2013. augusztus 19. kb. 6 óra kitápászkodom az ágyból. A feleségem már fenn van, a kislányunk még talán alszik. Megkérdezem, hogy aludt. Egész éjszaka fájásai voltak, de nem túl erősek. Most is jönnek úgy kb. ötpercenként, csak nem tudta nézni, mert áramszünet volt, és az óra 12:00-t kijelezve villogott egész éjjel. A vérnyomásom megemelkedik, adrenalin, stb. és hasznos jótanácsokkal lepem meg feleségemet: nézd az órát a telefonon, gyorsan vegyél egy forró zuhanyt, anyukádékat hívjuk fel azonnal, jöjjenek vigyázni a nagyobbik lányra és irány a kórház.

Feleségem szerint ezek még jóslófájások, de nekem nem úgy tűnik, miközben a szék háttámlájára rádőlve szuszog és összeszorított fogakkal tűri a fájdalmakat. Szerintem ezek határozottan igazi fájások.

Végül megegyezünk, hogy inkább bemegyünk most biztos, ami biztos, legfeljebb hazaküldenek. Anyósékat felhívjuk, rendben, nem kell rohanni, de azért jöjjenek. Félóra alatt itt vannak, addig utolsó simítások a kórházi csomagon: fényképezőgép, „father 2 be kit” berakva.

Közben a nagyobbik lányunk, minden fájásnál kedvesen simogatja a Mamáját, érzi, hogy most valami történni fog. Most valahogy nem követeli, hogy „Mama játsszunk!”.

Megjönnek anyósék, érzelmekre most nincs idő, bár mindenkin érződik valami meghatottság. Búcsú a kislányomtól, Mamát most Papa beviszi a kórházba, ahol egy doktor bácsi megvizsgálja.

7:45 Úgy döntünk, hogy mivel korán reggel van, pihenőnapon saját autóval megyünk, mert dugó biztosan nem lesz. Autóba beszállás, én a jobb hátsó ülést javaslom kényelmi és biztonsági szempontból. Tudták, hogy a statisztikák szerint az autóban a jobb hátsó ülés a legbiztonságosabb? Feleségemet azonban nem lehet meggyőzni, az anyósülést választja. Próbálok egyfajta középutat találni a kényelmes és biztonságos, valamint a lendületes haladás között. Ötpercenként meg kell állni a fájások miatt, próbálom úgy időzíteni, hogy ezek piros lámpánál történjenek, de pár buszmegállóban is meg kell állni. Közben folyamatosan az autóban lévő órát figyelem.

8:11-kor a kórházban vagyunk, sikeresen odatalálunk a szülészetre is, feleségem bemegy, számomra most a várakozás időszaka következik.

8:57. A doktorunk megy el előttem, ahogy üldögélek kinn a padon és kedvesen közli, hogy a feleségemet előkészítik a szüléshez, én is hamarosan bemehetek. Tényleg nem kell sokat várni, már az öltözőben vagyok, ahol felveszem hajhálót, meg a ruhát, a maszkot azért én is túlzásnak tartom, azt ott hagyom.

9:15. Már a szülőszobában vagyunk. Feleségemnek erős fájdalmai vannak. Hogy tudok segíteni? Közeledjek, vagy az zavarná? És ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben. Szerencsére a szülésznő segít. Amikor a feleségem kissé előrehajolva támaszkodik a sublótra, állj a háta mögé és a derekán hátul lévő két kis gödröcskét körkörös mozdulatokkal masszírozzad. Feleségem arcán látom az elégedettséget, így a fájások jóval elviselhetőbbek.

Már nem tudom pontosan követni az időt, hogy mi miután következik, pedig erős elhatározásom volt, hogy mindent percre pontosan feljegyzek, na, mindegy. A legszebb pillanat, amikor már kitolási szakban (ezt utólag derült ki) az ágy szélén ülök, feleségem az ágy végében térdel, és a nyakamba csimpaszkodik, én átölelem. Olyan, mintha én is egy kicsit része lennék a szülésnek. Erős fájdalmak között elhangzik a szájából, hogy „te meg most mit mosolyogsz?”. A szülésznő kedvesen megjegyzi, hogy szerinte csak nagyon jól érzem magam. A szülésznővel értek egyet.

Jön a doktor. Határozottan javasolja, hogy menjünk át az alternatívból egy hagyományos szülőszobába és ott folytassuk a szülést. Feleségem teljes mértékben megbízik benne, így felkerekedünk. A két szülőszoba között a folyosón is jön egy fájás, ezek nincsenek tekintettel semmire. Feleségem egyik kezével a falra szerelt korlátba, másikkal a szülészorvos kezébe kapaszkodik (éppen az volt legközelebb).

A szülőszobában már ismerős dolgok következnek: lábat fel, szájat összeszorítani, stb. Én is kapok feladatot, segítsek a felém eső térdet felhúzni, a másik kezemmel emeljem a feleségem fejét. Ezt sikeresen abszolválom.

10:50. Megszületett, gyönyörű! (visszatért az időérzékem). A szokásos orvosi folyamatok következnek, és két óra közös pihenés. A baba először a feleségem meztelen hasán fekszik betakarva, majd én is kézbe foghatom. Próbáljuk feldolgozni a minket ért ingereket, történéseket, ilyenkor minden kicsit még meseszerű. Ez tényleg velünk történik?

Letelik az előírt két óra, feleségemet átkísérem a szobájába, segítek berendezkedni. Aztán elválunk, hagyom pihenni. Kimegyek a kórházból, az ócska sarki büfében a nagy ijedségre megeszem egy hamburgert, majd hazamegyek.

apa

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?