17. hét
Az ultrahangok időpontja előtti éjszakákon kicsit mindig nyugtalanul alszom. Jár az agyam, elképzelem előre a vizsgálatot, lefut a fejemben többféle verzió, hogy milyen párbeszéd fog elhangzani majd közöttünk. Anno, amikor orvost választottam, sok szempontot mérlegeltem. Hiába nem lehet az általam választott intézményben orvost fogadni a szüléshez, azért dolgozzon a kórházban aktívan, legyen elismert szakember, legyen közvetlen, legyen szimpatikus már az első találkozásnál. Az előző orvosom egy általam támasztott feltételnek nem felelt meg: nem praktizált a kórházban. Gyors tájékozódás után az ismeretségi körünkben és az interneten egy középkorú, rendkívül közvetlen és vicces orvost találtunk. Tudom, sokan nem szeretik az ilyen stílusú orvosokat, de nekem nagy megnyugvást ad, hogy nem egy komor, mogorva ember vizsgál minden alkalommal, és nem mellesleg tényleg jó szakember és bízni tudok benne. A mai napig mosolygok azon, hogy az első szülésem során a burokrepesztés közben azt mondta, hogy nyugodtan kezdjem el szidni a felmenőit, mert tudja, hogy fáj, amit csinál.
Visszatérve az éjszakámra: az ultrahang előtti éjjel megálmodtam a babám nemét. Minden ismerősöm azért szurkol, hogy kislányom legyen, mert van már egy kisfiam, ennek ellenére én nem bánnám, ha mégis kisfiú lenne, mert szerintem nagyon jól el tudnának játszani a későbbiekben ketten. Másrészről, ha kislány lenne, akkor azért örülnék, mert megtapasztalnám azt is, hogy milyen lányos anyukának lenni, és a család véleménye szerint pont kerek lenne a mi kis családunk az egy fiú és egy lány felállással. Megérzésem eddig még nem volt a baba nemét illetően, de álmomban kisfiam született.
A 16. heti ultrahangot az orvosom a magánrendelőjében végezte el, nem is kellett sokat várnunk, amikor odaértünk. Gyors vizsgálat, úgy látta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Persze kikívánkozott belőlem ezek után, hogy esetleg látni-e már, hogy kisfiú vagy kislány. A fekvése nem volt éppen a legideálisabb, azonban mintha látna valamit, de inkább nem árulja el. Nagy nehezen meggyőztem, hogy mégiscsak mondja el, nem fogok ez alapján nagybevásárlásra indulni kisruhákból. Nos, eddig úgy néz ki, hogy nincs kukaca, kislány lesz. Jó, tényleg nem élem magam bele, majd a következő ultrahangon talán egyértelműbben látszik január első hetében. Ez az ultrahang nem a magánrendelőjében lesz, hanem a kórházban, ahol dolgozik, és egy picivel modernebb a gép.
Hetek óta nézelődünk már, ugyanis kinőttük a lakásunkat. Nekem a mostani szerelem volt első látásra, nem egy hatalmas hodály, hanem igazi otthonos, kuckós, tipikus első lakás fiatal pároknak. Nehéz az elválás, bár a józan eszem tudja, hogy itt nem lesz már kényelmes nekünk, de eddig még nem találtam meg az igazit. Párom szerint el sem akarok igazán költözni, mert eddig akárhány lakást találtunk, mindig belekötöttem valamibe: ez túl nagy, ez túl pici, ennek nem jó az elosztása, ez nem elég világos, stb. Hát, én türelmes vagyok, nem szeretném elkapkodni.
Ezen a héten csak egy vérvételre kell mennem a pajzsmirigyem miatt, aztán jövő héten pedig vissza az orvosomhoz az eredménnyel. Reménykedem, hogy most már jó értékeim lesznek. Változást csak annyiban érzek, hogy már kevésbé vagyok fáradékony, sokkal kevesebb alvással is működőképes vagyok. Persze ez betudható annak is, hogy már túl vagyok az első trimeszteren, és az előző terhességemnél is volt ilyen váltás, hogy a hirtelen nagy alvásszükséglet egyszer csak elmúlt és tele lettem energiával. Ennek legjobban a kisfiam örül, ugyanis a bárányhimlő alatt 10 hónaposan megtette az első önálló lépéseit. Ma már önállóan tipeg utánam mindenhová a lakásban, unatkozni nem lehet mellette, és fél percre sem vehetem le a szemem róla, mert rendkívül élvezi, hogy ennyire kitárult előtte a világ.
Lotti
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
