Arra a reggelre, arra nagyon készültem. Amikor kikászálódom a vonatból, és elém tárul a hajnali fényben a hajdani reneszánsz város, a szobrokkal, a hidakkal meg effélékkel, én meg leülök valami padra és meditatíve nézem, ahogy a folyó felett feljön a nap. Ha már összejött, pedig úgy éreztem, ez még évekre van tőlem.
Meg ahogy Móricka. A Bécsből induló éjjeli vonat persze összeszed vagy jó huszonöt perces késést (visszafelé inkább egy óra lesz az majd...), ezzel együtt tök sötétben kászálódom le a firenzei pályaudvaron. Az állomás melletti Santa Maria Novella templom zárva (nekem úgy tűnik később, MINDEN templom zárva), az előtte lévő kis terecskén még az előző esti buli nyomai, üres és törött üvegek, szerteszórt szemét, amit apró elektromos takarítóautókkal igyekeznek épp szorgosan összeszedni, felsöpörni. Mire a Dóm elé érek, már valóban világosodik, és mire az Arnohoz érek, megjönnek a festményekről ismerős fények is. Leülni viszont nincs ott hová, ellenben elrobog mellettem zajosan a munkába-iskolába igyekvő 21. századi olasz város, a középkori díszletek közt.
Sajnos nem láttam a városból semmit, és ma kora délután már indul a repülőm, így jár, akit három kisgyerek vár haza, von vállat szomorkásan a későharmincasnak tűnő Karen Skóciából. De nem mond nagyon mást a magyar Edina sem, akit ovis kislánya így is gyakorta kénytelen hiányolni. A konferencia úgy tűnik, tele van családos férfiakkal és nőkkel, akik körül se bírnak nézni a világ egyik legnépszerűbb városában, pedig talán csak egy plusz éjszakába kerülne magánzsebből, meg némi szervezésbe, de talán bele se gondoltak. Ha a pici szálloda (amit alighanem egy magánlakásból alakítottak át) nem lenne dugig, én bizony maradnék, mert ilyen lehetőségem aligha lesz egyhamar. De még így is az önzés netovábbja vagyok a többiekhez képest, hiszen a szállásom pár percre van a konferencia helyszínétől és tizenöt percre a történelmi belvárostól, és van egy majdnem egész délelőttöm és egy teljes, estébe nyúló délutánom, amit pofátlan módon teljes egészében városnézéssel töltök el.
Nem tudom más hogy van ezzel, én úgy, hogy vannak a Helyek, amik néha elkezdenek Húzni, valami láthatatlan madzagon, egyre erősebben, befészkelik magukat a fejembe, és előbb-utóbb valahogy odakerülök. A Helyek egy része nincs túl messze és gyerekkel is teljesen élhető, ilyen volt a Körös-torok tavaly, ami úgy elkezdett húzni, hogy már aznap robogtam is a megfelelő irányba a siserehaddal. De vannak Helyek, amik messze vannak, odajutni költséges és nem túl egyszerű, de ami még nehezebb, már bevallani is, hogy ezen Helyeket nem igazán kisgyerekkel szeretném meglátni. Nem akarok Felnőtt Időtöltés helyett játszótereket és mosdókat keresni, nagy nehezen félrekuporgatott pénzt fagyikra és játékokra költeni, apró lábak teherbírásához szabni a mennivalót, nyafogós unatkozásba fúlni, ha nekik mégsem jön be annyira, amit én már olyan régen szerettem volna látni, és hazamenni úgy, hogy úgy érzem, nem is voltam ott igazán, mert nem arra figyeltem.
Ez a város épp ilyen: jó lent volt a bakancslistán, hiszen magányos vagy páros utazásra ilyen messzire most se keret, se idő, a pockok meg aligha méltányolnák még, majd talán pár év múlva. A legtöbben évekre, évtizedekre, néha örökre mondanak le az efféle Helyekről, ha nem sikerült még ifjúkorban bejárni őket, mindig kell a pénz-idő másra, vagy komolyan úgy vélik, a gyermek zsenge lelke sínyli meg, ha apja-anyja mondjuk Boticelliket nézeget pár napig az ő bájos orcájuk helyett. Aztán mire odajutnának, esetleg úgy járnak, mint a régi Kern-nótában: csak azt felejtik el, mi a francnak kell. Én még talán nem, piszkálja a fantáziámat, álmomban egyre többet osonok esőverte macskaköveken mindenféle csipkés faragványok, furcsa arcú szobrok, több száz éves árkádok alatt.
Viszont jó ürügy a hivatalos út, amit végül olyan hirtelen döntünk el, utolsó pillanatban, hogy már csak a vonat megfizethető, én tudok aludni amúgy fürdőkádban, zajos szilveszteri buliban, két összetolt fotelben is, ha kell, talán csak aprócska sátorban, göröngyös földön nem, miért ne tudnék a hatágyas vonatfülkében, azt már megtanultam tavaly, hogy inkább az alsó ágyat válasszam, ha nem akarok mindenféle akrobatikus mutatvánnyal feljutni a hálóhelyre.
A bécsi vonaton már valóság Európa, sőt a világfalu: a fülkében egyszerre beszélünk németül, angolul és olaszul, van világcsavargónak tűnő kedélyes osztrák, egy asszony, aki a legnagyobb természetességgel libben át egy másik országba dolgozni egy kicsit, egy helyes fiatal pár, akik tanulni mentek az olaszokhoz, de félig-meddig ott is élnek már, egy bizonytalankodó, a társalgásból még hiányos nyelvtudás miatt kizuhanó ázsiai vendégmunkás, hazafelé meg egy kedves, angolul tökéletesen beszélő, minden iránt érdeklődő fiatal indiai házaspár. Kedélyesen elbeszélgetünk, az olasz kalauzzal is, aki biztosít mindenkit: ha nem cserélünk hálóhelyet, mindenkit felébreszt a megfelelő állomás előtt időben, sőt, reggelit is adnak kávéval vagy teával, benne van az árban.
A konferencia hasonlóan nyitott, kíváncsi és vegyes: az egyik tíz percben egy finn, utána egy spanyol, majd egy lengyel, később egy litván a tárgyalópartnerem, az infódeszknél van román, szerb, belarusz és magyar is. Biztos van minden országban bizalmatlan, mogorva pupákság, de ez esetben ezt a vonást otthon hagyta mindenki, itt a közös nyelv az innováció, az együttgondolkodás kívánna lenni, hogy valódi eredmények milyen arányban születnek majd, azt még nem tudni, de egyfajta jóféle kíváncsiság, jóféle együttműködni akarás az jelen van, az biztos.
Toscana régió vendégei vagyunk az ebédnél, az első nap még meglepődik az angolul alig beszélő pincérfiú, mikor a brokkolis-répás köret receptje iránt érdeklődöm, de a második nap idősebb, vagányabb kollégája már telefont ragad. Te Silvia, itt egy nő, le bírod nekem diktálni a receptet, hadarja olaszul a telefonba, majd soronként tolmácsolja angolul-olaszul a hozzávalókat meg a módszertant - de nagyon puhára főzni ám! és a parmezánnal óvatosan! - a recept jelentem, működik, három nappal hazaérkezésem után próbálom ki.
Két múzeumra jut idő a péntek délutánon, messze nem a teljesség, de így is úgy örülök nekik, mint a cukorkaboltba szabadult édesszájú óvodás. Októbert írunk, ilyenkor már viszonylag gyorsan be lehet hétköznap jutni az Uffizi termeibe, a Palazzo Vecchio bejárata előtt tűnődöm egy sort, újabb tíz euro, és késő van... de hoppá, nyitva van este hétig, hajrá.
Nézem a festett szobákat, a remekbe szabott bútorokat, a csillogó mennyezeteket, eltűnődöm az akkoriak lelkivilágán. Tudom, a többségnek nem ilyen volt az élete, hanem rövid és állatias, de mégis, akkoriban a főurak se feltétlenül éltek sokáig, a többség bármikor elhullhatott pestisben, tüdőgyulladásban, háborúban vagy egyszerű csetepatéban, a nők elvérezhettek a szüléskor, az egyik csodálatos lakosztály tulajdonosa, egy fiatal nő, épp csak megérte annak elkészültét, mielőtt fiatalon meghalt maláriában. A mostaniakhoz képest primitív eszközeik voltak, amikkel létrehozták ezeket a csodákat, ámuldozom a színes termekben, mire gondoltak vajon, egy-egy ilyen dísz több mester több napi, heti, havi munkája, egy ilyen palota évekig készült, és mégis megcsinálták olyanra, hogy némi modernizáció után (vajon hogy vezették be a huszadik században ide a villanyt, vizet, fűtést?) még mi is ámulva bámuljuk.
Az ódon lépcsők kényelmesebbek, mint a mostanában készültek többsége, a termekben szín, forma, ízlés hibátlan, a szeptemberi esők során rám telepedett rosszkedvet rég elfújta a mediterrán szél, felszárította a déli nap, hát mit akarok én, ezeknek a régi embereknek a többsége az én koromban vagy aszott vénasszony, vagy halott volt, mégis, csinálták a dolgukat, bele a nagy reneszánsz örökkévalóságba, mit mondhatok akkor én, akinek hozzájuk képest végtelenek a lehetőségei. Azt hiszem, egy csomó munkahely-óvoda-házimunka nyomtatómalmában teperő anyatársamnak receptre kéne felírni pár napra a fényt az Arno felett, meg a Medici-lakosztályokat.
Nem, a gyerekeket egyáltalán nem viseli meg, hogy három reggelen apa, vagy a nagyi kelti őket, apróságokkal is megelégszenek (nagy szerencsémre Bécsben is akad odafelé másfél üres órám, látnivaló abban a városrészben semmi, így egy nagy drogériába szédülök be, ott találom a Kicsinek a megfelelő játékfigurákat, örül is neki, bár legszívesebben a lefényképezett olasz bolt kirakatában látott kalózhajót látta volna itthon szívesen), ropogtatják az óriás habcsókot, amit rettegve cipeltem magammal többszáz kilométeren, hogy ne egy papírzacskónyi morzsa legyen belőle. Csak a színes-ódon körhinta meg a díszes fagyispultok előtt gondoltam arra igazán, most hogy élveznék, ha itt lennének velem. A Palazzo Vecchio festett termeit, a Boticelli-Vénuszt lássák meg akkor, amikor majd őket kezdi el húzni az a bizonyos láthatatlan póráz, a Hely, Ahol Valami Dolgunk Van. Amikor már arra a gondolatra is elmosolyodnak, mikor elképzelik, milyen lesz majd pár nap, óra múlva meglátni a fényeket az öreg hidak felett.
A képek a szerző felvételei.
Vakmacska
