Kezdjük azzal, hogy nagyon féltem a szüléstől. Nálunk minden nő a családban rekord hosszan vajúdik, fájásküszöbről ne is beszéljünk… A gondolat, hogy mennyire fájhat a szülés, ha nem érzem az érzéstelenítőt, a gátmetszés. Végül mindig azzal nyugtattam magam, hogy gyerek nem maradt még senkiben és a szülés előbb-utóbb véget ér. Szóval december 24-re voltam kiírva, így mindenki hangosan sajnálhatta a gyereket, hogy egybekarácsonyszülinap, ejj, de szar!
Én meg azt gondoltam, úgyse a kiírt napon jön, apával fogadást kötöttünk. Végül december 11-én, hajnali fél négykor éles fájdalomra ébredtem. 38. héten voltam, aznapra volt időpontom a dokihoz, meg nst-re is, azt hiszem.
Felkeltem pisilni, visszafeküdtem, de pár perc múlva megint éreztem ezt az éles, görcsölő érzést. Pár perc múlva még egyet. Aztán még egyet. Felkeltem, mert feküdni nagyon rossz volt. Fel-alá járkálgattam és bámultam az órát. Rendszertelen fájások voltak. De egyszer volt csak 10 perc szünet, a többi mind gyorsabban jött. 5 perc, 7 perc, 2 perc… állati tanácstalan voltam – határozottan fájásaim voltak, meglepően erősek, és túl sűrűek. Végül 5-kor felébresztettem a férjem, és abban maradtunk, ha fél hatig nem múlnak, bemegyünk a kórházba, legfeljebb hazaküldenek.
Bemásztam a kádba zuhanyozni, addig az ember főzött virslit, kávét (szóval felkészítette magát arra, hogy ki tudja, mikor jut legközelebb flamóhoz meg koffeinhez), beszélgettünk, öltöztünk, amikor jött egy fájás, belekapaszkodtam a legközelebb álló masszív dologba (például a férjembe, vagy az asztalba), elnémultam, majd a fájás elmúltával készülődtünk tovább.
Hatkor értünk a kórházba, ahol épp műszakváltás volt. Elácsorogtunk egy darabig a nővérpultnál, végül behívtak egy vizsgálóba. Ott egyből adatfelvétel, vetkőzzek, itt a hálóing. Én akkor még mindig nem voltam biztos benne, hogy szülök! Fájásaim voltak, sűrűen, erősek, és pont ez volt a furcsa, hogy 2-3 óra alatt még nem tarthat itt a dolog. Végül megvizsgáltak, amiből annyit hallottam: „Teljesen eltűnt a méhszáj!”, aztán a szülésznőt: „Apuka! Hol a felesége csomagja? Itt áll mezítláb, hozza a papucsát!” Ezekből annyi jutott el az agyamhoz, hogy OK, akkor itt tényleg lesz baba, én vajúdok, hát eljött az idő.
A szülésznő átkísért egy szülőszobába, és bekötötte az antibiotikumot (Strepto pozitív lett a hüvelykenetem, ez mellesleg ott derült ki), kérdeztem, hogy ezzel járkálhatok-e, mert feküdni igen szar. Akkor jött a megdöbbentő válasz: „Dehogy járkál! Mindjárt megszül! Itt 3-4 órán belül baba lesz!”
Hogy mi lesz és mikor?! Totál ledöbbentem. És persze kurvára örültem. A fájások egyre sűrűbbek és egyre hosszabbak lettek. Kb. akkor beöltözve beesett a férjem is, örömmel mondtam neki, hogy nem kell sokáig itt dekkolni, azt mondják, jól halad a dolog. Kb. ekkor beért a dokim is. Megvizsgált, burkot repesztett. A férjem utána sápadtan rebegte: „Nem biztos, hogy bent maradok….” – de bent maradt, és azóta is odavan, hogy mekkora élmény volt, milyen jó, hogy nem hagyta ki. Na, de vissza a szülőszobára. A szülésznő meg a doki kb. 20 percenként bejött, hogy „Kell már nyomni?” De nem kellett. Fél kézzel a férjem kezébe kapaszkodtam, a másikkal az ágy végébe a fejem felett. Idegenkedve néztem a vastag láncon függő fém háromszöget, mint kapaszkodót. Egy régi, ócska horrorfilm jelenetére emlékeztetett. Egyszer kérdezte a szülésznő, kérek-e inni. Arra emlékszem, hogy sokáig csorgatta a vizet, hogy jó hideg legyen és hogy életem legfinomabb két korty vize volt. És csak vártunk. A vége felé emlékszem, nem tudtam kinyitni a szemem, mert túl fáradtnak éreztem magam hozzá. Az utolsó fél órában már nagyon hosszúaknak éreztem a fájásokat, és nem volt fél perc szünet sem. Két dolog ragadt bele az agyamba, amire utólag is emlékszem: egyrészt, hogy annyira nem rossz, mint hittem, de egy életben 2-3-szor bőven elég ebből a jóból, másrészt, hogy most már kezdek kifingani, nem csinálná valaki más kicsit helyettem? Kb. ekkor éreztem bizonytalanul, hogy nyomnom kell.
A kitolási szakasz mesés volt. Mikor végre nyomni kellett, minden fájdalmam megszűnt. Nem éreztem a beadott injekciókat, a vágást, semmit. Az első nyomás után nem történt semmi. A doki a tenyerét a hasamra tette és azt mondta, akkor nyomok jól, ha eltolom a kezét. Ő a hasam nyomta, én ellent, és akkor éreztem, hogy becsúszott egy kis fej. Megdöbbentő érzés volt! És csodálatos – hülyén hangzik, de mintha egy rejtett bugyort hordtam volna a lábaim között, ami pontosan erre készült: babafejtartónak. „Nagy levegő és nyomunk…! Még mindig… még..még…” – még egy gyors csusszanást éreztem és csend. Két másodperc múlva csecsemősírás… Hanyatt fekve hiába emelgettem a fejem, nem láttam a fiamat, de egy percen belül a mellkasomra tették. És az ordítást mintha elvágták volna. Mesebeli, földöntúli csend lett, a kis lila csomag hozzám simulva szuszogott.
Nem lehet elfelejteni ezt a pillanatot, azt hiszem.
Korábban azt hittem, sírni fogok majd – a terhességem alatt gyakorlatilag bármin képes voltam elbőgni magam. De nem jöttek a könnyek – egy bazi nagy vigyor volt a fejem és próbáltam befogadni a látványt: a bennem ficergő, mocorgó, kis csomag egy kész kis ember ujjakkal, meg mindennel! Tudom, nevetséges, de ezt alig bírtam felfogni – hogy egy ilyen kész kis embert cipelgettem 9 hónapig.
Míg próbáltam észhez térni, finoman megkocogtattak, hogy na, még egyet nyomjak – meglett a méhlepény is. A kisfiamat elvitték Apával együtt fürdetni, addig engem fércelt a doki. Arra emlékszem még, hogy annyira remegtem, a lábaim is, hogy megkérdeztem: „Össze tud így is varrni?!” A bőrön áthúzott cérna meglehetősen furcsa érzés volt, ez még rémlik.
Sosem hittem, hogy ilyen gyors és könnyű szülésben lehet részben – az első fájástól a születésig összesen 4 és fél óra – nagyon hálás is vagyok érte. De tudjátok, Isten igazságos: a könnyű szüléssel egy olyan káprázatosan nagy hangú fiúcskát hoztam a világra, hogy a szülőszobán az én fiam nevét mindenki tudta, mert egy se ordított úgy, mint az enyém.
Tette ezt aztán 3 hónapig, míg a rettegett hasfájást ki nem nőtte. Most, mint akit kicseréltek – nézelődik, dumál, nevet, de a hangerő kérem, az maradt az eredeti…
Ági
