Mindig is úgy képzeltem, hogy ha férjhez megyek, akkor 24-én este kettesben fogunk karácsonyozni én és a férjem, pláne ha már gyerek is lesz, milyen szép és meghitt lesz a fa körül állni. Sajnos azonban a sors olyan apóssal és anyóssal áldott meg, akik mellett ez kivitelezhetetlen.
Kezdem az elején, hogy értsétek, milyen a viszonyom velük. Alapvetően mosolygunk egymásra, én az a típus vagyok (és a férjem is), aki inkább a békére törekszik. Nem tudom, hogy ez jó-e.
5 év együtt járás után kérte meg a férjem a kezem, épp 4 évvel ezelőtt. 23 évesek voltunk, és nagyon szerelmesek. (Megjegyzem, még most is.) Otthon laktunk mindketten, egyetemisták voltunk, de mellette dolgoztunk, és úgy számoltuk, habár szerényen, de meg fogunk tudni élni. Volt nálunk lánykérés, szüleim nagyon örültek, rá egy hétre mentünk anyósomékhoz, hogy megosszuk velük a nagy hírt. Ekkor jött az első csalódás. Nem, hogy nem örültek, de férjemnek előadták, hogy teljesen felesleges az esküvő, pár év múlva úgy is lesz egy másik, és hogy előbb még „nőzzön”, bulizzon. Férjemnek nagyon nehéz fél év következett. Nyilván nem akart teljesen összeveszni a szüleivel, de házasságot sem akarta miattuk elhalasztani. Tűrte a megjegyzéseket.
Az esküvő után nem beszéltünk már erről, mosolyogtunk egymásra, mintha mi sem történt volna.
Így indult a kapcsolatom párom szüleivel, és azóta is rengeteg a konfliktus, de mindig csak nyelünk és mosolygunk
Aztán eljött az első közös karácsony. Nagyon vártuk. Sajnos azonban anyósom foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy a 24-e estét náluk töltsük. Férjem nem tudott nemet mondani. Úgy gondoltam rendben, végül is mi majd ha hazajöttünk, akkor gyújtunk fát, amíg nincs gyerek, addig ebbe belemegyek. Az én szüleimnek szerencsére teljesen természetes volt, hogy a szentestét nem náluk töltjük.
Idén nyáron azonban született egy gyönyörű kislányunk, akit már nagyon vártunk. Szeptember óta a karácsonyon jár az agyam, hogy mi hogy lesz. Mit fogok főzni, milyen családi szokásokat alakítunk ki. Szerintem ezek nagyon fontos dolgok egy család életében. Kizökkentik a hétköznapokból, és talán közelebb hozzák egymáshoz a családtagokat. Pár hete felmerült anyósoméknál, hogy ki mikor hol karácsonyozik. Mondtuk, hogy 24-én mi szeretnénk hármasban itthon, és hogy beszéljük meg, melyik nap menjünk hozzájuk. Ekkor úgy tűnt, hogy ez így rendben. Pár nap múlva szól a telefon, apósom üvölt a férjemmel, hogy hogy képzeljük, hogy nem hozzájuk megyünk 24-én este, hanem az én szüleimhez. Hát ezen teljesen ledöbbentem. Egyrészt nem megyünk a mi szüleimhez, másrészt és ha igen? Nekem nem fontos a családom? Azóta se térek napirendre efölött.
Abszolút megértem, hogy nehéz lehet egy szülőnek elfogadni, hogy felnőttek a gyerekei, és a saját útjukat járják, és biztos nehéz lehet az első karácsony nélkülük, de valahol nem az a legfontosabb egy szülőnek, hogy a gyerekei boldogok legyen?
Azóta se tudom, hogy mi legyen. Itthon emésztem magam. Idén még tényleg pici a kislány, mi karácsonyozhatunk 23-án, de jövőre semmiképp nem akarok odamenni. Másrészt azt se akarom, hogy az legyen a rendszer, hogy ha apósom felhív valamiért üvöltözve, akkor az úgy lesz.
Nem jó, hogy az adventi készülődés veszekedéssel telik, és nem akarom, hogy karácsonykor is ez legyen. Ugyanakkor, ha elmegyünk, nagyon nehéz lesz végig mosolyogni, és nem tenni megjegyzéseket. Tudom, hogy ez nem a világ legnagyobb problémája, de valahogy most nagyon nagynak tűnik. Lehet, hogy a hormonok.
Erre mondta férjem tegnap a kislánynak, hogy az ember nem választhatja meg a szüleit. Hozzáteszem az apósát, anyósát sem.
Sárgarigó
