze, ha nem épp valami velős filozófiai problémáról beszélget a gyerekkel.
A várandósság idilli állapota valamikor a 32. hét után változott terhességgé, ugyanis ekkor kezdtem tapasztalni az állandó kézzsibbadást-görcsöt-fájdalmat, amit szakszóval carpal tunnel szindrómának hívnak. Úgy kell elképzelni a dolgot, hogy mikor nem mozgattam a kezem (főként éjszaka) elkezdett bizseregni, majd a vádligörcshöz hasonló fájdalmat produkálni, amire volt, hogy másfél óránként keltem fel, és ilyenkor muszáj volt járkálni, borogatni, tornáztatni, mielőtt visszafeküdtem. Mostanra már egész jól megszoktam, nap közben is állandóan zsibbadok, de mintha a görcsök kevésbé lennének erősek és fájdalmasak. Szóval ez már igazán istenes ahhoz képest, amit a 33. és 37. hét között elviseltem. Meg amúgy sem panaszkodom, mert ez nem egy komoly betegség, csak nekem nagyon kellemetlen, és remélhetőleg a szülés után elmúlik.
A szülés után, ami itt van a küszöbön. Talán ma jön. Talán holnap. Talán még egy hét. Valahogy a fájdalomtól nem félek, inkább az egész kiszámíthatatlansága frusztrál kicsit. De az elsődleges érzés mégis a feszült várakozás, hogy végre meglássam Őt, aki kilenc hónapig növekedett a testemben, és aki mostantól egész hátralévő életemet meghatározza majd, akiről gondoskodnunk kell, Németh László szavaival élve ez a „darab ránk bízott emberiség”. Ennél izgalmasabb dolog, azt hiszem, még sohasem történt velem.
szendyilka
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
