Az előző szüléstörténetem  után a kommentekből is kiderült, hogy többötöket érdekli, hogy mi történt a kisfiam és az első kislányom születése között, így azt hiszem, írok erről pár sort.

Az egész egy kicsit szomorú történettel kezdődik, ugyanis elváltunk a párommal, ami bár egyáltalán nem tartozik a témához, mégis az életem része. Nem akarom, és nem is fogom később sem ezt részletezni, így alakult és kész, akkor nagyon rossz volt, de most mind a ketten, hárman a fiammal, túl vagyunk rajta.

A férjem keveset tudott arról, hogy mi történt velem az első szülésnél, de természetesen tudta, hogy nagyon nehéz és komplikált szülés volt. A sztómáról nem beszéltem vele, mint ahogyan nem beszéltem erről senkivel, de senkivel sem…

Tényleg nem erőltette a gyerektémát, de persze a megcsinálás részét nem utálta. Én azért szerettem volna kistesót, valahogy éreztem, hogy nem lesz semmi baj, hihetetlen nyugalom volt bennem, ha arra gondoltam, hogy újra terhes leszek, nem tudom miért, egyszerűen csak tudtam, hogy nem ismétlődhetnek meg a dolgok. Ráadásul akkor még 100 százalékig biztos voltam benne hogy programozott császárom lesz.

A teszt:

Ennek ellenére nehezen jött össze a baba, kb. egy év múlva sikerült, mint ahogyan elkezdtünk próbálkozni. Eközben szerintem magasan föllendíthettem a lakásunk és a munkahelyem körüli gyógyszertárak forgalmát, mert zacskószámra hordtam haza a terhességi teszteket. Ha egy kicsit is rosszul lettem, rögtön vettem egyet, és mivel nem bírtam kivárni a reggelt, meg is csináltam azonnal, de mivelhogy negatív lett, ezt betudtam annak, hogy reggel kellett volna megcsinálnom, mert akkor „hatásos”. Ezért gyorsan vettem egy másikat reggelre, és akkor, ha már a gyógyszertárban voltam, legyen kettő, hátha mégsem bírom ki reggelig. Méghogy az elmaradt menstruáció után? Ezek hülyék? Addig ki bír várni? (Nem akarok ezzel senkit sem megbántani, persze tudom, hogy sokan kivárják a reggelt, meg a leghatásosabb időpontot, csak én akkor így éreztem.) Így aztán a fizetésem jó nagy része elment tesztekre. Amikor végre kétcsíkos lett, akkor olyan korán reggel volt, hogy még föl sem kelt a nap, hajnalok hajnala, pedig nyár volt (augusztus), olyankor nem világosodik későn. Nem bírtam aludni, tudva, hogy ott a teszt a táskámban, mint valami kis időzített boldogságbomba. Annyira halvány lett a második csík, hogy egy kicsit én is elbizonytalanodtam, de ott volt kitáróan, csak halványan.

Az orvos:

Természetesen elmentem a dokihoz (aki még mindig az volt, aki az első terhességem alatt) megállapította a terhességet, és ezek után jött az érdekes rész. Kérdezte, hogy ez hányadik terhességem (???). Mondom a második. Itt már kicsit elbizonytalanodtam: komolyan nem emlékszik rám? Na, jó akkor segítek:

- Az első gyermekem is a Doktor úrnál szültem, ezelőtt négy évvel, azóta is sokszor voltam kontroll vizsgálaton, mivel az első szülésem igen komplikált volt. (Plusz voltam nála minden évben rákszűrésen, és amikor próbáltam teherbe esni, akkor is segített.)

- Hát persze, emlékszem! (Na, csak sikerült.) Akkor (és diktál tovább az asszisztensének) a hölgy négy éve szült (ránéz a pocakomra és meglátja a sebhelyeket) császárral.

Fú, az egekbe emelkedett a vérnyomásom, basszus, ennek a hülyének halvány fingja sincs rólam. Nem azért mondom, mert biztosan sok betege van, és nem emlékezhet minden kismamájára, de azért gondoltam, hogy hozzá megyek, mert ő már tök jól tudja az előzményeket meg ilyesmi. Ráadásul a sebem nem is hasonlít császáros hegre, mivel lényegesen hosszabb és nem a bikinivonalamban van. (Gondolhatjátok, hogy ez lényegtelen, de nekem akkor egyenlő volt a katasztrófával.) És mi lesz a programozott császárral, a kezdetektől fogva veszélyeztetett terhességgel, az extra odafigyeléssel? Amiről úgy gondoltam, hogy ő, aki talán egy kicsit hibásnak érzi magát, mind-mind megadja. Nem is emlékezett rám, meg az egész történetre, pedig ha bemegyek a kórházba és elmesélem, még most is emlékeznek erre az osztályon. Na, jó, nem javítottam ki, hogy nem, nem szültem császárral, csak megvártam a vizsgálat végét, kifizettem a díjat, és tudtam, hogy engem soha többé nem lát. Tényleg megsértődtem, és mondhatjátok, hogy hisztiztem, biztos így van, és hogy miért gondolom, hogy privilégiumom van. Biztosan igazatok is van, lehet, ma már megmondanám neki a sztorit és addig nyomatnám, amíg föl nem idézi, de akkor nem így éreztem, talán a hormongőz miatt, de akkor úgy éreztem, az a minimum, hogy egy ilyen dologra emlékszik egy szülész-nőgyógyász.

A következő dolgom az volt, hogy berohantam a védőnőhöz, itt kicsit lelassultak az események, mert három kisbabás anyuka volt előttem (az egyik igazán kicsi baba örökbe fogadott volt, egy picit beszélgettem az anyukájával, nagyon érdekes dolgokat mesélt, hogy ismerte a vér szerinti anyukát és már a terhesség korai szakaszától kísérte, és hogy együtt mentek a kórházba ilyesmi, izgalmas, na, de mikor következem én?) Mikor végre én jöttem, mert ugye a védőnőhöz kapjuk az időpontot, én meg csak beviharzottam, mondtam, hogy terhes vagyok, meg hogy itt a papír, 10 perce voltam a dokinál (plusz a másfél óra, amit a váróban töltöttem). Hát mit mondjak, kicsit le kellett ülnie, mert ő ugye emlékezett rám, pedig esküszöm, nem voltam nála sokkal többet, mint a dokinál, de nem véletlenül hívják védőNŐnek (máshogy van „fölépítve”).

Gyorsan megkértem, hogy ajánljon egy másik dokit, akihez itt is lehet járni magánrendelésre, de nem ebben a kórházban praktizál, és pont tudott is egyet.

Na, hát, ő volt az az ominózus orvos, aki rábeszélt, hogy vállaljam be a hüvelyi szülést, és hogy nyugodjak meg, mert nem történik meg az előző eset kétszer egy emberrel. És én elhittem. Itthon a férjemmel megbeszéltük, és belementünk, hogy ha nem jön közbe semmi, így teszünk (teszek). Utólag tudom, hogy nagyon jó döntés volt.

A vajúdás:

A szülés kiírt napja május 29-re esett és Apuka olyan szerencsés helyzetben volt, hogy pár nappal előtte eljöhetett szabadságra. Pontosabban ez kedd volt és már hétfőn nem dolgozott. Azért reggel elvittük a kicsit (már legnagyobb) az oviba. Reggel 8 óra körül volt, és ahogy szálltam be az autóba, éreztem valami furcsát. Tudtam, hogy ez az, hogy megkezdődött, de nem mondtam róla semmit. A párom megkérdezte, hogy mi van, mondtam, hogy semmi, csak meghúztam a lábam. Ennek ellenére elég eseménytelen volt a nap, ezek a fájások nem voltak erősek, inkább csak olyan kis aranyosak. Azután persze erősödtek, de még mindig el lehetett viselni őket. Megebédeltünk, azután elmentünk az utolsó ctg-re, ezt már nem a magánrendelőjében csinálta a doki, hanem ott, ahol igaziból praktizál. A gép szép egyenletes összehúzódásokat mutatott, ezeket igen erősnek éreztem, azt gondoltam, ha meglátja, azt fogja mondani, hogy akkor inkább a kórházba menjük. De nem így történt. Amikor behívott, megkérdezte tőlem, hogy ezeket a fájásokat éreztem-e? Mi? Igen, persze, hogy éreztem.  És igazából olyan erősnek éreztem őket, hogy majdnem eltörtem a szék karfáját, amiben ültem, de ezt nem mondtam a dokinak, mert nagyon erősnek akartam látszódni. Hanem csak annyit mondtam, hogy:

- Igen, éreztem.

- Na, jó akkor ebből lehet, hogy csak a hétvégére lesz baba, de lehet, hogy már holnapra.

Mindenesetre hazafelé jövet felhívtam a kisfiam apukáját, hogy készüljön, mert lehet, hogy jönnie kell a fiáért.

- Jó, bár még most nem érek rá – válaszolta.

- Oké, nem is azonnal, de estefelé. (Az előző terhességből kiindulva.) Lehet, hogy csak hajnal kettőre lesz belőle baba, de lehet, hogy csak a hétvégére, ahogy az orvos mondta.

Négy óra felé volt, amikor bementünk a gyerekért az oviba, és tisztán emlékszem, hogy már nagyon erősek voltak a fájások, de még mindenfélét tudtam csinálni, csak éreztem, hogy a hasam közben ezerrel összehúzódik. Az oviban a gyerekek az udvaron játszottak, és a kislegénynek, más nem túl kedves gyerekek eldugták az autóját, így a könnyeivel küszködve kérdezte, hogy ugye megkeressük. Így a fájásaim közben négykézlábra állva kerestem vagy félórát a kisautót az ovi udvarán, közben az óvónő sokszor elmondta, hogy nem tudja, mi történt. És milyen nagy már a hasam, mikor születik a kicsi? Mondom: MA!

Mindegy, a kisautó nem lett meg, de mi hazamentünk. Mivel úgy számoltam, hogy ebből csak reggelre vagy valamikor a hajnali órákban lesz baba, mondtam a páromnak, hogy én megfürdök. Így hát megfürödtem, jó sokáig álltam a zuhany alatt, és engedtem a finom meleg vizet a pocakomra (nagyon-nagyon jó volt). Hajat is mostam, mert arra gondoltam, hogy a kórházban úgysem fogok tudni, és ha már ott állok vizesen, be is szárítottam. (Ez így elég vicces, a barátnőim is röhögtek rajta, hogy kinek jut eszébe beszárítani a haját, amikor mindjárt szül? De nekem annyira jólesett!) Fölvettem a legcsinibb terhescuccom, és még sminket is dobtam magamra (nem nagyon sminkelek, úgyhogy ezalatt értsd a szempillaspirált). A férjem is megkérdezte, hogy mennyi időnk van, lazán mondtam neki. hogy rengeteg. Akkor ő meg megborotválkozna. Rendben.

Azért itt már elég durvák voltak a fájások. És itt most mindenkinek töredelmesen bevallom, hogy nem tudok fájást mérni. Nem tudom, hogy hány percesek, „menjünk a kórházba, amikor 3 percesek”! Na, jó, akkor mutassatok olyan embert, aki ki tudja ezt számolni. A közepétől a közepéig a vagy a végétől az elejéig, vagy egy fájás hosszúsága 3 perces, és mi van akkor, ha az egyik erősebb, a másik meg gyengébb, ez most igazi fájás volt vagy csak kamukéró? Én nem tudom se a fájást, se a fájás közti időt megmérni, mert nem tudom, mikortól meddig tart. Tény, hogy hullámokban tör az emberre. Tehát nem tudom, mennyire voltak ekkor sűrűk, de már nagyon szenvedtem, persze a gyereknek nem akartam mutatni, nehogy megijedjen, így közben egyfolytában vigyorogtam. Indiánszökdeltem a szoba közepén, mert úgy éreztem, ez segít, a kisfiú meg azt hitte, ez most játék, és ugrabugrált utánam. Cuki volt. Utána a hintaszékben próbáltam löködni magam, őmeg lökdösött, hogy hátha a sebesség számít.

Ekkor újra felhívtam az apját, hogy hol tart, mert én már sietnék a kórházba. Azt válaszolta, már csak egy óra és ideér. Oké, egy órát biztosan kibírok. Közben a férjem mindent bepakolt az autóba, és már csak a nappaliban vártuk, hogy megjöjjön a fiam apukája és induljunk. Nem tudott sietni, gondolom dugóba került vagy ilyesmi, de nekem már elég sürgős volt, tekintve hogy egy másik kórházba igyekeztünk, ami még véletlenül sincs közel hozzánk. Jóban vagyunk a szomszédokkal, és a gyerek is kedveli őket, így hát fölhívtam, hogy itt hagynánk a Kicsifiút, mert sürgős szülnivalónk van. Persze! De jó, hogy segíthetek! De a gyermek érezvén a helyzet súlyát óriás krokodilkönnyekben tört ki, hogy ő megvárja az apukáját. Ha ő megvárja, akkor mi is, és csak vártunk.

Na, és akkor megjött a várva várt „nagyember”, nem utolsósorban elvitte a gyereket, nagyon sok sikert kívánt, megölelgetett, és elmondta, hogy szurkol, és reméli, most minden rendben lesz, és hogy ne féljek! Nagyon jólesett!

Akkor mi be az autóba. Ekkor lehetett 7:20. A férjem szerintem minden sebességhatárt túllépett, de nem biztos, mert már nem tudtam figyelni. Már beszélni sem tudtam, azt, hogy húzza le az ablakot, úgy jeleztem, hogy vertem az üveget. Érdekes ez a szülési fájdalom, mert amikor éppen nincs rajtad, akkor arra gondolsz, hogy lehet, hogy nem is fogsz még szülni, hiszen nézd csak, milyen jól vagy, lehet, hogy csak hisztizel? Aztán mikor kezd jönni a görcs, akkor meg, hogy na, jó, ezt kibírom, csak lihegek, aztán már csak nyüszögök, aztán meg már beszélni sem tudok, amikor meg mégis, akkor csak az mondogatom, hogy fájdalomcsillapítófájdalomcsillapítófájdalomcsillapító! Bennem, a kocsiban végig az tartotta a lelket, hogy ha beérünk a kórházba, kérek gyógyszert. Mert az előző kórházzal ellentétben itt azt mondták, hogy ők nem bánják, ha az anyukák kérnek, és szoktak is adni. Tehát erre gondoltam, és mikor jobban magamnál voltam, akkor meg arra, hogy milyen jó lesz nemsokára meglátni a kislányomat. Nem kiabáltam, talán kicsit nyöszörögtem, de nem nagyon lehetett velem kommunikálni, amikor éppen görcsöltem. Egy jobb pillanatomban felhívtam a dokit, és elmondtam, hogy elindultunk a kórházba. Erre ő kért meg, mert mondta, hogy a kórházi protokoll szerint:

1.) bemegyek,

2.) megvizsgálnak

3.) szólnak a dokinak, ha kell,

de mivel ő messziről jön ezért nem így csináljuk, hanem mikor elindulunk, szóljunk, és akkor tudja, hogy készülnie kell. Szerintem ez nagyon rendes tőle, meg hát a pénz beszél, a kutya ugat, ugye ha odaér a szülésre, ő kapja szülőlóvét.

Mivel én nem tudom magam megjátszani, és amikor nem fáj semmim, nem tudom előadni, hogy de nekem nagyon fáj, ezért mikor felhívtam, kicsit fáradtabb volt a hangom, de nem különösebben szenvedős, és így nem is rohant (szerintem).

Na, lényeg a lényeg megérkeztünk a kórházba végre. A férjem kiszállt az autóból és körbejött, hogy kinyissa nekem az ajtót, amikor is közöltem vele, hogy teljesen ki van zárva, hogy kiszálljak. Akkor ezt olyan szinten elképzelhetetlennek tartottam, hogy hamarabb jelöltettem volna magam amerikai elnöknek, mit hogy kiszálljak abból a nyamvadt autóból. Azon gondolkodtam, és tényleg ilyen butaságok jártak az eszemben, hogy nem lehetne-e szólni a dokinak, hogy itt az autóban intézzük, vagy jöhetne egy beteghordó, hogy beültessen egy tolószékbe, vagy ilyenek. De a férj mondta, hogy ebből nem eszünk, kiszállsz az autóból, mert nincs messze a szülészet, csak ezen a járdán kell végigsétálni és azután fel a lifttel és utána csak a folyosón és már ott is vagyunk.  MEGCSINÁLTAM! 20 percembe tellett. Amikor már a szülészeti folyosón voltunk, akkor szembe jött egy szülésznő, és közölte, hogy

„Kismama siessen, mindjárt megszüli a babát az előszobában!”

Kedves, de ennél gyorsabban nem megy.

A szülés:

Mikor végre végigmentünk a folyosón, a szülészet bejáratán elolvastuk az utasítást, miszerint:

„Szülés esetén kérem, csengessen és türelmesen várakozzon.”

Mivel határozottan a szülés esete volt, ezért csöngettünk és türelmesen várakoztunk.

Valószínűleg nem volt sok idő, de nekem óráknak tűnt, akkor már annyira rosszul voltam, hogy igen közel álltam ahhoz, hogy ott hanyatt vágjam magam és kinyomjak egy gyereket a várakozóhelyiségben. De ami a legszörnyűbb, hogy tényleg nem jött ki senki. Nos, az ajtó nyitva volt, és én nagyon úgy gondoltam, hogy tényleg szeretnék már bemenni, ezért kicsit bekukucskáltam, szerintem egy hahót is mondhattam. Szerintem szülhetett egy kismama, mert voltak várakozók, nem nagyon emlékszem rájuk, de talán egy férfi és egy idősebb nő, de lehet, hogy nem így volt. Mindenesetre mondták, hogy szerintük mi nyugodtan menjünk, be, mert ők komolyan aggódnak az állapotom miatt. És ekkor történt meg valami, ami miatt igen mérges voltam akkor, és így utólag is nagy bunkóságnak tartom, hogy kijött egy orvos (egy igazi szülész), és még csak annyit sem mondott, hogy cserebogár, egyszerűen nem volt reakciója, hogy ott állok, hogy csöngettem, hogy hahóztam, és hogy mindjárt megszülök, ez őt egy cseppet sem zavarta.

Sokáig, szerintem legalább 5-7 percig nem történt semmi, kivéve, hogy szerintem bepisiltem, mert az egyik fájásnál meleg víz öntötte el a lábam, de mint később kiderült, nem folyt el a magzatvizem. Végre megjött a saját orvosom, akire nem számítottam, mert azt mondták, hogy először ők majd a kórházban megvizsgálnak és utána értesítik a dokit, ha jönni, kell. De mivel én telefonáltam, és a doki meg nem otthonról jött, hanem abból a rendelőből, ahol délelőtt voltunk ctg-n, és mivel a két hely (a kórház és a rendelő) nincs egymástól messze, így miután végzett, bejött a kórházba, mivel én amúgy is telefonáltam, hogy elindultunk. Így hát hamarabb odaért, mint mi, csak közben volt egy másik kismamája és vele beszélgetett (amíg én a folyosón majdnem megszültem). Akkor feküdjek föl ide, mert ez a vizsgálóhelyiség. De mielőtt felfeküdtem volna, mondtam neki, hogy szeretnék vécére menni. Elmentem, de semmit sem tudtam csinálni, sem pisilni, sem kakilni, semmit, de mivel lehúztam a bugyimat, már nem tudtam többé visszahúzni, így kijöttem letolt alsóval, és felfeküdtem az asztalra…

Na, itt jött rá a doki is meg én is, hogy ez már nem tart sokáig. Mondta, hogy ha nem muszáj, ne szüljük meg a vizsgálóban, hanem gyorsan menjek be a szülőszobába. „Berohantam”, úgy, ahogy voltam, egy pólóban. Kicsit hülyén éreztem magam, mert mikor bementem a szülőszobába, még ott volt az előző szülésből ott maradt apuka, és szedte össze az ásványvizet, meg a cókmókját az előttem lévő kismamának, én meg csak húztam lefelé a pólóm, hogy ne látszódjon ki a puncim. Nem tudom, ki volt jobban zavarban: ő vagy én?  Kérdeztem a szülésznőt (akivel már találkoztam a folyosón), hogy most mi lesz a beöntéssel, mondta hogy már nem kapok, de ezen ne izguljak. Jött a doki és egy szánalmas próbálkozást tett a szívhangvizsgálatra, de még az előző kismama papírja sem volt letépve, azután meg csak sípolt a gép, szerintem max. 20 mp próbálkozás után nem foglalkozott vele tovább. Én nem öltöztem át, nem kaptam beöntést, és nem borotváltak meg, és szerencsém van, hogy átjutottam a szülőszobába.  A férjem nem öltözött hacukába, csak a cipőjét vette le, és nem tudta fölvenni a papucsát, mert valahol a csomagban volt, amit szerintem föl sem hoztunk az autóból. Így történt, hogy pont neki, aki minden testnedvtől hányingert kap, tiszta vér lett a zoknija. Azt mondta, hogy rápillantott az órájára, amikor bementünk végre a szülőszobába, és akkor volt este nyolc.

Az orvos azt mondta, hogy teljesen ki vagyok tágulva és a következő fájdalomnál már nyomhatok is, csak még megrepeszti a burkot. Szeretem a burokrepedés érzését, olyan megkönnyebbülős, finom meleg víz, így hát megint kellemes érzés volt, de persze nem tartott sokáig, mert már jött is a fájás. Tudtam, hogy nem szabad kiáltani, és minden erőmmel lefelé kell koncentrálni, de valahogy mégsem ment olyan jól, mint az első gyereknél. Szerintem azért, mert az elsőnél a doki olyan pontosan elmagyarázta a pozíciót, amiben szülünk (hogy húzzam föl a lábam, meg hogy mit tom én hol fogjon a férjem, stb.), itt meg csak ahogy sikerült, de a természet azért csodálatos, attól még megszületik a baba, hogy nem vagyok 100 százalékig szétfeszítve. Mikor az elsőt nyomtam, szerintem már akkor is kint lehetett egy kicsit a feje búbja, de nem annyira, hogy érezni lehessen a hajacskáját. Azután mikor a következőt nyomtam, akkor már elég nagydarab kint volt a fejecskéjéből. Szerintem ez a legdurvább rész, amikor kint van már belőle egy kis részlet, de még nem csusszant ki teljesen, viszont most éppen nincs fájás, ami elöntené az agyam adrenalinnal, így csak az iszonyú feszítő fájdalom, hogy mindjárt szétrobbanok ott lenn, de mégsem történik semmi.

Az orvos is, a szülésznő is, a férj is mondták, hogy próbáljak pihenni, és próbáljam gyűjteni az energiát a következő nyomásra, de nem tudtam pihenni, csak folytak a könnyeim, az erőlködés, a fáradtság, az izgalom, a fájdalom, és még a várakozás, hogy mikor látom már meg végre. Mondtam a szülésznek, hogy az előző gyermek két nyomásra kinn volt, mondta, hogy nem mindegyik egyforma. Rajta most majd hármat kell. Na, jó, akkor hármat. És mikor jön már a harmadik fájás? Ekkor nagyon megijedtem, hogy mi lesz, ha nem jön több fájás, hogy fog a baba megszületni, ha nem sikerül még egy fájást produkálnom, és a testem meg nem csinálja, nem szedi össze magát a harmadik erejéig, csak várunk és várunk, és akkor… érzem már, ez lesz a mindent eldöntő harmadik fájás! És tesssssék, már itt is vaaaan, és csak megy lentre és erősödik, és én nyomok és mindenerőm beleadom, és érzem, hogy csúszik kintebb és kintebb. És végül, hogy „kicsusszan” (nagylevegő) olyan könnyűnek érzem magam, mint egy darab tollpihe, és már semmi sem fáj, és fel tudok ülni és meg tudom nézni a véres disznósajt-darabot, aki ott kucorog a lábam között. Csak rápillantok és szerintem még hangosan ki is mondom, de lehet, hogy csak az orrom alá dörmögöm, hogy:

„Te jó ég, ez olyan, mint az apja, csak kicsiben!”

Gyermeket szülni nagyon jó érzés, semmivel össze nem hasonlítható, könnyfakasztó és boldog. Visszafeküdtem a hátamra és hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. A kisbabát fölemelték, és megpaskolták a kis fenekét, hogy sírdogáljon egy picit, ennek nagyon örültem, mert egy picit zavart, hogy milyen csöndben van. Odatették a pocakomra, és apukája elvágta a köldökzsinórt. Csak néztem, hogy milyen gyönyörű és milyen tökéletes, és mennyire könnyű és meleg. A babát elvitték megfürdeni, meg ilyenek és én mondtam a páromnak, hogy egy percre se tévessze szem elől, valamiért attól féltem, hogy összecserélik valakivel. De a férj ment és figyelt. Én közben megszültem a méhlepényt, vagyis ezt nem kell megszülni, mert a doki egy jó helyen megnyomja a pocakom és kicsúszik magától. Most ismét nem emlékszem rá, hogy mikor történt a gátmetszés, (és előre megmondom, hogy a harmadiknál sem), de mivel utána odaült a doki a lábam közé és elkezdett hímezni, ezért tudom, hogy volt, később a szülésznő is mondta, hogy ő próbálta tartani, de úgy ítélték meg, hogy jobb lesz ez így. (Gondolom, ezek azok a dolgok, amik nem történnek meg az emberrel, ha otthon szül, hogy pl. kihagyják abból a döntésből, hogy kér-e gátmetszést, vagy nem). Én átöltöztem, (nagyon jól voltam) és vártam a lányom, akit az apukája hozott az ölében. Odatette mellém, és én egyből meg tudtam szoptatni, monda is a faterja, hogy milyen jó evőkéje van… Gondom, megéhezett a hosszú úton a hüvelyemen keresztül.

Szülés után sokáig feküdtünk a szülőszobán, a kislány nem tudta kinyitni a szemecskéjét, mert annyira bedagadt neki az egész kis feje (azt mondták, ez a rohamos szülés következménye), napokig olyan volt, mint akit jól megvertek. Beszélgettünk a férjemmel, nevetgéltünk, és én egyre jobban és jobban lettem, fel tudtam állni, el tudtam menni vécére, és a saját lábamon be tudtam sétálni a szobámba.

A baba 8 óra 8 perckor született egész pontosan 8 perc alatt…

Néhány nap múlva, amikor jöttek vizitre, mondta egy akkor dolgozó orvos, hogy hogy lehet, hogy kedden szültem mikor ő kedden, mikor hazament hét óra után, nem is tudott vajúdó nőről. Igen, mondja a nővérke, a hölgy csak „jött, látott, szült”.

Ami rossz volt a nyolc perces szülésben, hogy nem kaptam intravénás antibiotikumot, mert már fölösleges lett volna, így a baba megfertőződött sztreptococcusal amit a füléből vett mintából mutattak ki. Tudtuk, hogy fertőzött vagyok, de azt mondta a doki, ezzel nem kell foglakoznom, mert a szülés előtt kapok majd rá gyógyszert. Sajnos erre nem volt idő, ezért a három helyett öt napig voltunk kórházban és már nagyon jöttünk volna haza.

Folyó