Tudtak úszni a Monarchia haditengerészetében? És az ókori Kínában?

Mint oly sok minden az ókori tudások közül, az úszás tudománya is elsikkadt a középkorra, majd lassan éledt újjá, s korunkban újra reneszánszát éli. Az olimpia alkalmából sokan izgultunk kedvenceinkért a képernyők előtt.

Régészek már az időszámításunk előtti 3. évezredből is tártak fel rituális fürdő- és úszómedencét, pecséthengereken úszó istenalak-ábrázolásokat találtak.

Az i.e. I. sz-ban Manu törvényei a harcosoknak előírták az úszás és vízi küzdelmek elsajátításának kötelezettségét.

Kínában az i.e. 3. sz-ban a császári flottában szolgálóknak kötelezővé tették az úszókiképzést, és ezt a japánok is átvették. Mind Kínában, mind Japánban rendszeresek voltak az úszóversenyek. (Érdekességképpen: az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetében nem volt alapfeltétel az úszni tudás a matrózok számára. Nem is csoda, hogy egy-egy csata alkalmával sokan meghaltak.)

Az ókori Egyiptomban a gyakori rituális fürdőzéseknek köszönhetően, a korabeli ábrák tanulsága szerint a nők és gyermekek is megtanultak úszni. Az egyiptomi nők a fiatalság és szépség fenntartásának eszközeként is alkalmazták az úszást.

Asszíria és az ősi Izrael katonáinak harci kiképzésében is szerepelt az úszásoktatás.  Az ókor legkiválóbb úszói pedig Hérodotosz szerint a föníciaiak voltak.

Az ókori Görögországban az olimpiai számok között nem szerepelt az úszás, de a gyermekek alapképzéséhez hozzá tartozott. Spártában például előírták, hogy nyáron és télen egyaránt meg kell mártózni az Eurótasz folyóban. Az időszámításunk előtti VI. századból származó vázafestmények tanúsága szerint a görög nők nemcsak hogy tudtak úszni, de az úszómester fogalmát is ismerték.

Kötelező vagy sem, elterjedt-e vagy sem, Nagy Sándor például nem tudott úszni. Ahogy a perzsák sem, mivel a tüzet és a vizet szakrális elemnek tartották, és hitük szerint nem tehették azzal tisztátalanná, hogy úsznak benne. (Így nem csoda, hogy a szalamiszi csatában  az úszni tudó görögök közül többen evickéltek partra, mint a perzsa seregből.)

Az úszást a filozófusok (pl. Platón, Arisztotelész), a tudósok (Hippokratész, Arkhimédész) és a költők (pl. Homérosz, Dionüsziosz) egyaránt támogatták. Egyes poliszokban Poszeidón tiszteletére évente rendeztek vízi játékokat. A legjobb görög úszók a délosziak voltak, a műúszóként pedig a makedón hajadonokat tartották a legnagyobbra. A búvárúszóknak ellenséges hajók elleni akciókban vették nagy hasznát.

Az etruszkok az egyik legüdítőbb testmozgásnak az úszást tartották. Sőt, műugróként magas sziklákról ugrottak fejest a tengerbe.

Tőlük aztán a rómaiak is eltanulták az úszás tudományát, s gyakran rendeztek versenyeket is, ahol a gyorsaságot, a kitartást tesztelték. Julius Caesar, Cicero, Livius, vagy Nero anyja, Agrippina, mind jó úszók voltak. Agrippina például száműzetése idején szivacs- és gyöngyhalászatból élt, majd mikor fia úgy akarta megölni, hogy színlelt hajótörést rendeztetett, vízbe ugrott, s kiúszott a partra, életét pár nappal meghosszabbítva ezzel. (Pár nappal később Nero brutálisan megölette.)

A rómaiak nagy méretű fürdőket, thermákat építettek. A császárkori Rómában huszonnyolc therma működött - a vizet sokukban a medence alatti fűtés is melegítette - és a maiakhoz hasonló strandok is akadtak. Diocletianus császár tizenegy hektáros fürdője területén, a száz méter széles és százötven méter hosszú, óriási medencében, a kertben és a sportpályán a forró napokon több mint háromezer ember nyüzsgött. Jérome Carcopino „A régi Róma mindennapi élete” című könyvében így ír róla: „Oszlopcsarnokok fogták körül, számtalan bolttal, nyüzsgő vevőkkel és eladókkal... Voltak gőzfürdők és egyszemélyes fürdők, melegek és hidegek, úszómedencék és kádak egyéni fürdésre... Ezen kívül voltak kertek és sétányok, sportpályák és üdülőhelyiségek, tornatermek és maszszázsszalonok, még könyvtárak is, s mindez széppé és kellemessé tette az életet.”

A fürdők száma idővel elérte a 867-et.

Forrás: Bakó Jenő: Az úszás története, 44.o.

Az úszás Rómában egészségügyi és katonai célokat szolgált, és szerves része volt a szórakoztatásnak is. A Colosseumben és hasonló amphiteatrumokban nemcsak vízi csaták, de pucér műúszónők revü-produkciói is színre kerültek.  
A rómaiak már szinte minden úszásnemet ismertek, igaz még nem teljesen mai formájukban alkalmazták ezeket.  

A germánokról és más barbárokról Julius Caesar is azt tartotta, hogy mind a férfiak, mind a nők kiváló úszók, s ezt a jártasságukat a harcok folyamán is sikeresen alkalmazzák a rómaiakkal szemben. Nagy sodrású folyókat úszták át teljes vértezetben, mesterei voltak az úszásnak, aminek a barbár mitológiában is helye volt és egyes beavatási szertartásoknál is feltűnt a tudás szerepe.

A Római birodalom összeomlásával aztán az úszás tudománya és a fürdőkultúra is hanyatlásnak indult. Az úszás, mint testi élvezet a pogány erkölcsöket testesítette meg. A fürdőket a feslettség melegágyainak tartották. Leginkább a nők számára volt tilalmas a vízi jártasság. Az úszással, fürdéssel kapcsolatos előítéletek, babonák hatására az úszás- és a fürdőkultúra megtorpant. Ekkoriban megszaporodott a vízbe fúlók száma is,

A XVI. században Svájcban jelent meg az úszásról szóló első könyv, aminek írója Niklaus Wynmann ezt vezette papírra: „Anyám elvitt magával a fürdőbe. Ott láttam először életemben fiúkat, akik a vízben éppen olyan ügyesen haladtak előre, mint a szárazföldön. Amikor utánozni igyekeztem őket, majdnem a vízbe fúltam. Zürichben, diákkoromban a tóban tanultam úszni”. Akkoriban olyan ingben fürödtek, amelynek alsó széle ólomnehezékkel volt ellátva, nehogy vitorlaként a víz felületén lebegjen, mert „a meztelen fürdés nem kedves Isten előtt, és ezért büntetés terhe alatt tilos”volt.

Magyarországon a török hódoltság idején vált népszerűvé a fürdőzés és az úszás. A török időkben felfedezett termálvizek igen híresek voltak, számtalan utazó leírása népszerűsítette a magyar termálfürdőket.

A közfürdők aztán sokszor melegágyai voltak a pestisnek, nemi betegségeknek, tüdőbajnak, így az úszásra vágyók inkább a természetes folyóvizeket és tavakat kedvelték. Nem úgy az egyház. Az erkölcsök züllése miatt ezt csak a gyerekek számára engedélyezték.

A XVII. század közepétől hazánkban (és sok más országban) betiltották a nyíltvízi fürdést, úszkálást.

Az eső folyami uszodát 1753-ban Párizsban építették. A XVIII. század nyolcvanas éveinek angol tengeri fürdőiről szóló első hiteles leírást Lichtenberg, írta le. A fürdőzőket ló vontatta fürdőkocsiban szállították a mély vízbe. „Miután a fürdővendég levetkőzött, és kinyitotta a hátsó ajtót, sűrű vászonból készült sátorban találta magát, amelyből lépcső vezetett a tengerbe. Képzeljük el: az ember két kézzel kötelet fog, és leszáll. Aki alá akar merülni, erősen fogja a kötelet, és fél térdre ereszkedik, mint a katonák első sora a sortűznél. Azután megint felmászik, és felöltözik.”

Az ezernyolcszázas évek elején aztán divatba jöttek a folyóparti városokban az uszodák.

Napóleon seregében az úszás a kiképzés részévé vált. Az első úszóklubot Németországban alapították 1837-ben. 1875-ben Matthew Webb 21 óra 45 perc alatt átúszta a La Manche-csatornát Dover és Calais között (14 km) népszerűvé téve a sportágat.

Az uszálystrand itthon egy ismert Duna-parti fürdőzési forma volt, a 19. században több is üzemelt a folyón. Először a katonai parancsnokság nyitott katonai úszóiskolát, majd a jelentkező igényre reagálva megnyitották ennek polgári megfelelőjét is. Később több magántulajdonban lévő uszoda is megkezdte működését, és egyben igen komoly verseny is kialakult köztük. Sőt, a magántulajdonban lévő uszodákkal szemben hamarosan ingyenes Duna-fürdők is nyíltak: a Szent Gellért rakparton, Óbudán a Nagyszombat utcánál, a pesti Dráva utcánál és Kelenföldön a Kopaszi gátnál. A korabeli uszálystrandok kabinokkal és szekrényekkel fölszerelt, téglalap alapú, vízen úszó faépítmények voltak, melyek egy darabot elkülönítettek a folyóból. 

Magyarországon1880-ra tehető a sportúszás kezdete, ekkor rendezték az első versenyt Siófok és Balatonfüred között. Az első úszóklub 1893-ban, a Magyar Úszó Szövetség pedig 1907-ben alakult meg. 1908-ban pedig megalapították az úszók nemzetközi szervezetét, a FINA-t (Federation Internationale de Natation de Amateur).

Kezdetben a mellúszás egyeduralkodó úszásnem volt, aztán Hajós Alfréd elhagyta a haladásban zavaró békatempót, erőteljes karmunkával úszva, lábait csak egyensúlyozásra használva az első újkori olimpián, majd ezt követően két olimpián is aranyakat nyert.

A gyorsúszás kifejlesztésében  az ausztrál C. Healyé volt a következő szerep. A – Hajós féle -  magyar stílusnak megfelelő kartempóhoz kapcsolta a lábtempót. Szintén ausztrál volt (Arthur Cavill) aki kifejlesztette a hátúszást (eleinte a két kar még egyszerre, a lábak pedig békatempóval mozogtak nagyjából mint egy hanyatt fekvő mellúszásnál). A hátúszást 1912-ben az amerikai Harry Hebner tökéletesítette (váltott kar- és ollózó lábmunka), és nyert technikájával olimpiát 100 m-en. A legfiatalabb úszásnem a pillangó, melyet a FINA csak 1952-ben ismert el negyedik hivatalos úszásnemként.

Mára számos uszoda, strand, élményfürdő várja a víznek hódolókat, a láblógatós pancsolótól a komoly úszókig mindenki megtalálja amire vágyik, és száradás után egy ország drukkolt vizes kedvenceiért.

Center

Források:
   
http://bin.sulinet.hu/ikep/2003/07/uszhist.doc
http://www.termalfurdo.net/index.php?p=cikk&id=205
http://www.interpressmagazin.hu/index.php?page=archivum&cid=418
http://totalbudapest.hu/utazni-kell-a-dunai-furdeshe