Lejár! – állapítottam meg egy sóhaj kíséretében. Naná, hogy lejár a gyerek útlevele! Május közepe van és június végén utazunk, addigra pedig szép csendben, sunyin lejár. Még jó, hogy észrevettem, lett volna nagy fejtörés a határon.
No, akkor útlevelet kell csináltatni. Ezt mindig is utáltam, hiszen a gyerek útleveléhez mindkét szülőnek jelen kell lenni és ugye apának dolgozni kell. De hisz van internetes időpontfoglalás! Szuper, gyorsan foglaljunk időpontot, még pont időben vagyunk. Lakóhely szerinti okmányiroda – öt hétre előre semmi. Ok, mellettünk lévő város okmányirodája, semmi. Anyáméknál, természetesen nincs időpont. Mondanom sem kell, a lelkesedésem kissé alábbhagyott.
Valahogy margószélre is került a téma, nem tudom, mire vártam, mit gondoltam, aztán eljött a június. Most már aztán muszáj lesz valamit kitalálni, gondoltam, mire jött az életmentő ötlet: nem is kell a gyereknek útlevél, elég a személyi, hiszen csak ide megyünk a szomszédba. Ahhoz nem kell apa, és még ráadásul ingyen is van, hisz első személyi lesz. Mivel időpont erre az ügycsoportra sem volt hetekkel előre, a frankó ötletet egy másik követte. Szépen elmegyek az okmányirodánkba nyitásra, húzok sorszámot, addig apa otthon őrzi a két lurkót, és majd visszamegyek a gyerekkel, amikor már látom, hogy mikor kerülünk sorra.
Szép terv és még meg is valósítható; kis büszkeséggel be is álltam kis hazánk tipikus minden-csak-nem-sorába nyitás előtt két perccel. Kissé meg is lepődtem, hogy hétfő lévén milyen kevesen voltunk, s megörültem, hogy akkor hamar végzünk, apa is tud a dolgára menni még délelőtt. Pillanatnyi örömöm persze nem sokáig tartott. Hallom, ahogy a félig ügyintézővé avanzsált biztonsági őr valamit beszél az előttem sorban állóval: „nem lehet ma”… „ilyet nem lehet húzni”. Ránézek a kis sorszámnyomó gépre és leesik a tantusz. Személyi igazolvány ügycsoport nincs egyik sorban sem. Meghökkenve kérdem a biztonsági őrt, hogy akkor mi is a helyzet, aki pléhpofával közli velem – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne -, hogy aznap nem intéznek személyiket, majd csak szerdától. Állam a földön, a szavakat már lenyeltem, kérdem tőle, hogy akkor hol lehetne elintézni. A másik városban – jön a teljesen magától értetődő válasz. Nem mondom, hogy nem feldúlva, kijöttem az épületből és a hála érzése járt át. Milyen mázli, hogy nem álltam az iroda előtt két gyerekkel, mondjuk reggel fél nyolctól, hogy megtudjam ezt a lélekemelő információt.
Kis szervezkedés után szereztünk „rugalmas időpontot” Budapest egyik tőlünk igencsak távol eső kerületében szerda délelőttre. Szuper, gondoltam magamban, apa elviszi öcsit a nagyszülőkhöz, én pedig a naggyal elmegyek az okmányirodába, majd együtt töltjük a nap többi részét, ilyenre úgyis régen volt példa. Idejében el is indultunk, háromnegyed kilenckor a kocsinál voltunk, mikor látom, hogy apa elvitte öcsit, de öcsi minden velejáróját az én autómban hagyta, mikor átrakta a gyerekülést. Gyors telefon, apa orra alá mormolt b…meg-e, naná, hogy már messze vannak. Nem baj, akkor az ügyintézés után megyünk öcsiért Budapest másik végébe, még pont belefér az időbe alvás előtt.
Azonban a város felé haladva már elég hamar tudni lehetett, hogy ez nem lesz egy gyors átszáguldás a városon. Előző nap zárták le az árvíz miatt az alsó rakpartot. A rádió csak annyit mondott, a Villányi úton akadozik a haladás, ááá, menjünk az Attila úton, jó lesz az. A Széll Kálmán térig még csak-csak eljutottunk, utána viszont a Vérmező mellett megtorpant a kocsisor. Ránéztem az órára, fél tíz. Tudtam, hogy tízre esélyünk sincs érkezni, úgyhogy gyors telefonálás, hogy késni fogunk. Telefon végén megnyugtató hang, nem baj, fogadnak, amikor érkezünk. Utálok késni, főleg ha szívességről van szó, úgyhogy nagy kő esett le a szívemről, hátra is fordultam a fiamhoz, hogy akkor beszélgessünk, nagyon úgysem volt mit a forgalomra figyelni, hiszen lépésben haladtunk. Anya, büdös kaki jön! – szólalt meg a három és félévesem. Azt hittem, beleverem a fejem a kormánykerékbe! Tesssssééééék??? Hát, azt itt, most nem tudunk, kicsim – mondtam, látszólagos nyugodtságot erőltetve az arcomra, belül pedig kezdtem aggódni, hogy most mit fogok csinálni. Igazi bumper-to-bumper dugó, se előre, se hátra, nincs kerülőút, megállni sehol sem lehet, és ha meg is tudnék állni, hova guggoltatom le a gyereket? A következő félórában kétpercenként kérdeztem rá a kaki-helyzetre. Mondom szegény gyereknek, hogy szorítsa össze a popiját, nehogy kijöjjön a kaki! Ő meg csak mondogatta, hogy kakilni kell, és hogy menjünk balra, ott nincs annyi autó! Ahogy lépésben haladtunk előre, eszembe jutott, hogy a Tabán környékén jobbról bekapcsolódik egy út, gondoltam arra elkanyarodok és majd a parkban találunk egy bokrot, jobb híján. Sajnos azonban azon is olyan hosszú volt a kocsisor, hogy tudtam, egy év lesz onnan visszajönni a lámpáig. Szerencse a faramuci helyzetben, hogy ehhez a bekötőúthoz kanyarodósáv volt. Istenem, hogy megörültem neki! Alig vártam, hogy átsorolhassak. Motor le, vészvillogó be, gyerek ki, rohanás egy bokorba!
Megúsztuk! Alsógatya, nadrág sértetlen maradt. Anya ugyan leizzadt, pulzusa 150 körül, de azt éreztem, hogy akármennyit is kell még a dugóban ülni, és akármi jön még, már bármit kibírok. Természetesen a személyi igazolvány elintézése nagyjából két percig tartott, az is csak azért, mert szegénykém össze-vissza rohangált (volna), miközben felvették az adatokat és lefényképezték. De a lényeg, hogy három hét múlva jön a postával az igazolvány és utazhatunk. Persze öcsiért nem mentünk már el…
Daben
