Az emberek többsége rajong a látványosan tehetséges, ifjú csodagyerekekért. Zuckerberg, Elon Musk, Michael Jordan, Taylor Swift – meg persze azok is, akik pár év üstökösszerű karrier után a semmibe hullottak. Akik idősebb korban hoznak létre váratlanul valami nagyszerűt, azokra mintha kevésbé figyelnénk oda – pedig vannak köztünk jócskán, akik 40, 50, 60 felett érnek el kiemelkedő eredményt, vagy találják meg azt a területet, amit tényleg sajátjuknak mondanak. Szabadalmat vagy hosszzú évekig-évtizedekig sikeresen működő céget is több negyvenen felüli hoz létre, mint a csodagyerekek. Lehet, te is „későn virágzó” vagy? – teszi fel a kérdést David Brooks ebben a rettentő hosszú cikkben, amit megpróbálok emészthetőre rövidített formában, gondolatébresztően magyarítani.
A festő, aki sehogy se akart befutni – hogy halála után milliókat kérjenek képeiért
Paul Cézanne (akárcsak a mi, szintén későn festeni kezdő Csontvárynk) már 22 évesen tudta, hogy valójában festeni szeretne, de se a családja, se egyéb körülményei nem biztatták erre, sőt. A párizsi művészeti iskola is elutasította, ezért némi korai küzdés után látszólag feladta, és apja bankjában helyezkedett el tisztviselőként.
Fel azért nem adta, 1864 és 1882 közt rendszeresen, sokáig minden évben küldözgette képeit a párizsi Szalonnak, akik minden évben elutasították (nem csak őt, a legtöbb ma imádott impresszionista festőt is ebben a korban). Semmiféle nyilvános kiállítása nem volt, egy darabig az említett impresszionistákhoz csatlakozott, de ebből a társaságból is hamar kihullott.
Ötvenhat éves lett, mikor 1895-ben végül létrejött első önálló kiállítása. Két év telt el ezután, mikor egy berlini múzeum megvette egy képét. Korábban semmiféle intézmény nem érdeklődött iránta. Hatvanéves korára már tudott képeket eladni, még ha nem is túl drágán (Manet vagy Renoir áraihoz képest), mégis ismertté vált, és más festők elkezdték látogatni, hogy megfigyelhessék, ahogy dolgozik.
67 évesen hunyt el, az utolsó hetekben is dolgozott és fejlesztette technikáját. Igazi hírnévre valójában halála után tett szert szegény, amikor már a világ híres festőinek tucatjai tekintették mesterüknek, szellemi apjuknak.
Milyen szakterületen van a legtöbb „késői virágzó”?
Azt tudjuk, hogy a matematikai vagy zenei „csodagyerekek” tehetsége nagyon korán, néhány éves korban megmutatkozhat. A sportolók többsége is fiatalon éri el a legnagyobb sikereket. Viszont a tudomány legalább húsz év munkát követel: a Nobel-díjasok ritkán érnek el igazi áttörést a szakterületükön 44 éves koruk előtt. Az Egyesült Államokban az átlagos szabadalom-bejegyző életkora nagyjából 47 év.
Az üzleti élet is díjazza a tapasztalatot és kitartást: a startuppereket dinamikus huszonévesnek képzeljük, pedig valójában egy technológiai területen céget alapító ötvenéves kétszer olyan valószínű, hogy sikerre viszi a vállalkozását, mint egy harmincéves. A leggyorsabban növekvő start-upok alapítói általában 45 körüliek. De még hatvanon túl se késő: a KFC alapítója ekkor hozta létre az azóta is virágzó csirkebizniszt.
Vannak ötven körül „robbantó” filmszínészek (Morgan Freeman elmúlt már ötven, mikor a Miss Daisy sofőrjében világhírű lett) és negyven-ötvenéves írók, akikről addig senki se hallott. Vannak közepesen tisztes karriert befutó kíváncsi középkorúak, akik többféle tapasztalatot ötvözve jönnek elő valami egészen forradalmi újdonsággal - hatvanévesen.
Te is közéjük tartozhatsz? nézd meg, hány tulajdonság illik rád!
A cikk írója összeszedett pár tulajdonságot, amely a legtöbb „késői virágzóra” jellemző. Vannak köztük logikusak és meglepőek – a kitartás és a kíváncsiság azt hiszem senkit se lep meg, az ifjúkori bukások nagy száma és mélysége már inkább. A kutatások alapján ezek a közép-vagy időskorban sikeressé vált emberek NEM AZT csinálják (csak később) mint a fiatalon üstökösként felívelő tehetségek – hanem mást és másképpen. Azokhoz se hasonlítanak, akik valami másban már nagy sikert értek el korábban, majd egy új területre tértek át, mint a korábban sikeres tudósként és zenészként dolgozó Albert Schweitzer, aki végül nem ezekért a tevékenységeiért kapta meg idős korában a Nobel-díjat.
A „késői virágzókra” többnyire jellemző a:
Sokoldalú érdeklődés: sokfélébe belekapnak, egy ideig foglalkoznak egy szakterülettel, majd hirtelen kanyarral áttérnek valami egészen másra. Nem a végeredmény, inkább maga a tanulási folyamat érdekli őket sokáig – a szemlélőnek ez csapongásnak tűnik. Az utolsó szakaszban azonban ezeknek a tanulási folyamatoknak az összege jelenik meg – nem lennének képesek elérni, amit elérnek anélkül, hogy sok, látszólag össze nem függő területtel foglalkoznak.
Belső motiváció: a csoport tagjait általában nem a külső elismerés, vagy annak tipikus kifejeződése (karrier, előléptetés, pénzkeresés, hatalom, rang…) érdekli. Nem azért tanulnak az iskolában, hogy jó jegyeket kapjanak, nem azért vállalnak el egy munkát, mert jól fizet, vagy gyors emelkedést ígér valamilyen ranglétrán. Nem nagyon érdekli őket, más mit javasol, mivel foglalkozzanak, és nem is teljesítenek jól, ha valaki más elvárásainak kéne megfelelni. Nem is irányíthatóak jól, nagyfokú autonómiát igényelnek, csak abban hajlandóak elmélyedni, ami érdekli őket.
Csapongás és kőkemény bukások fiatalabb korban: a szerteágazó kíváncsiságot már említettük, ami általában egy „következetlen” és „értelmetlen” önéletrajzot jelent, a személy lehet először banki alkalmazott, aztán hajópincér, majd kalapkészítő, tanár és utcai prédikátor. A tevékenységek egy részében (vagy majd mindegyikben) megbuknak: vagy eltanácsolják őket alkalmatlanság miatt, vagy ők maguk hagyják ott némi tanulóidő után. A legtöbb társadalom általában arra kondicionálja az embereket, hogy korán válasszanak valamilyen foglalkozást, és lehetőleg tartsanak ki abban – ezek az emberek nem teljesítik ezt az elvárást, de sokszor kiderül, a tapasztalatok nagyrésze így sem ment veszendőbe.
Képesség és igény az önálló, folyamatos tanulásra: nagyon sokan önképzéssel fejlesztik magukat, és egy-egy problémát képesek sokféle szempontból elemezni. Szeretik a komplex problémákat és általában a gondolkodást. A tanulás és agyalás kedvelése mellett (kifejezett igényük van rá, amit akár „agresszívan” is érvényesítenek) jellemző rájuk egyfajta alázat is: képesek belátni, mennyi mindent NEM tudnak még, amiben fejlődniük kell. Igényességük az alázattal párosulva az életre szóló tanulás receptje.
Kísérletezőkedv, feladattudat: az előbbiekhez párosul, mindig feladatot, kihívást keresnek maguknak. Ezek az erőfeszítések adnak értelmet az életüknek – minden percét hasznosan szeretnék tölteni.
Képesség arra, hogy végül elköteleződjön: hosszú csapongás, őrült szakmaváltások után végül rátalálnak valamire, ami IGAZÁN érdekli őket, vagy amiben IGAZÁN jók lehetnek, és amire aztán szinte mániákusan rávetik magukat – és ami végül sikerre viszi őket.
Undok öregemberekké válhatnak: a késői tehetségeket eddig egyfajta nyitott és kíváncsi lényekként írtuk le. De ne feledjük, életük nagy része az intézményrendszer és a társadalmi normák-elvárások ellenszelében, ezek elleni hadakozással telik, ami sok esetben hagy nyomot idős korukra a személyiségükön, rosszkedvűvé teheti őket az állandó küzdelem. Ha művészi pályán vannak, általában azokban a pillanatokban lelkesek és elszántak, amíg a küldetésüket teljesítik (például festenek, zenélnek…), más élethelyzetekben viszont pesszimisták és morgósak lehetnek.
Bölcsesség: az élettapasztalat és szellemi építményeink összessége, ami több, mint egymásra rakódott ismeretek. Ezen felül bölcsességnek nevezzük, amikor valaki túllép magamagán, és a Világ Fontos Dolgaira fókuszál. Nehéz a sodrából is kihozni, képes akkor is nyugodt maradni, amikor a többieket elborítják a negatív érzelmek. Az idős emberek e ritka csoportja képes könnyedén értelmezni bonyolult dolgokat akkor is, ha mentális feldolgozó képességének egy részét elveszti a korral.
Az ilyen ember értetlenül néz, ha valaki azt mondja neki: „na most már hátradőlhetsz és pihenhetsz”. Általában az utolsó pillanatokig alkotnak és tanulnak, többnyire valamiféle magasabb eszmény, küldetés bűvöletében és szolgálatában.
Szóval, fel a fejjel, ha a gyerekünk fél évig felszolgáló, utána utcazenész, majd hirtelen geológiát tanul, hogy utána elmenjen a bébifókák növekedését tanulmányozni, majd regényt ír. Lehet, hogy csak későn érő típus, aki mindezen tapasztalatok birtokában majd úgy ötvenévesen hajtja végre a Nagy Dobást.
Vagy nem.
Vakmacska
