Idén már 13 éve lesz, hogy Párommal együtt vagyunk. "Lassú víz partot mos" elven működött mindig is a kapcsolatunk. Három év után összeköltözés, majdnem négy év elteltével eljegyzés. A hetedik évfordulónkon költöztünk be a saját lakásunkba, majd rá másfél évre tartottuk meg az esküvőnket. A saját lakás örömére úgy gondoltuk, hogy már elkezdhetnénk próbálkozni a babával, hiszen fiatalabbak már nem leszünk és nincs mire várni...

Nem pont úgy alakultak a dolgaink, ahogy terveztük és szerettük volna. Minden hónap egy csalódás volt, amikor tudatosult bennünk, hogy nem sikerült… már megint nem sikerült. A költözés után másfél évvel szántuk rá magunkat az esküvőre, mert „babonából” úgy gondoltuk, hogy azért nem jön össze a baba, mert házasságon kívül próbálkozunk. Tudjuk, ennek semmi alapja, csak nagyon vágytunk arra, hogy történjen már valami az életünkben. Nászajándékba kutyakölyköt kaptunk, aki részben enyhítette hiányérzetünket. Őt neveltünk, gondoztuk, ápoltuk -gyakoroltuk a szülői teendőket (Bendegúz már 4 éves -egészséges, boldog kiskutya). Próbálkoztunk tovább a babával, a Férjem végre rászánta magát egy kivizsgálásra, ahol megállapították, hogy „az idegi/pszichés alapon történő romló egészségi állapota miatt” igen kevés az esély a természetes úton megfoganó babára. Ez negatívan befolyásolta a libidóját. Így még nehezebb dolgunk lett. Ő már lemondott róla, de én nem adtam fel! Ritkábban, kisebb lelkesedéssel, de próbálkoztunk tovább! Bánatomban arra gondoltam, hogy mivel nem volt templomi esküvőnk, nem lett megáldva a házasságunk, talán ezért nem érdemeljük meg a bébit. Ettől függetlenül én is bejelentkeztem mindenféle vizsgálatra, ahol nálam is találtak kisebb hormonális problémákat. Két kis probléma ad egy nagy egészet, így elkeseredve természetgyógyászhoz fordultam, mivel már csak az alternatív gyógymódokban bízhattunk.

Megtörtént a Csoda:

2011 nyár derekán arra lettem figyelmes, hogy késik a menstruációm, ami ez idáig csak egyszer fordult elő velem, valami nyári fertőzés okán, szóval, most is erre tippeltem a nagy meleg miatt. Még régről maradt 1 db terhességi tesztem, amit még 2008 –ban vásároltam és egy unalmas vasárnap - megedződve a folytonos csalódásoktól- megcsináltam egy hét várakozás után. Sokkolt a látvány, amikor megláttam a "két csíkot". Fel –alá rohangáltam a lakásban, mint egy félőrült és levegő után kapkodtam. Képtelen voltam örülni, mert nem hittem el, gondoltam lejárt a teszt szavatossága. Nem is mondtam el senki másnak a Férjemen kívül, de neki is csak másnap, aki szintén csak legyintett rá és megállapodtunk, hogy Hétpecsétes Titok, amíg nem tudunk biztosat. Egy hét múlva tudtunk elmenni nőgyógyászhoz, aki akkor még nem mondott konkrétat, csak egy másik időpontot két héttel későbbre, mivel a 6. hét után észlelhető csak szívhang, ha valóban fennáll a terhesség. Én már kezdtem reménykedni, hogy lehet, mégis csoda történik, de a Férjem nagyon negatívan állt hozzá. Még mindig nem mertem örülni… Letelt az ólomlábakon járó 2 hét és visszamentünk. Akkor már egyértelmű volt! Na, eztán én már nem titkoltam boldogságomat, mindenkinek személyesen mondtam el, akinek csak lehetett! Egyből le is mondtam az időpontot a természetgyógyásznál! Úgy meglepődött mindenki, mintha tényleg maga a Csoda történt volna meg. Viszont a Férjemen még mindig nem láttam öröm jeleit, csak az első 12. heti UH -vizsgálat közben vettem észre, hogy kezdi felfogni, mi is történt, és hogy ez a valóság!

A terhességem viszonylag rendben zajlott, egész jól viseltem, nem panaszkodhatom. Csak némileg aggódtam, mert az ellenanyagszűrés eredménye rendszeresen pozitív lett. A 2. trimesztertől kismama-tornára jártam. Szóval a nagy kellemetlenségek elkerültek.

Az Esemény:

Egy vasárnapi időpontra voltam kiírva. A hosszú hétvége miatt nem a szakrendelőbe, hanem a kórházba kellett mennünk aznaptól az NST (CTG) vizsgálatra. Ez megtörtént aznap délelőtt is. Reggel ébredés után már néztem a kiságyat és kisfiam elrendezett holmijait, közben arra gondoltam, vajon pontos lesz-e a "kis bikám"? Bár semmi árulkodó jelet nem tapasztaltam, a nyákdugóm viszont pont aznap reggel távozott, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget, csak megemlítettem a dokinak a reggeli vizsgálaton. Ő sem törődött vele. Aznap délután, az ebéd utáni sziesztát követően magzatvíz-szivárgást észleltem, amit furcsálltam és elbizonytalanodtam, ezért felhívtam a szülészetet, akik azt javasolták, hogy este menjünk vissza egy újabb vizsgálatra a biztonság kedvéért. Az NST nem mutatott akkor sem különösebb dolgot, viszont a vizsgálat megállapította, hogy a szülés bizony ezzel beindult.

Nagy kő esett le a szívemről, már nagyon vártam, hogy mikor jön el a mi időnk. De felhívták a figyelmemet, hogy készüljek fel, hogy nagyon lassú folyamat elé nézek. Belátom utólag, hogy nem tudtam jól felkészülni rá. Örökkévalóságnak tűnt, habár az időérzékemet csak hajnaltájban veszítettem el. Nem volt fogadott orvosom, ami az ügyeletes dokinak úgy láttam, nem nagyon tetszett, de ettől függetlenül rendes volt és szerencsére nagyon kedves fiatal szülésznőt kaptam éjszakára. Körülbelül este tíz óra tájt kezdtem el konkrétan vajúdni (amikor is a férjemet hazaküldtem pihenni), 20 perces enyhébb fájásokkal kezdődött, aztán hirtelen 3-4 percesekre váltott és egyre intenzívebb lett. Kipróbálhattam a melegvizes fürdőt, a labdát. Lett volna lehetőség bordásfalra, kötélre, de ezeket nem vettem igénybe. Hajnalra már nagyon fogytán volt az erőm, hányingerem volt, remegtem, megkaptam a beöntést -tehát nem éreztem jól magam! De azt mondták, hogy még ne riasszam a családot, mert még messze a vége. Hurrá! Nagyon lassan haladtak az események, féltem, hogy teljesen kimerülök, mire a legnagyobb szükség lenne az energiámra. Reggel bejött a Férjem, végül ő értesítette a családot.

Már nagyon rossz állapotban voltam, szinte szenvedtem, pedig azt pont nem akartam, hogy lássa a kínlódásomat. A szenvedésemet anyukám és a húgom is figyelemmel kísérték, mellettem voltak. Kértem érzéstelenítőt már az elején, gondoltam spórolok az energiámmal. Akkor még korainak ítélték, utána pedig már közölték, hogy túl késő. Köszönöm szépen! Végül délelőtt muszájból felgyorsították az eseményeket, mert úgy tűnt, hogy elakadt a folyamat. Végül kínomban már a császármetszést kértem, persze hallani sem akartak róla és kinevettek. A tolófájásoknál jeleztem a dokinak, hogy rosszul érzem magam, volt egy néhány másodperces eszméletvesztésem a nagy erőlködéstől, így a Férjemnek kellett az oxigént adagolnia, hogy a megfelelő időben a nyomásokra tudjak koncentrálni. Tudtam, hogy mindjárt vége és nem szabad elhagynom magam, erősnek kell maradnom, így természetesen az utolsó pillanatig küzdöttem és kitartottam, hiszen nem is tehettem mást. Közben az járt a fejemben, hogy a kisfiam is ugyanilyen szenvedéseken megy-e keresztül.

Több mint 12 óra küszködés után azon a bizonyos hétfői napon megérkezett közénk a Fiunk! Apuci segítette őt át a külvilágba a köldökzsinór elvágásával. A totális kimerültségtől sírni nem tudtam, ezt az Apuci tette meg helyettem. Akkor vált neki kézzel foghatóvá az a Hétpecsétes Titok. Míg engem fizikailag, őt lelkileg és idegileg viselte nagyon meg ez a nem mindennapi esemény. A kórházban töltött 72 órára nincs panaszom, viszont a hazajövetel napja rémes volt. De ez már egy másik történet…

Most már egyéves a kicsi „nagyfiam”, számomra a tökéletes baba, éppen nekem való! Szuperül összeszoktunk, jól megértjük egymást. Jelenleg a dackorszak kezdetét éli… Én már tudok sírni és hálát adni érte nap, mint nap. Ő Isteni Csoda a mi életünkben! A Teremtő Ajándéka!

(budapesti, 31 éves anyuka)

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?