Mikor akar szülni? Ma? Akkor irány a szülőszoba!

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is meg fogom írni a mi történetünket.  Előre is elnézést kérek mindenkitől, ha néha nem jól fogalmazok, még soha nem írtam sehova posztot, ez lesz az első. De régóta olvasom a Bezzeganyát, és gondoltam, hátha valaki kíváncsi lesz egy újdonsült anyuka történetére, egy igazán könnyű, problémamentes, szép szülés kapcsán.

Szüléstörténetnek készül az írás, de hogy kerek legyen a történet, kicsit messzebbről kell kezdenem. Azt mindig is tudtam, hogy szeretnék egyszer babát, csak az úgymond körítéstől tartottam mindig is. Nagyon nem szeretek orvoshoz járni, meg a szülés is rémisztő volt számomra, meg aztán úristen, hogy fogok én egy babát ellátni… stb. Szóval, sok-sok kétely volt bennem, és mindez megspékelve azzal, hogy biztosan csak én vagyok ilyen béna, mindenki más tud mindent, ami a gyerekvállalással kapcsolatos. Persze a mai eszemmel már tudom, hogy ez nincs így, sokan hasonlóan bizonytalanok, mint én.

Aztán persze eljött az idő,2011 augusztusában megszületett a döntés, hogy jöjjön a baba. A körülmények mondhatni ideálisak voltak a gyermekhez, igazából, már csak ez hiányzott a teljességhez, ami az életünket illeti. Természetesen, biztos voltam benne, hogy rögtön az első hónapban összejön, és természetesen, nem így lett. 11 hónap sikertelenség után már kezdtem kétségbeesni, hogy mi van, ha nekünk soha nem lesz. Még egy utolsó próbát akartam tenni, mielőtt komolyabb kivizsgálás alá vetem magam. Sokat olvastam a barátcserje áldásos hatásáról, gondoltam kipróbálom. És lám, megtörtént a csoda: egy hónapig szedtem, és a következő hónapban a teszt pozitív lett. Hurrá. Sajnos az örömünk nem tartott sokáig. 10 hetesen derült ki, hogy üres petezsákunk van, nincs szívhang, a terhesség elhalt. Missed ab műtét és kétségbeesés következett. Miért pont mi? – Jött a kérdés. Ma már tudom, hogy ez a probléma sokakat érint. Sajnos. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a műtét után, az első ciklus után lehetett próbálkozni. Természetesen megint azt hittem, hogy na, most aztán tutira az első hónapban ismét sikerülni, de természetesen nem sikerült. Ezúttal nem vártam sokat, ismét jött a barátcserje, és ismét segített. Így a vetélés utáni negyedik hónapban, 2013 februárjában már velünk volt a kislányunk. 

Az előzmények, illetve a korábbi félelmeim ellenére nem aggódtam túl a terhességet. Szerencsére minden simán ment, semmiféle probléma nem adódott. Igazából csak az utolsó 3-4 hét volt húzós. Addigra már annyira lent volt a baba, hogy nehezen mozogtam, fájtak a csontjaim. De ez természetes velejárója a várandósságnak. Volt néhány dolog, amiben reménykedtem a szülés kapcsán. És itt most nem azokra a szokásos dolgokra gondolok, mint pl. hogy felsírjon rögtön a baba, vagy meglegyenmindene..stb. Az egyik, amiben bíztam, hogy nem nekem kell eldönteni, hogy mikor kell indulni a kórházba. Úgy gondoltam, hogy az lenne a legjobb, ha mennék vizsgálatra és ottfognának a kórházban, hogy akkor maradjak és szülünk. A másik pedig, amit szerettem volna, hogy ne legyen más a szülőszobán, csak én. Ez azért volt, mert abban a kórházban, ahol terveztem szülni boxok vannak, és simán végighallgatják a kismamák egymás szülését. Mivel nem tudtam, mi vár rám, mennyire fog fájni, mennyire fogom tudni kontrollálni magam, ezért reménykedtem az előzőekben leírtakban. 

Elárulom, hogy mindkét vágyam teljesült. A 36. héttől szorgalmasan jártam CTG-re, amiken a kislányom nem nagyon produkálta magát, a legtöbbször alig-alig mozgott. Természetesen nem szerettem volna, ha koraszülött lesz, de mégis az első CTG-től reménykedtem abban, hogy na, most bent fognak. Hát, nem tették. Aztán eljött a kiírt időpont, november 5, és még mindig semmi sem történt. November 6-án 40 hét+1 naposan mentem újabb CTG-re, ami szintén negatív lett, viszont az orvosom megvizsgált, és mondta, hogy egyujjnyira nyitva van a méhszáj, mikor szeretnék szülni, ma vagy holnap. Mivel annyiszor mondtam neki, hogy jó lenne már túl lenni a szülésen, ezért azt gondoltam, viccel. Aztán még egyszer feltette az előző kérdést, akkor már gyanús volt, hogy nem viccel. Na, akkor rávágtam, hogy ma. Oké, akkor irány a szülőszoba.

Azonnal riasztottam a páromat, hogy hozza a cuccaimat, amik ugyan ott voltak a kocsiban, de előzetesen megbeszéltük, hogy nem én fogom felcipelni, ugyanis a negyedik emeleten van a szülészet. Az első pillanattól tudtuk, hogy nem szeretnénk apás szülést. Mindketten ezen a véleményen voltunk, tehát teljes mértékben közös döntés volt. Fogadott szülésznőm sem volt, ennek sem éreztem szükségességét, egyedül orvost fogadtam. Szóval, mondtam a páromnak, hogy jöjjön és hozza a táskát, én pedig bejelentkeztem a szülőszobán. Ekkor volt délután két óra. Jött először az adatfelvétel, majd előkészítés, kúp, ilyesmi. Aztán elküldtek zuhanyozni, és mondták, hogy egy óra múlva legkésőbb menjek vissza. Ezt meg is tettem, három órakor befektettek a szülőágyra, és vártuk az orvosomat. Mivel nem voltak fájásaim, így gyakorlatilag burokrepesztéssel indította be a folyamatot, ami végül is 3 óra 50 percokor történt, és egyáltalán nem fájt. Ekkor mondta az orvosom, hogy próbáljak aludni egy órát, mivel kb. egy – másfél óra múlva kezdődik a tágulás, és a fájások.

Természetesen rám tették az NST készüléket a baba szívhangjának figyelésére, valamint a fájások mérésére. Persze nem tudtam aludni, de hát ki tudott volna a helyemben. Kb. öt óra magasságában tényleg elkezdtem érezni a méhösszehúzódásokat, ekkor kb .7 percesek voltak. Aztán persze, egyre gyakrabban jöttek, de abszolút elviselhetően voltak. 6 órakor váltás volt a szülőszobán, átadtak az új szülésznőknek, majd jött az orvosom, és megvizsgált. Szépen haladunk - mondta -, ha minden így folytatódik, akkor este 9 óra körül meglesz a baba. Akkor hirtelen nagyon távolinak tűnt a 9 óra, valójában persze első szüléshez képest nem számított hosszúnak. A váltás után engedtek felkelni, elmehettem tusolni, és sétálhattam kicsit. A folyosón váltottunk pár szót a párommal, majd háromnegyed hét körül visszamentem a szülőágyra. Rögtön visszatették rám az NST-t, én pedig annyit kértem a szülésznőtől, hogy hadd maradjak ülve, mert úgy jobban elviselhetőek a fájások. Ekkor felajánlotta a labdát, üljek azon. Igazából a labda igazi funkcióját nem használtam ki, miszerint rugózzak a fájás alatt, úgy a gravitáció is segíti a tágulást, ugyanis akkor tényleg nagyon fájtak az összehúzódások. Így inkább csak üldögéltem rajta, de ez nagyon jó volt, mert sokkal jobban viseltem a fájásokat ülve. 

Közben egyre erősebben és gyakrabban jöttek az összehúzódások, és az NST-t figyeltem, szurkoltam a fájásmérőnek, hogy visszafele pörögjenek a számok, azaz múljon már a fájás. Aztán kb. 1 óra múlva kezdtem fáradni, így szóltam a szülésznőnek, hogy most már jobb lenne lefeküdni. Na, ez nagy hiba volt részemről, azt hittem, jobb lesz fekve, de sokkal rosszabb lett. Fekve minden fájást sokkal erősebbnek éreztem, ráadásul akkorra már összeértek a fájások, azaz, ahogy elmúlt az egyik, rögtön jött a következő. Viszont szerencsém volt, mert kb. negyedórát töltöttem így (talán ez a negyedóra volt a leghúzósabb része a szülésnek) , amikor jött az orvosom, megnézte hogyan is állunk. Mondta, hogy csináljunk egy próbanyomást, mert már ott tart a folyamat. 

Szem becsuk, fej felemel, kapaszkodás a lábamba és nyomás. Sajnos, az elején nem igazán éreztem rá, hogy hogyan is kellene jól nyomni. Mondta folyamatosan az orvos, és az eszemmel tudtam is, csak valahogy a testem nem engedelmeskedett. Nyomtam én, de a baba nem nagyon akart haladni, aztán mondta az orvosom, hogy rövidek a fájások, ezért kaptam oxitocint erősítés céljából. Én mondjuk ettől nem éreztem erősebbnek a fájásokat, de mindenesetre ráéreztem a technikára, és akkor már jól nyomtam. Közben persze az orvosom is próbált segíteni, és nyomta a hasamat. Na, ezzel kapcsolatban is sok rémtörténetet olvastam, miszerint belekönyökölnek a kismama hasába. Természetesen, erről szó sem volt, enyhén nyomta, én nem is éreztem, csak láttam a kezét a hasamon. De ezután pikk-pakk kint volt a kislányom, aki 3350 grammal és 50 cm-rel látta meg a napvilágot. Maga a szülés 20 perc volt, a vajúdás előtte négy óra hossza. Igazából elsőre azt gondolom, hogy ez gyorsnak mondható. És fájdalom tekintetében is azt a véleményem, hogy abszolút kibírható volt, a vajúdás alatt is, a tolófájások pedig valójában nekem nem is fájtak.

Azonnal felsírt a baba, és a mellemre tették, hát, ez semmihez sem fogható érzés volt számomra. Annál is inkább, mivel az elején megfogalmaztam a félelmeimet, és ezek nem teljesültek. Alig bírtam felfogni, hogy megcsináltam, és az a kis izgő-mozgó babácska az én lányom. Annyi komplikáció lépett fel, hogy a méhlepény nem akart leválni. Vártunk pár percet, aztán az orvosom a tettek mezejére lépett. Na, ez nem volt túl kellemes, felnyúlt a méhembe, és gyakorlatilag kihúzta. Ez elsőre nem sikerült, csak kb. az ötödikre. Igaz, ebben én is benne voltam, ugyanis megfeszítettem magam, mert annyira kellemetlen volt a dolog. Végül aztán a méhlepény is kint volt. Utána következett a varrás, amitől szintén nagyon tartottam. A kórházban, ahol szültem, nem nagyon működik a gátvédelem intézménye, így természetesen végeztek gátmetszést, amit nem éreztem menet közben. Tehát egyáltalán nem fájt. Sok kismamától olvastam, hogy a varrás jobban fájt, mint a szülés. Hát, nekem ebben is szerencsém volt. Hatott az érzéstelenítő, és tényleg semmit nem éreztem belőle.

Szülés után megdicsértek, hogy ügyes voltam, nem is kiabáltam. Na, ez eszembe sem jutott, mert összességében nem fájt annyira, hogy kiengedjem a hangomat. Ezután jött a két órás megfigyelés, ahova behozták a kislányunkat, és apát is beengedték. Igazán meghitt volt az az egy óra, amit így együtt tölthettünk hármasban. Mivel sem nálam, sem a babánál semmilyen komplikáció nem lépett fel, így három nap után hazamehettünk. Azóta élvezem a babázást, és tényleg nagyon boldog vagyok, hogy ez megadatott nekünk. Kívánom, minden szülés előtt álló kismamának, hogy hasonlóan könnyű, szép szülésben legyen része.

ATB