Apokrif

Mária a fészer mögé szaladt, megint hányt. Ma már másodjára, a héten negyedszerre, összesen meg ki tudja, hányadjára már.  Először úgy gondolta, beteg lett, olyan beteg, mint a vén Sára, felpuffadt a hasa, hányt, aztán egyszer csak meghalt. De Mária nem halt meg, pedig neki is mintha felpuffadt volna a hasa, hány és nem kívánja az ételt, de az öreg Sára öreg volt, és ennyi idő alatt őt már el is temették. Vagy a fiatalok másként halnak bele?

Luca della Robbiának tulajdonítva (Firenze, 1400 körül - 1482): Madonna gyermekével, másként Almás Madonna

Mária gondolkodott. Nem volt könnyű feladat, mert sok mindent elvártak tőle, de hogy gondolkodjon, azt soha, senki. Mária, adj a csirkéknek. Mária, fejd meg a tehenet, adj vacsorát, hozz vizet a kútról, hol a szandálom, hozz almát a kamrából, Mária, Mária, hol vagy már? Gondolkodni ezeken nem kellett. Akkor sem, mikor az apja bejelentette, férjhez adja Józsefhez, akit alig látott addig, de hát így szokták, egyszer csak férjhez adja a lányokat az apa, esetleg a házasságszerző tanácsára, gondolkodni a férfiaknak kell, a rabbinak, a római előkelőségeknek, a lányok meg vizet hordanak, tehenet fejnek és férjhez adják őket.

-Mária, beteg vagy?

Megrettent, hátranézett, nem merte kiköpni a szörnyű ízt, pedig csak öccse, Lévi állt mögötte kérdő arccal. Máriának nem volt anyja, amikor öccse született, akkor halt meg, a baba azért maradhatott életben, mert a jólelkű szomszédasszonynak volt egy kéthónapos fia, és elegendő teje. Az akkor hat-hét éves Mária karon hurcolászta a kicsit mindenhová, volt Mária nyakában egy idegen fémpénz kiszúrva, egy rokon találta és „hozzon szerencsét” felkiáltással a kislány nyakába akasztotta. A baba ezt az érmét babrálta mindig csöpp kezével, később meg is kérdezte, mi van ráírva. Mária nem tudott olvasni, ilyen betűket pláne nem, de vidáman rávágta „Mária a Lévi kisanyukája!”. Nem, az öccsétől nem kell félnie.

-Nem tudom, beteg vagyok-e, Lévi. Ne szólj apánknak, van elég baja.

Tényleg nem tudta. Azt tudta, hogy azóta a furcsa álom óta van így. Mária régebben is álmodott furcsát, napokig előtte volt a veres kecske, amely leszegett fejjel üldözte őt álmában, és kiabált: Enyém leszel akkor is, Mária! Mária tudta, hogy a kecskék nem beszélnek, ezért nem nagyon foglalkozott azzal az álommal sem, amiben egy furcsa szárnyas lény azt mondta: Ne félj, Mária, én Isten angyala vagyok, fiút fogansz a méhedben, akit Jézusnak neveztetnek és ő lesz a világ Megváltója.”

Na persze, pont a mezítlábas-szegény Mária, aki férfit nem ismert soha, Józsefet, a jegyesét is alig látta még, most is dolgozik, valahol messze, csak izent, hogy a tehénnel aztán jól bánjanak. De valami történt, mert azóta Mária étvágytalan, és mégis hízik, legalábbis a ruha egyre kevésbé éri körbe, valóban, mint Rebeka a túlvégről, aki férjhez ment, ő is étvágytalan volt, aztán meg rengeteget evett, a dereka nőttön-nőtt, aztán pár hónapra rá fia született.

„Megköveznek-é, ha én gyermeket várok?”-töprengett Mária.  Megölhet-é apám, hiába, hogy férfira én nem néztem, Józsefhez sem én akarnék menni, vagy álmomban mégis férfival voltam, hiába, hogy nem tudom, milyen az? Mert Rebeka azt mondta, egy szomszéd faluban megköveztek valakit, mert házasságtörő és parázna volt, hiába kiáltozta, hogy őt kényszerítették.”

Nem mert szólni az apjának, az ritkán nézett rá, nem vett észre semmit. Lévi még fiatal, és Máriáról nem gondol soha semmi rosszat, sőt, ő volna az első, aki a védelmére kel. De miért is kéne megvédeni őt, aki nem csinált soha semmi rosszat? Megint hánynia kellett az izgalomtól, ami elfogta, most már egyszerűen dühös volt. Nem akarja ő a világ Megváltóját megszülni, hogy is szülhetné meg, ha halálra kövezik a faluban isten tudja micsodáért, vagy apja, vagy József elkergetik a pusztába.

Mikor bement a házba, József állt ott.

Amit az apa nem, azt József azonnal észrevette. Nem így képzelte a pillanatot, amikor visszatér, épp elég volt a veszekedés a gazdával, aki nem akarta kifizetni a kialkudott bért, elég volt látni, hogy az itthon maradt család figyelmezetése ellenére nem sokat törődött a tehénnel, és most itt a lány, a nyugodt pillantású, szorgalmas lány, akit gondosan épp ezért választott ki, arcán-testén a félreérthetetlen jelekkel, és most József kezében lesz a sorsa.

Megvárta, amíg kettesben lesznek.

Mária, mit tettél? Megkényszerített valaki?

Mária értetlenül nézett rá. Nem, senki.

Akkor…..Mária, hogy engedhette apád, hogy….vagy elígért valaki másnak?

Nem, senkinek.

Akkor????....

Mária tűnődött, de nem jutott eszébe semmi. Az arcán nem volt bűntudat, hiszen nem tudta, milyen bűnért kellene felelnie. Azt viszont szégyenkezve, de bevallotta, különös álmot látott, amiben az Úr angyala mondta, hogy fiút hord majd méhében, akit Jézusnak hívnak és a világ Megváltója lesz…és azóta lett ilyen, mint akit beteggé tett az álom.

Józsefet végtelen szomorúság fogta el. Ha Mária céda lenne, lehetne legalább haragudni rá. De a tekintetét elnézve lehetséges, hogy eszelős lett? Nem hasonlított azokhoz, akiknek egyszer a pusztában menedéket épített, akiknek a nyál csorgott a szájából, a Nap felé imádkoztak érthetetlen nyelven, maguk alá piszkítottak, és mintákat rajzoltak a levegőbe. Pedig nyilván eszelős a leány.

Mária, nem lenne jobb, ha….elakadt a szava. Dadogva magyarázta volna, hogy ő elengedi, elbocsátja, nem kell hozzá feleségül mennie, ha nem akar. Nem akarja megszégyeníteni.

Akkor apám megöl, mondta nyugodt arccal Mária, ha te úgy látod, céda lettem, ő is úgy fogja. Ha pedig eszelős lennék, akkor kivisz a pusztába, ahol meghalok szomjan, megmar a mérges kígyó, vagy megölnek a többiek. Az igazi eszelősök.

Mária nem tudta, milyen erő mondatja vele ezeket a szavakat.  Egy pillanatra úgy érezte, lehet jobb lenne, ha meghalna, vagy kikergetnék a pusztába, a mérges kígyók és a bolondok közé, hiszen ő sem érti, mi van vele. Ha álmoknak hisz, eszelős, ha férfival volt, céda.

Az apa ekkor lépett be. Mikor meglátta kettejüket, hirtelen ő is meglátta, amit a napi jövés-menésben soha. Már kinyitotta a száját, mikor hirtelen megszólalt József. Igazmondó ember volt, úgy jöttek a szavak a szájára, mintha malomkövek gurigáznának. Én voltam, apámuram, hazaszöktem egyszer, féltettem a tehenet, Máriát is megkerestem, apámuram nem volt itthon….  tegyen vélünk, amit jónak lát. Maga sem tudta, miért hazudott hirtelen. Talán a kovács Nátán is eszébe jutott, akin mindenki nevetett, mikor a negyedik fia annyira formázta a római katonákat. Aztán már nem nevették, amikor Nátán három fia, aki szakasztott olyan volt, mint ő, otthagyták egymás után, csak a római-arcú veri mellette a vasat a műhelyben.

Vedd feleségül.

Csendes esküvőjük volt, a kis számú  násznép egyre Mária ruháját méregette. A lány furcsán érezte magát a szertartáson, mint valami csaló. József szótlan volt, majd az esküvőjük után árulta el: nyilván ragadós a Mária bolondsága, mivel ő hajszálra ugyanazt az álmot látta még az esküvő előtt, mint amiről Mária beszámolt: az Úr angyala neki azt mondta, ne féljen magához venni Máriát, aki fiat szül, akit Jézusnak neveztetnek, és……Mégis, ahogy Mária hasa nőtt, úgy nőtt a hallgatás fala is a házastársak közt. József egyetlen ujjal sem érintette a feleségét továbbra sem, babonás félelemmel nézte, mit rejthet az a növekvő has.

Az összeírás híre elérte őket. Mária nem akart menni, nehezen mozgott már, félt is, akkor már tudta, mibe halt bele az anyja. Itt a szomszéd Rebeka még tudna segíteni, de idegenben? Mégis elindultak, meg-megakadva. József dühös volt, ha ennyiszer kell megállni Mária miatt, soha nem érnek oda Betlehembe, az élelem meg fogytán, a kereskedők áruja drága.

Álljunk meg, József.

Nem lehet, esteledik, már nincs messze, bírd ki még egy kicsit.

József!

Mária különös arccal nézett rá. Még egyszer azt mondta: megállunk. Nem azt, hogy álljunk meg, hanem azt, hogy megállunk, mert itt az idő.

József megrémült. Betlehem határában jártak, házak látszottak már itt-ott, bár gyűlölte a gondolatot is, hogy bezörgessen, de akárkié is ez a születendő gyermek, mégse szülessen az út porába.

Nem fogadta be őket senki, a negyedik házból is dolgavégezetlen fordult ki.  Ha a férfiak engedték volna, az asszony volt gyanakvó, ha jólelkű asszony segített volna, rákiáltott a férfi.  A zsíros képűtől eleve undorodott, de más házat már nem látott. Hogy képzeled, mondta a zsíros képű, József nem is számított másra, mikor hirtelen ott állt mögötte Mária.

„Jó ember, az én időm eljött, akár beengedsz, akár nem. De bizony mondom néked, meghalunk most itt a te kapud előtt, ha bé nem engedsz akár a juhok közé, és hogy számolsz el két halottal az ajtód küszöbén? Nem zavarunk, ha menni bírok már, továbbmegyünk”

Mária megint nem értette, milyen erő mondatja vele e szavakat, két fájás közt, a zsíros képű hümmögött, a pajtában épp ellesznek, ha mégis meghalnának, kevésbé lesznek szem előtt. Bevezette őket a párát fújó állatok közé, akadt némi tiszta szalma is. Mária nem mert kiáltani.

Mária, mit tehetek?

Hagyjálbékén, hagyjálbékén.

Először nem is értette, csak később jött rá Mária, hogy az ő szájából jönnek a szavak.

Hagyjálbékén, meghalok, átok ül rajtam, meghalok, menj el, ne nézz ide, ne nyúlj hozzám.

József ács volt, de szerette az állatokat, sokszor segédkezett ellésnél. Emlékezett a tehén szemére, ahogy bőgött, a tehénnek segíteni kellett, és bár Mária most tényleg úgy nézett ki, mintha eszelős lenne, úgy érezte, képes és tud is segíteni, még akkor is, ha az asszony nem akarja.

Figyelj ide Mária, én nem tudom ki ez a gyermek, de hadd segítsek, aztán majd kitalálunk valamit, ne akarj most meghalni, ha az van megírva, meghalsz így is, úgy is, ha akarod megyek, ha akarod, maradok, de most maradj te egy kicsit. Látom a haját. Ne mozdulj, kérlek, egy pillanatot.

Fiú.

Kiemelte a gyermeket. Épp olyan gyermek volt, mint az összes többi, gyűrött, véres, kékes. József megvárta, hogy elmúljon a lüktetés a zsinórban – addig nem mert hozzányúlni –aztán elvágta, kicsi késsel, nagy rémülettel, hogy fájdalmat okoz-e a művelet. Nem okozott.

Mit is mondtál, hogy hívják? Elnevette magát, tényleg elhiszi ő a bolond álmokat. Persze, Jézusnak.

A három férfi hirtelen lépett be, zsír-hideg-és messziútszaguk volt. Sem József, sem Mária nem értették egészen, kik ezek, akik hajbókolva köszöntik az újszülöttet, külsejük szerint talán pásztorok, zagyva szavaik alapján bölcsek vagy uralkodók. A fazékban megcsillanó kincs láttán azonban Józsefet elfogta a rettegés: a tizedéért is öltek embert az úton, vagy fogták le a rómaiak, hogy honnét lophatta. Minek is hozták ezt ide, csak a bajt hozzák rájuk, hogyan viszik ezt tovább.

Mária a véres rongyokat, az összemocskolt szalmát igyekezett rejtegetni az idegenek előtt. Valamennyit kidobott József az udvarra az előbb, de még mindig volt belőle, szaga összekeveredett az állatok szagával. Hozsánna, világ megváltója, na szép, ez az egy ruha volt Máriánál végszükség esetére a kicsinek, mosakodni képtelenség, mosdatni képtelenség, mondjanak akármit, énekeljenek, csak elmenjenek végre már.

Mikor magukra maradtak, Mária nagy nehezen kiment az udvarra, csúszós sár volt az udvaron, hideg csillagok szikráztak fölötte, és valami különös világosság terjengett, vagy csak ő lát most rosszul? Talán akad itt valami kút, hoztak aranyat-tömjént-mirhát, de inni nem adott neki órák óta senki.  Férfiak, mondta megvető-nevetve, no hát tényleg férjes asszony vagyok már igazán, úgy beszélek, mint a vén Sára néni.

Bepillantott a kútba – uram istenem, adj erőt, hogy felhúzzam a vedret és ne szédüljek belé – akkor látta meg a csillagot tükröződni a kút vizében.

Visszaosont a pajtába, megcsapta ismét a születés és az állatok összepárázott szaga, a baba felnézett, és akár Lévi hajdanán, a Mária nyakában függő kicsi érme után kapott csöpp kezével. Mária elmosolyodott. Úgy érezte, túl van a nehezén, a többi már menni fog, most már csak anyának kell lenni a kicsi mellett, a szülés mintha elfújta volna a cédaság, eszelősség és a halál gondolatait. József megdöbbenve nézte: most jött rá, mióta elvette, először látja Máriát mosolyogni.

 Vakmacska