Segítség, rettegek a szüléstől! – írta Mapaki előző bejegyzésében. A mostani részből kiderül, hogy bár félelme nem múlt el egészen, mégis vállalkozott a babára.
Amikor már a koromból adódóan képes voltam ésszel végiggondolni az egészet (mert bizony sokáig ész nélkül éltem), akkor arra jutottam, hogy aki ennyire retteg a szüléstől, annak a következő lehetőségei vannak, ha mindenképpen szeretne gyermeket:
– nem gondolkodik ennyit
– nem tervezgeti, hanem hagyja spontán zajlani a dolgokat (ez bevált)
– olyan orvost választ, aki rábólint a programozott császárra (ezzel sokáig vigasztaltam magam), vagy legalább támogat a „próbáljunk ki minden fájdalomcsillapító módszert egyszerre” kezdetű, általam előterjesztett programban
– olyan orvost választ, aki pszichiáter is egyben, és így két legyet üt egy csapásra (ez volt a nyerő).
Nyilván számtalan lehetőség van még, de az én fejemben csak ezek kavarogtak.
A környezetemben azt mondta mindenki – akinek meséltem a félelmeimről –, hogy „ugyan már, nem a szülés lesz nehéz, hanem ami utána jön!” Erre én mindig azt mondtam – mert így is gondoltam –, hogy én ezt pont fordítva érzem. Megmosolyogtak azzal a „majd meglátod, hogy nekünk lesz igazunk” mosollyal…
Nos, valószínűleg megunta a sok agyalást a szervezetem, és átvette a hatalmat felettem. Elérkezett 34 év után az a pillanat, amikor egy szép napon úgy éreztem, „valami gyanús, mintha egészen más állapotban lennék napok óta”. Miután ez az állapot nem akart változni –ezt nem lehetett csak úgy kialudni –, gondoltam, itt az ideje, hogy megbizonyosodjak arról, amit már sejtettem. A tesztet megvásároltam, de két napig csak győzködtem magam, hogy kivegyem a dobozából. Jött a már jól ismert kifogáskereséses állapotom: „majd reggel, mert a reggeli első vizelet a megbízható; ja, hogy ezek a tesztek már szuperérzékenyek, így bármikor el lehet végezni a tesztelést? Nem baj, most én is szuperérzékeny állapotban vagyok, ezért megvárom, míg egyedül leszek itthon stb.”
Szerencsére több kifogást keresve sem találtam (akkor lehet, hogy még mindig felbontatlanul állna a polcon a teszt a pelenkák mellett), ugyanis azért izgatott is voltam; kezdett felülemelkedni az „anya szeretnék lenni” énem a „félek a szüléstől” énemen, a hormonszintem pedig ezzel egyenes arányban emelkedett.
Eljött a megfelelő pillanat, ugyanis a férjem – mint aki sejtette, hogy ünnepelnie kell, vagy már terhes voltam neki – elment a barátjához egy kis bulizgatásra, én pedig nagy levegőt vettem, és szép lassan kibontottam a dobozt. Alaposan elolvastam a használati utasítást, a teszt értékelésének menetét – mintha nem tudtam volna anélkül is, hogy mi a teendőm –, és bizsergő gyomorral (mintha nem tudtam volna, hogy mi lesz az eredmény) megcsináltam a tesztet. A teszthez tartozó leírás perceket ír a leolvasáshoz; nos, én talán kettőig számoltam, és máris bizonyossá vált az, hogy gyermeket várok!
Ez volt az a pillanat, amikor egyszerre zúdult rám mindaz az érzés, amivel küzdöttem hosszú éveken át, és keveredett az új, „de boldog vagyok” érzéssel!
A következő rész már a várandósságomról fog szólni.
mapaki
