Őszintén bízom benne, hogy azok az anyukák, akik kamasz gyereket nevelnek, akik a munkájuk során találkoztak sok különböző hátterű gyerekkel, sok kacifántos problémával, tanácsot tudnak adni nekem, mert most egyszerűen megbénít a tanácstalanság. Hogy érthető legyen, hogy némi rálátás legyen a problémára, egy mesével kezdeném.
Egyszer volt, hol nem volt, egy betonrengeteg közepén egy lány, aki minden nap, amikor a munkából koslatott hazafele, egy aprócska kislányt látott egykedvűen a homokozóban ücsörögni, se más gyerek, se játékok, csak az ücsörgés és a bambulás. Az anyukája a maga 16 évével a padon szívta a cigit, köpködte a szotyit, és dumált a sorstársakkal. A sokadik alkalommal, ki tudja, miért, megállt, leült, beszélt hozzá, épített valamit. Majd legközelebb hazafele vett egy homokozókészletet. Játszottak, vagyis a lány játszott, a gyerek nézte. Így kezdődött. Ennek 17 éve.
Aztán lettek hosszabb programjaink, sétáltunk, elmentünk fagyizni, feljött hozzám mesét nézni, kutyát simogatni. Rendeztem szülinapi bulit, rendeltem télapót, volt közös húsvét és karácsony. Akkor legyél te a keresztanyja! Jó, legyek és már ott álltam a templomban egy hároméves, kvázi vadidegen gyerekkel. Furcsa az élet.
Volt nyári tábor, úszótanfolyam, görkori, bicikli, asztal, ágy, számítógép, ruha, miegymás. És voltak közös balatoni nyaralások, szentesték, húsvétok. Az évek peregtek, nevelőapukák jöttek és mentek, a gyerek iskolába ment. Nem ment a tanulás, sok volt a gond. Töltött nálam heteket, mert az uzsorások rendszeresen éjjel törtek rájuk, vagy az aktuális nevelőapa túl sokat balhézott.
Nehéz volt bármit tenni úgy, hogy ne tűnjön durva beleavatkozásnak az életükbe. Ki voltam én, hogy beleszóljak? A természetemhez képest nagyon óvatosan próbálkoztam, és bár volt olyan is, hogy anyuka napokig tartó sírógörcsös állapotában azt mondta, inkább vedd magadhoz, nekem már nem kell, de így is eljutottunk oda, hogy nem a te gyereked, minek pofázol bele.
Marha mérges voltam, de nem hibáztatom. Már akkor is éreztem, hogy milyen lehetetlenül elkeserítő helyzetben van az, aki 16 évesen anya lesz, az apa már a terhesség kiderülésekor lepattan, aki 18 évesen a rákos anyját ápolja, aki soha nem volt jó hozzá. Se szeretetet, se támogatást, se jó példát soha nem kapott, nem látott.
Amikor a gyerekeim megszülettek, és a saját bőrömön tapasztaltam, milyen piszok nehéz, akkor még inkább megértettem, bár ez nem tette senki számára könnyebbé.
Szóval az élet szaladt, elköltöztem, családom lett. Volt, hogy hónapokig nem beszéltünk. Amikor hívtam, hogy megbeszéljük a nyaralást, már csak „bocsi, nem megyek”-et kaptam. Gyönyörű kamaszlány lett. Úgy éreztem, nincs szüksége a jelenlétemre az életében, nem erőltettem magam.
A kapcsolatunk az ünnepekre korlátozódott, meg azokra az alkalmakra, amikor a semmiből előkerülve egészen megdöbbentően személyes kérdésekben kért segítséget, tanácsot. Nagyon nehezen értelmezhető személyiség számomra, mint az a kicsi egykedvű lány a homokozóban, olyan maradt. Az érzelmek nem mutatkoznak az arcán, nem beszél sokat. Halvány fogalmam sincs, mit gondol és mit érez.
Annyiban maradtam vele és magammal, hogy elmondtam, tudod a számom, tudod, hol lakom, ha bármi, tényleg bármi kell, megtalálsz. És néha megtalál, és elmegyünk nőgyógyászhoz, elintézzük a diákmunkát, csinálunk bankszámlát, elmegyünk moziba. De hogy mi van benne legbelül, rejtély.
És most elérkeztünk a most gondjához. Mert most az van, hogy ez a 17 éves lány egyszer csak este 10-kor megjelent, hogy az anyja kidobta. Nem részletezném a hetekig tartó vitájukat, amit – többek között – rajtam keresztül, már-már ordenáré stílusban folytattak le, a végeredmény az lett, itt most ez a kapcsolat, ez az együttélés nem folytatható.
És akkor most mit csináljon keresztanyu? Adott egy 17 éves tényleg kifejezetten szép lány, aki nem tud és nem is akar tanulni. Nincs érettségi, nincs szakma, nincs értelmes cél, nincs pénz, nincs támogató család.
Vagyok én, aki befogadná, de elhelyezni csak a gyerekszobában tudja, két öt év alatti gyerek közé. Egyszerűen kicsi a lakás. De maradni nem akar, hazamenni se akar. Szótlan, egykedvű. Jön-megy, alkalmi munkákat csinálgat, barátnőzik, hol itt alszik, hol ott.
Aztán egyik este taxi áll meg a ház előtt, kiszáll belőle a lány, kezében tucatnyi vörös rózsa és a sofőr is, beszélgetnek, vihorásznak. Vesztesnek érzem magam.
Este aztán nagy kínnal megtudom, hogy a pasi 28 éves, ő meg szerelmes, ott akar aludni. Én meg azzal a kurva rózsacsokorral szeretném agyonverni a fickót. Mit mondhatnék? Nem alhatsz? Nem vagyok az anyja, de még ha az lennék se hiszem, hogy lenne értelme tiltani bármit is. Elkérem a pasas nevét, telefonszámát, címét, és rázúdítom negyven évem minden tapasztalatát. Fogalmam sincs, hogy mennyit fogad be belőle.
Telnek a napok, nyaggatom, mit szeretne, hogyan tovább. A családom szerint türelmetlen vagyok, nem kéne ennyire erőltetnem, hogy ilyen fontos kérdésekben ilyen gyorsan hozzon döntést. Igen, türelmetlen vagyok. Azt gondolom most, ebben a nagyon sérülékeny korban és élethelyzetben, ha gyorsan nem áll rá egy normális életpályára, menthetetlenül elkallódik, és én a legrosszabbtól tartok. Látom én ezeket a majdnem felnőtt, szép lányokat az út szélén állni sötétedés után.
Kérem, legalább fogalmazza meg, mire vágyik, akkor legalább hozzá tudnánk igazítani valami reálishoz. Készítünk rá tervet és nekifogunk. A vége az, hogy az általam javasolt tervet mondja vissza, hogy igen, az jó lesz. De én érzem, hogy így nem lesz jó, mert nem lesz elég nekem akarni. Suliváltásban, munkakeresésben, lakáskeresésben egyáltalán nem akar részt venni. Kérdezem, hogy a pasihoz szeretne-e költözni, a válasz mindig határozott nem.
Ilyenkor mihez kezdjen az ember? Gondoljam azt, éretlen még, én tudom, mi a jó neki, kiveszek egy társbérletet, elirányítom diákmunkára egy nagyáruházba, kiveszem a suliból, amibe már egy éve be se jár, és beíratom egy OKJ-s képzésre, majd közlöm vele, mától itt laksz, hétfőtől-péntekig itt dolgozol és hétvégén meg ezt a tanfolyamot végzed el, vagy?
keresztanyu
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
