Az előző posztomban írtam róla, hogy milyen nehéz időszakon voltam túl az előző egy évben, hogy milyen nehéz volt nekem/nekünk a tavalyi borzalom. De most eljött egy új kezdet. Eljött az, amire nagyon vártunk, amit úgy reméltünk. Május végén pozitív lett a teszt. Valamiért éreztem rögtön, hogy most minden rendben, jó helyen van. Gyors időpontkérés a dokinál, egy hét múlva már ő is megnyugtatott, hogy igen, ott van, jó helyen van a nagyon-nagyon mini babánk. Jó, jó, tudom, akkor még mindennek lehet nevezni, csak babának nem, de a lényeg, hogy ott volt, vert a pici szíve és jó helyen volt. Két hét múlvára rendelt vissza. Aznap délután egyetlen egy embernek mondtuk el, az is a Nagymamám, hiszen Ő mindig mindent tud, mindenbe be van avatva és tudtuk, hogy ezt a hírt is Vele kell megosztanunk először. Természetesen volt sírás és minden öröm, ami ilyenkor szokott lenni. A Férjjel megbeszéltük, hogy a 12. hét végéig senki másnak nem mondjuk el. Babonából igaz, de addig csak a mi féltve őrzött titkunknak szerettük volna megtartani.
Nem sikerült. Mi egy faluban élünk, és sajnos itt tényleg semmi nem marad titokban. Egy darabig sikerült titokban tartani, aztán valami történt. Gondolom, valaki látott a védőnőnél és telikürtölte a fél világot vele, de pár napja arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki a hasamat bámulja, mosolyognak és természetesen volt, aki nem bírta ki és odajött, hogy "na, végre", "hallom gyereketek lesz" és a többi hasonló szöveget vágta hozzánk. Gondolhatjátok, mennyire meglepődtünk és én mennyire ideges lettem, hogy nem maradhat még két hétig a mi kettőnk boldogsága. Mivel a szülőket sem avattuk be, így féltem, hogy édesanyám is falupletykából tudja meg, így neki gyorsan elmeséltem.
Gyűlölöm, hogy az emberek ennyire pletykásak, hogy miért nem a saját dolgukkal törődnek, és miért nem hagynak a másik embernek saját életet! Miért kell más életével foglalkozni? Nekik nincs saját életük? Annyira, de annyira reméltem, hogy két hétig még a mi kis titkunk marad, és sokkal jobb érzés lett volna saját erőből, szándékosan elmesélni ezt a hírt. De nem, sajnos nem lehetett.
Ne értsetek félre, borzalmasan boldog vagyok, de mégis bennem van, belül él egy kis félelem, hisz még csak 10 hetes vagyok és ez még kritikus időnek számít. Bár az is lehet, hogy csak túl babonás vagyok evvel kapcsolatban.
Viszont szerencsére semmi kellemetlen "tünetem" nincsen, nem vagyok rosszul, csak aludnék, aludnék, aludnék és sósat, sósat, sósat ennék.
Két hét múlva genetikai UH, tudom, hogy ott is minden rendben lesz és utána már felhőtlenül örülhetek a mini leendő emberkének, aki minket választott szüleinek.
timus
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
