Huszonhárom évesen, suliba járva, diákmunkából élve, kollégiumban lakva, párommal sehogyanselenni... hát nem épp ez a háttér volt az, ami mellé egy babát szerettem volna... De ahogy a mondás tartja: ember tervez, Isten végez.
Az egész történet ott kezdődött, hogy 14 éves voltam, amikor egy tucat dokihoz kellett járnom, mert valami nem stimmelt velem. Már akkor sem volt a szervezetem a topon. Persze nőgyógyászati vizsgálatok is voltak, mert a ciklusom se volt rendben. Az ultrahangon kiderült, hogy mind a két petefészkem tele van cisztákkal. Két lehetőség volt: vagy teljesen kiveszik a petefészkeimet vagy fogamzásgátlóval leállítják a saját hormontermelésem abban bízva, hogy így nem terjednem tovább a ciszták. Pöpec. Jöhettek a bogyók. A doki felkészített arra, hogy esélyes, hogy soha nem lehet gyerekem, mert lényegében egész életemben kell majd szednem a fogamzásgátlót, hogy ne legyen saját hormontermelésem. Akkoriban nem nagyon fogtam fel, hogy ez mit is jelent. Aztán egyre inkább éreztem, hogy milyen jó lenne, ha anyuka lehetnék, aki elmegy dolgozni, lenyomja a műszakját, aztán hazamegy a családjához, megfőz, takarít, játszik a gyerekével, összhangban van a férjével. Minden szép és idilli. Csak aztán kezdtem rájönni, hogy akkor már 4 éve szedtem a bogyókat. Esélytelen. Maradt álom.
Aztán két éve mindkét lábamon begyulladtak a vénáim. Piszkosul fájtak, elmentem dokihoz, mint kiderült, a 8 éve folyamatosan szedett fogamzásgátlók szétszedték a vénáim, azonnal le kellett állnom velük. Lesz ami lesz azokkal a cisztákkal. A ciklusom nagyjából rendben volt, néha-néha kimaradt, de a doki szerint ez normális volt. Aztán jött a tavalyi nyár, amikor párommal majdnem 5 év együttlét után szétmenőben-újraösszejövőben voltunk. De sose tudtunk meglenni egymás nélkül. Az eredménye? Október 2-án a nőgyógyászom kijelenti: "Ön terhes!" Azonnal felültem, hogy miiiii??? Nem, én nem lehetek terhes! 23 vagyok, suliba járok, koliban lakom, a szüleimmel nem beszélek, diákmunkából élek, hitelek a nyakamon és párommal nem a legstabilabb a kapcsolatunk... De mégis!
Az első, hogy hívtam páromat. Azonnal találkoznunk kell! Azt mondta, hogy addig nem hitte el, míg meg nem látta az arcom. Dede, nagyon is igaz! Most mi legyen? Ő az elvetetés mellett volt, a körülmények miatt. Én viszont... Kizárt! Marad! Az álmom egy része megvalósulni látszott Maradt a baba is és párom is. Folytattam a sulit, jártam terhesgondozásra, szorgalmasan olvastam mindent a témáról és mindent megettem, ami zöldség volt és főzelék meg leves. Fujjj! Én gyűlölöm ezeket, de ha a picinek ilyen kell, hát akkor legyen!
Első vizsgálatok: rendben. Ultrahangok: rendben. A 15. héten még integetett is! Nem dagadtak meg a kezeim-lábaim, rosszullétek is csak az elején voltak, lassan szedtem csak fel pár kilót, és a 35. hétig dolgoztam. Szóval mondhatom: a terhességem egész elviselhető volt! :Eleinte kislánynak mondták, mire párom megörült, hogy a lányok apásabbak, bibibííí! De a 32. héten váltott, mégiscsak fiú. Nagyon nehezen a nevét is eldöntöttük: Márton Viktor. Párom reakciója: Nem baj, legalább egy csomót fog tudni vele játszani, bibibííí!
A szülés várható időpontja: május 15. A szakmunkásvizsgám időpontja: május 15. Hajrá! Izgultunk. Tanárok is, osztálytársak is, barátok is, mi is. De maradt a pici, hagyta, hogy nyugodtan levizsgázzak. Viszont innentől kezdve naponta volt ctg. Éreztem már a jóslókat néha. De még mindig ragaszkodott a drágám. Aztán 19-étől folyamatosan jöttek a jóslók, de ímmel-ámmal a 10 percesek, és a 40 percesek között volt ott minden. De amikor arra a 20 percre gépre raktak, bezzeg semmi! Viszont előírás, 22-én befektettek az osztályra, mert még mindig csak nagyon szűk 1 ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Akkor viszont már úgy éreztem, hogy meghalok a jóslóktól. Doki mondta, hogy másnap elindítják, akármi lesz. Benne voltam nagyon.
Reggel 6-kor már a szülőszoba előtt toporzékoltam, mert egész éjjel olyan fájásaim voltak, hogy csak ülve tudtam "aludni", ami pontosan azt a pár perces szundítást jelentette, ami az 5-10 percesek között volt. De legalább zselé nem kellett, mehetett a burokrepesztés, pontosan 7:50-kor. Na, onnantól kegyetlen volt. Sűrűsödtek a fájások, 3 percesek. Párom is idő közben befutott a munkából, barátnőm a szülészet előtt ücsörgött, minden megvolt, hogy vége legyen a huzavonának. Magabiztosan kitartottam amellett, hogy nekem nem kell érzéstelenítő. A fenét nem! Mikor kaphatok leghamarabb? Majd ha kétujjnyira tágultam. Oké, gyerünk! Teljesítettem, kaptam egy szurit. Komolyan ennyi? Semmi haszna nem volt, még mindig piszkosul fájt. Mikor kaphatok következőt? Majd négyujjnyinál, de az már gerincbe. Oké, csak legyen!
dőközben a vérnyomásom is felment, de nem baj, kibírom! Párom nyugtatgatott, próbált erőt adni, kibírjuk, kibírom, hát persze. A fájások már két percesek voltak. Szülésznő már kézzel segített a táguláson. Még valami, ami fájt. De már jött az aneszteziológus. A nap hőse! Mindent elmondott, még 20 percig bírjam ki, addigra fog hatni majd olyan 3-4 órát. Hát nem. 20 percet hatott, aztán minden elölről. Nekem kell még ilyen! A következőt már csepegtetve kaptam, hogy tovább hasson. Na, itt sikerült elszundítanom egy-egy fájás között. De már éreztem, hogy ez se nagyon segít, annyira ki voltam merülve az álmatlanság és az éhség miatt.
Már délután 2 volt, amikor teljesen elmúlt minden fájdalomcsillapító és a 1,5-2 percesek kezdtek összemosódni. Minden egyes fájásnál a szülésznő próbált kézzel rásegíteni a tágulásra. A vérnyomásom megint felment, de 3-ra eltűnt a méhszáj. Remek, még mennyi idő? Már nincs sok vissza! Az első reménysugár felcsillant! Hát tévedtem. Jöttek a tolófájások, én nyomtam, ahogy tudtam, de a tündérkém fordult egyet a szülőcsatornában és hanyatt vágta magát. Viszont innentől se előre, se hátra. Gyorsan, gyorsan, két főorvos ott termett és miközben én nyomtam, ők is ráfeküdtek a hasamra, hogy segítsenek kipréselni szegénykémet. Mit ne mondjak, kemény menet volt. Mindig mondogatták: most egy utolsót! Persze, mindig az utolsó, én nem bírom, feladom!
Az infúzió, ami be volt kötve a csuklómba, elkezdett visszafolyni, már olyan volt, mintha a vérem akarna a zacskóba csöpögni. Párom se tudta, mit tegyen, csak annyit látott, hogy nagyon szenvedek és ő is legalább annyira, mert tehetetlen volt. Az arcom és a szemem bevérzett (pedig csukva tartottam, ahogy mondták) és a hasam is véraláfutásos lett a dokik nyomása miatt. Aztán még egy óra és 15.51-kor hatalmas megkönnyebbülés és... megszületett! Egy pillanatra láthattam, de vitték is azonnal ki, mert elkezdtem vérezni, szédültem és az ájulás kerülgetett. Akkor gondoltam először komolyan, hogy nekem ennyi volt, mindjárt meghalok, annyira távolinak tűnt minden. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy sodródjak az árral.
Nem sokkal később párom ébresztgetett, hogy nézzem meg, kit hozott. És ott volt. A leggyönyörűbb baba a világon! És a miénk! Ez a legcsodálatosabb érzés a világon! És én csak gyönyörködni tudtam benne. Nem érdekelt, hogy közben varrnak, takarítanak, rendbe raknak, nekem ott volt a pici fiacskám, Marci és csak ez számított. Akkor először éreztem igazán, hogy boldog vagyok. Én még 4 órát maradtam a szülőszobában, párom hazament aludni, mert az a nap neki is sok volt. Közben csodáltam a csöppséget, aki édesen aludt. A mai napig nem tudok vele betelni.
Mára már elmúlt 2 hónapos, lelkesen beszél a maga nyelvén, folyamatosan mosolyog, szépen tud már hisztizni, hogy ő nézelődni akar és vegyük fel, és már menne-menne, ha tudna.
Úgy tartja a mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni. A csodáért is. Én megszenvedtem az én csodámért. Megérte! De soha többé újra! Röviden ennyi az én történetem. Végül is befejeztem a sulit, levizsgáztam, albérletbe költöztünk párommal, rendeződtek a dolgok is köztünk és tárt karokkal várnak vissza a munkahelyemre is. Nagyjából minden szép és jó lett. Boldog vagyok!
Klaudia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
