A minap olvastam egy posztot egy szülőknek szóló portálon. Tulajdonképpen semmi érdekes, csak annyi, hogy a gyerek szófogadatlan, mit tesz a szülő. És olvastam a kommenteket is. Hát hogyne olvastam volna? A posztból az volt a legérdekesebb rész. Aztán nemrégen egy hírt, hogy XY település iskolájának gondnoka megpofozott egy gyereket, akit aztán emiatt ki is rúgtak. Ha csak ennyiszer találkoznék a kérdéssel, lehet, hogy csöndben is maradnék, de ahogy az lenni szokott, ennél sűrűbb a találkozásom a gyermekbántalmazás kérdésével.

Itt is gyakran felmerül ártatlan hozzászólásban, reakciókban, hogy ártunk-e a gyereknek, ha néhanapján kap egy tockost, fenekest, kézre csapást, stb. Semmi megdöbbentő nem volt számomra abban, hogy a közvélekedés szerint a gyermek verése kívánatos, hasznos, legalább megtanulja, és sokkal jobb, mint a mai liberális nevelés, mert lám-lám ettől hogy elkanászodott a mostani generáció. Különben is, senkinek sem fog megártani. Mi is emberek lettünk, pedig vertek bennünket. Többen köszönték is a szüleiknek, hogy időnként jól megverték őket, mondván, legalább ember lett belőlük. Nem akarok pszichológiai fejtegetésbe kezdeni, mert pro és kontra lehet érvelni és semmi értelme sem lesz. Viszont elmenni a jelenség mellett sem szeretnék, szó nélkül.

A 2005-ös Gyermekvédelmi Törvény kimondja, hogy bűncselekményt követ el az a személy, aki bántalmazza a gyermekét. Bűncselekmény tehát a gyermek bántalmazása. Megérne egy misét, hogy a bántalmazásról külön is írjak, hogy ez mit is jelent, de most csak két részét csípem ki. A fizikai bántalmazást: a verést és a szóbeli verést, amit szépen úgy hívunk, hogy kiabálás. Valóban egy fenékre csapástól még nem halt meg senki, de vajon a halálesetek elkerüléséért hozták ezt a törvényt? Sok-sok szélsőséges példát tudnék én is hozni és biztos vagyok benne, hogy minden olvasó is. Abban is biztos vagyok, hogy akik kikaptak gyermekkorukban, azok máig emlékeznek a történtekre. Tulajdonképpen a verés célja, hogy megerősítse, hogy az a bizonyos cselekedet, helytelen volt, soha többé ne kövesd el. Egy tinédzser mondta nekem egyszer, hogy a verés által gyorsabban megérti a gyermek, hogy mi a kívánatos magatartás. Mivel tilos a gyermekbántalmazás, ebben is kétfelé szakadt az ország. Van, aki a nem is új és friss törvény ellenére is ver, és van, aki inkább nem nevel, majd a példamutatás által elsajátít egy elfogadható viselkedést a gyerek. És persze van mindkét oldalon a kibic csoport is, akik gyereket már vagy még nem nevelnek, netán soha nem is fognak, de elv-társak valamelyik oldallal.

Egy jó ideje keresem, hogy miért van ez így. Gyereket nevelni egy komoly és nehéz, sőt hosszadalmas munka. A következetesség nem túl egyszerű, hisz tőlünk is, nem csak a gyerektől, fegyelmet kíván. És már csak olyan az ember, hogy a lazaságra, a szabadságra vágyik. Generációk nőttek fel úgy, hogy a nevelés nem munka és ahhoz mindenki ért. Csakhogy látszik ennek a következménye. De akkor ne a verést, mint nevelő eszközt hozzuk vissza a gyakorlatba, hanem tanuljunk meg szelíd eszközöket, és alkalmazzuk is. Már hallom a lelki füleimmel, hogy felhördültök: de hát Ödönke, aki veri az ovis csoportot…, Petrezsely, aki harapja a testvérét…, Lajos, aki agresszív…, Ribizke, aki szétveri a tanórát… És beszélünk egy kialakult rossz szokásról, ami elérte az ingerküszöböt. De akkor még, mikor Ödönke először hadonászott a kislapáttal, rá se szólt senki. Akkor sem, mikor a vita hevében karmolászott. Akkor pedig végképp nem, mikor dacolás hevében rácsapott az apukájára. Még mosolyogtak is rajta a felnőttek, hogy milyen aranyos, hogy érvényesíti az akaratát. Aztán Ödönke megtanulta, hogy bánthat másokat, vérmérséklettől függően cuki, vagy kicsi még, hogy megértse, vagy majd kinövi. Aztán oldja meg az óvó néni. De mivel nem az ő kompetenciája, esetleg kis figyelemeltereléssel megoldódik a gond, nem történik semmi. A szülő, az óvodapedagógus nem konfrontálódik. Az iskolában pedig késő nevelést kezdeni.

De miért értünk egyet a veréssel? Miért gondolják sokan, ha nem a túlnyomó többségben a felnőttek, hogy verés nélkül nem lesz rendes ember abból a gyerekből? Pont azért, amit a tinédzsertől hallottam: Mert gyors. Egy fenekelés, és nyomaték van a szavaimon. A gyerek, ha fájt is neki, nem felejti el. Én is emlékszem arra, hogy kikaptam a szüleimtől még a hetvenes években. Egy ilyenre emlékszem. De arra, hogy mit akartak megtanítani vele, arra már nem. Vagyis a verésre emlékszik a gyerek, a tanulni valóra nem. Akkor minek ütünk?

Gyakran hallom, hogy ha megüt a gyerek, vagy harap, add vissza, ettől fogja megtanulni, hogy az rossz. Vagy azt, amikor a gyereket arra bíztatják a szülők, hogy üssön vissza, ha bántják. Tényleg ez a megoldás? És persze egy sérelmet egy nagyobb-bal viszonozzák. Mi lesz ennek a vége? Tényleg szükség van verésre, visszaadásra ahhoz, hogy normális felnőtté váljon a gyerekünk? Túl sok kérdés ez. Nem is az elvek érdekelnek. Sokkal inkább szeretném elérni, hogy gondolkodjunk el azon, hogy mi a különbség, ha a szülő ad egy tockost a gyereknek, mert intőt hozott, vagy apa pofozza meg anyát, mert elsózta a levest? Mert a családon belüli bántalmazást elítéljük, ha a felnőtt bántja a felnőttet, vagy brutális következménye lesz a bántalmazásnak. De a gyerek nevelésből kapott nyaklevesét kívánatosnak. És mondok még egyet. Elítéljük a bántalmazót úgy, hogy halálát kívánjuk. Nem ellentmondás ez? De bizony az.

Nincs és nem is lehet semmiféle indok arra, bárki bárkit megüssön. Jó lenne, ha minden családban ez lenne a követendő példa!

nagycsaládos