A férjemmel szerettünk volna kisbabát. Az álmunk nem is nagyon váratott magára, nem kellettek hozzá hosszú hónapok, évek, mint oly sok szülőnek. Nagyon boldog időszak volt a terhességem, a vizesedésemet leszámítva teljesen problémamentes.
A 37. héten elment a nyákdugó, utána a magzatvíz, gyors bementünk a kórházba és egy óra alatt természetes szüléssel megszületett a kislányunk. Nagyon boldogok voltunk, hogy viszonylag kevés fájással és több órás vajúdás nélkül megúsztuk, és a karunkban tarthattuk a mi gyönyörű kis csodánkat. Az ember nem is hinné, hogy vele is történhet hasonló, amíg meg nem történik a baj. Sajnos a méhlepényem nem vált le, így műteni kellett. Akkor még nem is féltem, nem gondoltam semmi rosszra, csak arra, hogy utána a karomban tarthatom a kislányomat. A rutin beavatkozás hosszadalmasra sikerült, mivel nem állt el a vérzés, így megvárva mit mond a főorvos, mit hoz a reggel. Addig együtt lehettünk, mint minden normális, aranyórát töltő kiscsalád.
Sajnos a mi történetünk rosszra fordult. A szervezetem nem reagált a véralvadásgátlóra, sok vért vesztettem, így újabb műtét várt rám, hogy megnézzék, mi lehet a baj. Mélyen tapadt a méhlepény és véralvadási zavar miatt életmentő műtét várt rám, el kellett távolítani a méhemet. Ha ez nem történt volna meg, most nem élnék, nem látnám a családomat, a kislányom sose ismerhetett volna meg.
Három napig intenzív osztályon voltam, az ott dolgozóknak, a szülészemnek és a szülészet összes dolgozójának örökké hálás leszek, amíg élek! A csecsemősök küldtek nekem képeket a kislányomról, ez segített abban, hogy minél előbb rendbe jöjjek. Végül visszakerültem a szülészetre, újra találkoztunk... Rettegtem... Mi van, ha nem fog megismerni szegényke?
Vegyes érzésekkel tele hol legszívesebben sírtam volna, hol mosolyogtam. Próbáltam összeszedni magam, lelkileg összetörve, hogy hogy történhetett meg ez pont velünk, hiszen minden rendben volt, semmi nem mutatta, hogy ez lesz. Mint egy rémálom. Anyának lenni a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt és történhetett velem, de ez az állapot megfosztott attól, hogy újra átélhessem ezt a csodát. A kislányom tartotta bennem a lelket, az ő léte és lénye adott nekem erőt, hogy rendbe jöjjek. Mindezt persze a Covid alatt, zéró látogatóval, teljesen magunkra utalva.
A szobatársaimmal nagyon jóban lettünk, kicsit irigyeltem őket, hogy náluk nem történt meg mindez, de jó volt együtt örülni egymás örömkönnyeinek, megosztani egymással az érzéseinket, gondolatainkat. Ennek a helyzetnek új barátságokat is köszönhetek. A családom otthon várt minket, próbáltak minden módon támogatni ebben a lehetetlen helyzetben, hála a látogatási tilalomnak. A lábamban közben kiderült, hogy felületi vénás trombus van, így összesen két hetet töltöttünk kórházban. Három hónapig kaptam a véralvadásgátló injekciókat, végül felszívódott a rög. Azóta sem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak arra, ami történt. Mi lett volna, ha...
Kismamaként két opció volt a fejemben: a természetes szülés és a császármetszés. Azóta átértékeltem az életemet, a pici dolgoknak is teljesen máshogy örülök, mint előtte bármikor. Igyekszem megörökíteni minden emlékezetes pillanatát az anyaságnak, magamba szippantani, mint valami csodát, hogy annyira jó ez az egész és mégis ott van bennem a másik véglet: önhibámon kívül így alakult az életem, és többször nem élhetem át a terhességet, a szülést, a kislányomnak nem lehet kistesója.
A szívem szakad meg... Ezt csak az értheti, aki valamilyen módon átesett hasonlón. Nagyon sokat olvasok erről a témáról, miután alszik mindenki körülöttem.
Sokan nem értették, miért nem annak örülök, ami van, felejtsem el, lépjek tovább és egyéb fantasztikus életbölcsességek. Könnyű mondani. Főleg, ha valaki megkérdezi, mikor jön a kistesó. Mintha egy kést döfne belém egy jól célzott mondattal.
Fogalmam sincs, hány meddő nő cserélné el velem az életét, hány nő nem élheti át ezt az egészet egyszer sem. Hálás vagyok azért, hogy anya lehettem, anya vagyok. Próbálom elfogadni, megérteni, mi miért történt, de egyszerűen mégsem tudom teljesen elengedni ezt az érzést, ami van bennem, bár idővel lehet, változik majd ez, nem tudom. Azóta összehozott az élet hasonlót átélt anyukákkal, így már tudom, hogy ez sajnos nem egyedi eset. És egyikünk sem tehetett sem arról, hogy így alakult, sem ellene, hogy mi lett volna, ha...
Mi lett volna, ha ugyanúgy alakul minden, mint a normális nagykönyv szerint zajló forgatókönyv. Ezt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre az életem gyökeresen megváltozott, hogy van valaki, akiért bármit megtennék, hogy mosolyogni lássam... Hiszen az a csillogó szempár kárpótol minden fájdalomért a szívemben, főleg, amikor kimondja a legszebb szót: „Anya!”
A.
